205. A MAGYAR PÁRIZS
205. A MAGYAR PÁRIZS
Párizs, június 3.
[Saját tudósítónktól.] New York olyan nagy magyar város, mint Debrecen, avagy Szeged, s Párizsban több magyar ember él, mint például Zilahon. Majdnem tízezer magyarról tudnak az érdeklődők, a jólértesültek, de talán tizenkétezer magyar is él itt. Ez a tíz-tizenkétezer magyar persze nagyon szét van szórva ebben a hárommilliós, nagy rengetegben. Meg azután itt Párizsban se szeretik egymást a magyarok, holott csak a magyar zsidóknak van tehetségük gyorsan kivetkőzni a magyarságból. Tapasztaltam Európa sok zugában, hogy az angol ember oda szeret menni, ahol már angolok csináltak kvártélyt. Mi, magyarok, megborzadva ítélünk el személyes tapasztalat híján is olyan helyeket, ahova magyarok járnak.
Párizsban magyar egyletek is vannak, de nincs bennük köszönet, mert a magyar ember kedvelt csoport-formája: a kártyás kaszinó, avagy az asztaltársaság. Návay Aladár miniszteri osztálytanácsos, a régi párizsi magyar egylet elnöke, párizsi kereskedelmi tudósítónk, egy jóindulatú, kedves úri ember a megmondhatója, milyen nehéz dolog a magyarokat összetartani. Ő sok pénzt költ el az ő egyletére, sok érdeklődést, sok időt, s valóban ő nem tehet róla, ha a munkája sziszifuszi. Komádiban, Lecsméren is produkálnak annyit a társaskörök, mint a párizsi magyar egylet, s verekedni is tudnak úgy, mint ez. Meggazdagodott szűcsmesterek s mások össze-összegyűlnek, eléneklik a Szózatot, s nagyon büszkék, hogy ők hazafias kötelességet teljesítettek.
Van azonban Párizsban egy új egylete a magyarságnak: a hazátlan bitangoké. Öröm meglátogatni őket, pedig kis számúak, pénztelenek, ügyetlenek, munkások, asztalosok, szűcsök, szabók, gépészek, kárpitosok. Egy-egy intellektuális vetődik mindig közéjük, író, a Sorbonne-ra járó újság[író]-diák. És ezeknek az embereknek könyvtáruk van, együtt járnak a múzeumokba, ezek az emberek komolyak és magyarok. Mikor osztrák–magyar ünnep van a nagykövetségen, a nemzeti színű, régi magyar egylet ott segédkezik. Ezek a hazátlanok alkalomadtán sohse vegyülnek az osztrák munkások közé, mert ők – magyarok. Nem soviniszták, nem duhajok (hetven percentjük zsidó vallású), de a magyarságban[!], a kultúrás magyarságnak ők a képviselői Párizsban.
Ugyanaz a nagy árok választja el ezeket a szocialista magyarokat a másik magyar egylettől, mint itthon, Magyarországon Budapestet és a vidéket. Azaz: a XIX. század első felének nemes hagyományaiból élőket s a Széchenyi-szövetség embereit, a szentimréseket s Prohászka gyermekeit. Valóban van magyar glóbus, mert meg fog történni, hogy a magyarságot magyarságra a nemzetközi szocializmus fogja megtanítani.
A többi magyar élet Párizsban nem érdekes, a magyarok, a boldog, pénzes, utazó magyarok mulatni jönnek ide. Fölszisszennek, ha valahol magyar szót hallanak, s nagyon nagy meggyőződéssel vallják, hogy az Andrássy úthoz hasonlítható avenue-t Párizsban nem lehet látni. Vannak azután nagyon gazdag magyarok, akiket itt a pénzük se tud Párizs úri kegyébe juttatni. Ezek automobilon, automobilról sajnálják le Párizst, mely ilyen válogatós és ostoba. Egyébként pedig a Párizsban élő magyar ember számára legtöbbször csupán egy nagy falu ez a Párizs. Hír, sőt fáma, pletyka úgy száguld itt, akár Hajdúböszörményben. Valamikor a lovas magyarok az Atlanti-óceán vizébe lógatták bele kengyelmarta lábukat. És nem csodálkoztak, de a mai magyar többnyire csodálkozik, ha külföldön van, s vágyó haraggal gondol haza, ahol nem kell lelkének akaratlan barbárságán erőt vennie.
Pesti Napló 1909. június 6.
Ady Endre
