195. A NAGY VÉLETLEN
195. A NAGY VÉLETLEN
(Ritoók Emma új regénye. Budapest, 1909. 2 kötet)
A nagy Véletlent nyugodtan lehetne A nagy Törvénynek is nevezni, de így megkapóbb, babonásabbul félelmes és sokkal asszonyosabb. Szabad-e Ritoók Emma könyve után a kegyetlen franciának azt a megállapítását idézni, hogy a regény a középszerűségek legjobb búvóhelye? Ezen már valami hat hét óta töröm a fejem, de se a fejem, se az ösztöneim nem akarnak belemenni Ritoók Emma ilyen lesajnálásába. Mióta az Új Idők megkoszorúzta Ritoók Emmának egy nagyon naiv, gyönge céltalan regényét, bizonyára sok mindent megbánt Ritoók Emma. Legelőször is megbánta, hogy elhagyta az ő orosz és skandináv írásmestereinek fagyasztó, de nagyszerű művészi komolyságát. Nem volt nehéz a penitencia, mert Ritoók Emma északi lelkű, komoly, nem alkuvó s nem egykönnyen ellágyuló ember. Megható az, hogy miként vigyáz önmagára, tollára, téma-nemző emlékeire, demonstrálandó igazaira, egész írására. Más ok, más ügy, más dolog, hogy ez a regény mégis csak asszonyos regény, ha olyan komoly ember írta is légyen, mint Ritoók Emma.
A nagy Véletlen egy nagyon-nagyon komoly és mégis érzékeny és finom entellektüelnek lelki útinaplója. Útinapló egyébként is, Berlin és Párizs nagy csodái kiáltoznak ki belőle, s annak a furcsa, talajtalan, szép és vegyes internacionális diákművész-apostol seregnek különös élete, mely Párizsba vagy újabban Berlinbe verődik össze. Ezekkel a különös emberekkel néhány társadalom önkéntes vagy muszáj száműzöttjével sokat lehetett együtt Ritoók Emma. Szereti őket, s ő azt hiszi, hogy meg is látta őket, bőrük alatt, egészen, veséjükig, nyugtalan vérük utolsó csöppjéig. Nem látta meg, de mindegy, s én – újra mondom – lelki utasítót, megfigyelésekből, szomorúságokból, lírából és bölcselkedésekből összehorgolt könyvet látok e könyvben.
Az a nagy Véletlen, melyet csakugyan meg lehetne tenni egy modern regény legfőbb hősének, mint a Végzetet a régi tragédiákban, nagyon is véletlen, ügyetlen és sápadt a Ritoók Emma regényében. Ezért írtam mindjárt legelől, hogy ez a nagy Véletlen csak véletlenül Véletlen, mert Ritoók Emma akarata ellenére törvénynek, Törvénynek látszik éppen e könyvből is.
Nem véletlenül születünk olyanoknak, amilyenek vagyunk, s nem véletlen, hogy sokan föllázadunk, s nem megyünk együtt az élet türelmes leélőivel. Nem véletlen, hogy azokat öleljük, akiket ölelünk, s csak a régibb romantika költői hitették el velünk, hogy sokszor szamárul elhaladunk a boldogságunk mellett, holott csak a kezünket kellene utána kinyújtani. A nagy Véletlen nevezhető A nagy Törvénynek is, hiszen a név, az elnevezés olyan semmi, mint az álom, azaz sokkal semmibb. De így, mint Ritoók Emma hiszi, nincs élet, nincs ritmus, nincs szabály, ti. szabály, melynek első pontja a szabálytalanság volna.
Sokat nem tudunk még, és sok mindent meg fognak tudni magyarázni, akik majd utánunk jönnek. De máris sejtjük, hogy minden tudatos, ami csak emberrel történik és történhetik, Ritoók Emmának meg kellett szeretnie az északi írókat, meg kellett nyernie az Új Idők regénypályadíját, s az se véletlen, hogy megírta A nagy Véletlent.
Frissek, őszi harmatosak, egy kicsit bánatosak, majdnem versek Ritoók Emma némely visszaemlékezései: ezek a könyv legnagyobb értékei. Egy képnek, egy szobornak, egy mélységes hangulatú estének, egy holdvilágos tavaszi éjnek a Monceau-park Maupassant-szobra előtt, egy olvasmánynak, egy talányos, érdekes, utunkba került emberlénynek az emlékéhez sokszor közelebb van a szívünk, mint a művészi alkotáshoz, melyet nemzünk vagy szülünk, vagy a hús-vér gyermekünkhöz.
De asszonyos könyv – mondom –, s erről kötelességem tehát még bizonyítani próbálóan szólani. Naiv, amit az orosz forradalmár ifjak, leányok életéről mond, naiv, helytelen, ha kedves is. Annyi saját egyéniségű ember, mint amennyi a Ritoók Emma könyvében összetalálkozik, egy Barnumnál is sok volna, egy olyan Barnumnál, aki kivételes pszichéket gyűjt. Legbecézettebb hősnője, egy művészlelkű, de a divattal is törődő, szabad, elegánsan lázadó, szép magyar nő – nincs. Ezt a fajtát nem szülhette meg ez a fajtákat variálni csak roppant kevéssé képes magyar társadalom. A művészetről, egyéni életről, társadalommegváltásról, feminizmusról adott ítéletek szintén naivak. És nagyon sokat akar ebben a mozaikos könyvben elintézni Ritoók Emma, ez is baj. Ám milyen fölségesen szomorúan állítja be azt a nem is új igazságot, hogy a csúnya és okos nő nemeken kívül áll. Oh, igen, a csúnya, okos, mély érzésű asszonynak hiába énekelt Petrarca, hiába csillog reá Milo Vénusza, s hiába a legszebb Apolló.
Valami még: irodalmi utánmenés az után az igazság után, hogy az asszonynak a gyermek a minden. Több mint a társadalom, szülők, konvenció, férfiú, több, mint az élet. S a gyermeket se a Véletlen nyújtja, s elképzelek csodálatos remekművet, mely az abszolút meddőségben egy emberág legmagasabb dicsőségét látja. Hiszen nem az a fő, hogy nekünk legyen gyermekünk, de hogy legyen gyermek, lehető átvevője a mi lelkeink örökségének.
Csipkét szőni asszonytudomány, s régi, drága csipkék szépségéből mit sem von le, hogy összevisszák és aránytalanok ábradarabjaikban. A Ritoók Emma könyve ilyen csipkekendő, egy szál se rossz csupán az ábrák, a darabok, a részek össze nem illők, aránytalanok. De íme a fő-fő érdem: ezt az úgynevezett regényt egy magyar művészlelkű entellektüel írja. Újabb típus, nekünk kedvesebb, mint A nagy Véletlen akármelyik nője. Ez után a könyv után okvetlenül egy még szebb, igazabb és művészibb Ritoók-könyvnek kell jönnie. És Ritoók Emma is, aki ma már komoly, nemes, elsőrendű ember lesz még emberibb is, egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából, s lesz, amit a nagy Törvény úgyis akar: példaadó, szabad, próféta, magyar asszonyember.
HSz 1909. április
a. e.
