208. HALOTT ÍRÓK MEGRÁGALMAZÁSA
208. HALOTT ÍRÓK MEGRÁGALMAZÁSA
(Párizsi levél)
Jules Lemaitre tavaly vagy tavaly előtt Jean-Jacques Rousseau-ról tartott egy nagyon szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy íróművész, aki mindezeken fölül érző, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia. Lemaitre komolyan hiszi, hogy a mai ember tanácstalanságának, önmaga meg-nem-lelésének, az egész mai társadalom boldogtalan ingatagságának egyik okozója Jean-Jacques volt. Tehát valamennyiünk szenvedéséért az Émile íróját, a genfi polgárt vonta felelősségre, kíméletlenül, mint egy inkvizítor.
Halott, régi írókkal kegyetlenkedni szinte olyan régi divat, mint az – élőkkel, de a Lemaitre-eknek egyéniségükben megadatik az enyhítő körülmény. Azonban mit szóljunk azokhoz az epigonokhoz, akik Párizsban egy év óta egyebet se tesznek, mint nagy író-halottakat gyaláznak? Jules Lemaitre, még ha sokkal nagyobb ember volna is, mint amilyen, nehezen feledtethetné el, hogy ezt az epidémiát ő indította meg.
Helyes, ma már tudományos dogma lett, hogy a história alakjait ki kell vetkőztetni a legenda díszruhájából. De csak akkor, ha okot adnak rá, ha módokat kapunk rá, ha minden egybevetés és adat szerint igazunk van. Csak azért, hogy szenzációsat mondjunk, nem szabad ráfognunk Madame Récamier-re, hogy titkosan és sokszor bűnözött az ő állítólagos fehér házasságában és azután George Sand-ról, akiről úgyis lehet mondani és mondtak is már elég rosszat, miért hazudjunk újabbakat és rosszabbakat. George Sand Michel nevű barátjáról s e barátságról minden adat nélkül, egy ifjú kritikus vérlázító, vad ostobaságokat hordott össze most.
Az öreg Rochefort megírta egyszer, hogy Musset-t fiatal újságíró korában az utcán látta, amint Musset részegen összeesett, s egy kőbe verte a fejét. Bebizonyították hogy Rochefort soha életében nem találkozott Musset-vel, tehát ez állapotában se láthatta. Lehet, hogy Musset járt így egynéhányszor, de hogyan szabad ezt szemtanúként állítani valakinek, aki csak hallott valamit dörögni?
Most, hogy Párizsban Jeanne d’Arcot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot valóságos terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelőtt meghalt írók sem kaphatnak kegyelmet. Eddig legalább annyi kannibáli humanizmus volt az élő írókban, hogy megszerették azt, aki hirtelen elmúlt közülük, s csökkentette a konkurrenciát. Zoláról nem beszélünk, mert őt a Dreyfus-ügyben való szerepe miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is. De például szegény Henry Becque nem csinált politikát, s mégis, mikor a mellszobrát fölállították, egy dandárnyi cikk becsmérelte az újságokban. Ráfogták, hogy összes érdeme az, hogy a darabjait a nagyközönség nem akarta elfogadni. De hiszen így, ha Ibsen fiatalon halt volna meg, Ibsenről még kegyetlenebbeket lehetett volna állítani.
De mégis csak az a legszennyesebb dolog, amikor halott írók privát életéről írnak, mondanak bizonyságok nélkül rettenetességeket. Nekik nem árt, nekik nem fáj, de ez, hogy úgy mondjuk, valósággal saját genus humanumunk, saját társadalmunk megfertőzése. E sorok írója sohse bocsájtja meg magának, hogy egyszer leírta ama gyanúját: Petrarca és Laurája nem voltak tiszta szerelmesek. Mert e gyanút semmi se támogatja s mert így minden emberi szennyet rá lehet mázolni minden volt és való emberre.
Írók és minden rendű emberek gyarlók, tele bűnökkel vagy legalább azokkal, amiket koronként bűnöknek nevezünk. Minden alkotó élet egyszersmind eseményes, de legalábbis szokatlan nem átlagos, polgári szabású élet. De amilyen bűn a legcsillogóbb ideálok örve alatt gyarló embereket isteníteni, éppen olyan, sőt nagyobb bűn megrágalmazni halott nagyokat, akik már nem önmagukéi, s inkább a jövendőéi, mint a mieink. Különben pedig az ember évezredeken keresztül nehezen akar megváltozni. Mikor a kőtáblákat beírják neki, megsemmisíti az aranyborjút, s aztán a kőtáblákat töri össze, hogy ötvösei újraöntsék a bálványt.
VU 1909. július 18.
Diósadi
