207. DON JUAN KUDARCA
207. DON JUAN KUDARCA
Magyarországon sem igazi szerelemből s nem igazi szerelemmel szerették egymást, de Magyarországon sem élhettek egymás nélkül soha, de soha. De azért véletlenül se tessék valakinek azt hinni, hogy az Akadémiának van igaza az Irodalom és Politika szerelmi viszonyáról eszközölt ítéletében. Az Irodalom csinált már politikát ebben az országban, de a Politika három-négy mandátumon kívül mitsem adott az Irodalomnak. Nem igaz, hogy egymásnak vannak teremtve, de igaz, hogy vaktában avagy szándékkal össze-összetalálkoznak.
Gondolkoztak-e már önök arról, hogy mi a csoda (fenét szeretne az ember írni) hozta divatba legújabb időkben az irodalmat? Egy bizonyos: nem az irodalom tette divatossá és kapóssá magát, mint ahogy érthető is ez egy országban, ahol magyarul is sok az analfabéta, s még többen vannak azok, akik nem is magyarul – analfabéták. Megint találkoztak: Irodalom-kisasszony s Polotika-ficsúr (Politikus, hogy grammatikával összeilleszthetőbb legyen), és ezért a lárma.
Önök persze hamaros válasszal azt fogják válaszolni, hogy ugye milyen nagy Don Juan a politika (vagy ragaszkodjunk a modern költők nagybetűs túlzásaihoz: Politika), ha az irodalom tőle igazodik? Önöknek igazuk van: a politika, avagy Politika nagyon nagy dolog, mert nyomorék kifejezése egy-egy ország szociális és kulturális örömének vagy kínlódásának. Nem lehet más, csak nagyon közönséges, nagyon piszkos, nagyon érthető valami, amiről beszélgethetünk bárhol, bármikor a legellenkezőbb emberek.
Sehol sincs sokkal jobban, Angolországban sem, melyet szeretnének félművelt s egészen úri politikus urak Magyarország politikai ideáljává tenni. A politika éppen olyan szép, hasznos, közönséges, általános és piszkos ott, ahol Stuart Máriát testileg megrövidítették, s ahol Cromwell élt, mint a Dantonok és Marat-k hazájában. Avagy mint abban az országban, ahol Szilágyi Mihály csak egy jég-puccsal csinálhatott királyt egy Mátyásból, egy nagy reneszánsz emberből, de aki a Borgiákat is értette, s el tudta börtönözni azt, aki királyt csinált belőle.
*
Furcsák és talán rapszodikusak ezek a mondások, olykor pláne önkényesek, de az ilyen mondások szoktak ráhibázni az igazságra. Janus Pannonius avagy Mátyás akármelyik fogadott skriblere mélységesen lenézhette, s majdnem bizonyosan lenézte a politikát. És nekik se volt több szerencséjük, mint ma élő utódaiknak, akik utálni szintén tudnak, de mint elődjeik, érzik, hogy abból élnek, amit – utálnak.
Például (hogy messze ne menjünk, s itthon maradjunk) ebben az országban rettenetes földrengés volt. Nagyobb, végzetesebb, mint a kalabriai, s több házat döntött le, mint Messzinában. Egész Magyarország arculatja különössé, mássá vált, mert a régi emberek tetemeivel új Kinizsiek ropják a lakodalmi táncot. A nagy Don Juan, a győzedelmes politika, a legtisztességesebb asszonyok fejét is elcsavarta. S e pillanatban, amikor már mindenki meghódolt, előállott Don Juan régi, harcos ideálja: az Irodalom. Minden és mindenki megadta már magát, tehát természetes, hogy az Irodalom (avagy kis i-vel, akinek ez így jobban tetszik) hisztériásan s mégis egészen komolyan nemet mondott. Vak, aki nem látja, hogy Magyarországon ma az igazi irodalom szándéktalanul, tervtelenül is kénytelen a Politika ellen dolgozni. Talán kicsi szó ez: dolgozni, de tüntetni, harcolni, esetleg elvérezni, de halálos végben is győzedelmeskedni. Don Juan, a Politika, aki néhány ezer év óta udvarol az Irodalomnak, soha ilyen kudarcot nem vallott. Ma Magyarországon olvasnak emberek, akik soha világéletükben ezt a magyartalanságot el nem követték, s vannak írók, akik jobban érdeklik az embereket, mint sok-sok befolyástalan képviselő.
*
És aki nem hiszi el, hogy ez majdnem szóról szóra, sőt meg nem írott és elfelejtett szavaiban is igaz, az megérdemli a – Politikát. Egész új irodalmunk előtte jár egy nagy szociális fölfordulásnak, egy újnak és egy kicsit másnak, mint a másik volt.
Itt, Magyarországon, bajok vannak, de örvendetes bajok: az emberek megutálták a politizáló Magyarországot. Csak egy véletlen szerencséjű, szarvaktól véletlen csodából mentesült férj foghatja föl ezt az örömöt a maga mivoltában. Minden kultúrás magyar ember öröme ez, s talán legnagyobb stációnk a Nyugat és a kultúra követésében, hogy végre mi, magyarok, se politizálunk – mindig.
Az Irodalom újra régi, kipróbált kacér fegyveréhez nyúlt: a demonstrált undorhoz. Nem esküszünk meg, hogy végül nem adja-e meg magát, de ennek a mai politikának – nem.
Ördög tudja, hogy ez idős Európában mi minden történhetik és fog történni. Nyilvánvaló, hogy még falusi, magyar önteltséggel se mondhatunk ez idő szerint magunkról s a magyarságról jóslást, jövendőt. De gyönyörűeket lehet képzelni, hinni, aki látja azt, hogy Magyarországon kezd kimúlni a Politika. Magyarországon, amelyet a Politika tett szerencsétlenné, s amely először fordít hátat ennek a léha Don Juannak.
FM 1909. június 20.
(A.)
