202. AZ AUTOMOBILOK ORSZÁGÚTJÁN
202. AZ AUTOMOBILOK ORSZÁGÚTJÁN
Párizs, május végén
[Saját tudósítónktól.] Fontainebleau-hoz közel, a párizs–marseille-i nagy országút mellett, erdős, pompás helyen, kis hotelben éltem néhány napot. Itt vadásztak legszívesebben valamikor Franciaország királyai, s egy-egy diadalmas vadászat emlékeit ma is őrzik még itt-ott oszlopok, tornyok. S most éjjel-nappal rettenetes üvöltés rohan át meg át az erdős tájon, mintha babonás álmok elátkozott lelkei ordítanának. Nem, ez az automobilok divatos jeladása, s a régi pompás nemzeti főút Párizs és Marseille között ma az automobilok legellepettebb útja talán egész Európában. Marseille-ből folytatódik a híres napóleoni Corniche-úttal, s Párizstól északra is felszalad. Olyan kontinentális automobil-út ez, mint a keleti expressz-vonat sínpárja a nagy és gyors gőzösök számára. Belefutnak nagy országutak Belgiumban, Németország felől, Svájcból, Spanyolország felől s Olaszországban. Olyan ember számára, aki nem mai csirke, keletről való, s huszonegy éves korában ült először félve-álmélkodva gépkocsin, mesés szenzáció ezt az őrült, vágtató versenyt nézni. Az én kis hotelem jó automobillal egy iramodásnyira volt csak Párizstól, s mégis olyik napon harminc-negyven automobil pihent az udvarán. Naponként száz és száz kocsi repült el előttünk üvöltve, tülkölve, sípolva vagy trombitálva Párizs felé vagy Párizs felől. Egy angol társaság, avagy amerikai vacsorázott az asztalom mellett egy este: Brüsszelből rándultak ki – Dalmáciába.
Nekünk még Magyarországon kevés a jó útunk, a pénzünk, az automobilunk, s aligha sok embernek van fogalma arról, hogy az automobil másutt – hol tart már. Ezen a nagy úton úgyszólván alig jár más alkalmatosság, mint gépkocsi, s most burkolják éppen újra ezt az utat az automobilok számára valami újféle aszfaltburkolattal. De nekünk még kevésbé van arról fogalmunk, mi mindent változtatott meg már eddig is Európa nyugatán a gépkocsi. Egészen új rendszert kell adni a nyaraló- és üdülő-helyeknek, az országutak mentén feltámadnak a postakocsik korából a vendégfogadók. Persze, ezek ma már luxushotelek, nagy, kényelmes automobil-színekkel s fényes ebédlő-termekkel. Érzi a vonat, az üzlet, a színház, még a könyv is érzi az automobilt, a gyorsaságot, mely elsöpri, elvonja tőle az embert. Másképpen folyik a vadászat, az őszi kastély-élet, a nyaralás, más szabású ruhákat viselnek az emberek. Régi foglalkozási módok pusztulnak, s újak születnek, új igények, új intézmények, új szokások, ahol az automobilok egyre sűrűbben vágtatnak. A gazdag ember ezután az előkelő premier, vagy vernisszázs elől egy kis nyolcszáz kilométeres sétakocsikázással tér ki. Könyvolvasásra persze, hogy még kevesebb lesz az ideje, de viszont olyanféle új szokásokkal, mint a többiek között a sátorozás, sok, szép kárpótlást nyer a mai, boldog, gazdag ember. Nekiindul összehajtható sátraival hatalmas automobilján, s ott ver tanyát, ahol szép, s ahol kedve telik. Akár napokig elélhet egy óriási erdő közepén, szakácsot vihet, főzethet, mulathat, s ilyen közel a természethez – az automobil vitte.
S ahol IV. Henrik nagy vadász-hajszái s víg vadász-torai folytak, Brunoy és Fontainebleau környékén pusztul a vad. Még húsz évvel ezelőtt is Párizshoz közel ez volt, ez a vidék a Nimródok Kánaánja. S egy pocakos párizsi polgár a francia királyok restaurált vadász-leshelyein királyi gőggel elábrándozhatott. Talán elpusztították a vadakat, talán az erdők állatjai megutálták sorsukat, hogy ők a királyi vadak bugris puskások számára éljenek. De ha penzióban tartanák is őket, ha lennének, most már úgy se maradnának – az automobil miatt. Még a madarak veszik legkönnyebben a sorsukat, s én olyan ékesszavú kakukokat is hallgathattam Brunoy-ban, mint egy szép kakuk-óra. Őz, nyúl, róka s másfajta négylábú nem bírja ki az ördögszekér zaját és bűzét, a madarak egyelőre nyugodtak – az első igazi légi automobilig. S egy-egy bagolymadár éjszakánként fájdalmasan csóválhatja a fejét, ha látja a rohanó, vakító lámpájú kocsikat. Be szomorú sorsú lények lehetnek – gondolja –, akiknek így muszáj éjjel-nappal rohanniuk, kuvik, kuvik.
Pesti Napló 1909. május 30.
Ady Endre
