113. EGY POÉTA-GRÓFNÉ
113. EGY POÉTA-GRÓFNÉ
Noailles grófnéról akarunk beszélni, holott erről a nőről beszélni most – divat.
Noailles grófné: Mathieu de Noailles gróf felesége, előkelő, szép, fiatal, gazdag és becézett asszony. Hogyan hihette volna el neki az a Párizs, mely új Athénnak nevezi magát, s kissé kezd már az éhes, merész pórok és kalandorok Athénjára emlékeztetni, hogy valaki? Nem régen volt, de mintha csak tegnap lett volna, amikor minden bulvár-lap és bulvár-szemlécske őt csúfolta, Noailles grófnét. S pláne, mikor kezdett kiderülni, hogy ez a kiváltságos asszony kivételes asszony is, ekkor lőn csak iszonyú nagy a harag. Mit akar ez az asszony, aki először is asszony, azután gazdag, páholyt tarthat a nagy Operában, udvaroltathat magának a legkapósabb urakkal? Miért jön ez, amikor úgyis olyan sok az író, sőt az írónő is, akik nem indulhatnak el olyan jó, kényelmes eséllyel, mint a grófné? Diktum-faktum, szegény Noailles grófnénak keservesebb dolga volt, mintha csak csúnya és szegény diákkisasszonyként keresi a magasságot valahol a Sorbonne táján, egy rongyos hotel ötödik emeletén. A szép grófné nem riadt s húzódott vissza a maga előkelőségébe, ő a Balkánról jött Párizsba, ahol még szeretik a dacos harcot. S ma már a legszőrösebb fülű s legrosszabb indulatú kritikusok és krónikások is tisztelettel gúnyolódnak Noailles grófnéval. Ez az asszony az új, francia irodalom egyik legbiztosabb, legerősebb tehetsége és valakije.
Noailles grófné legelőször is versíró poéta, s olyan, aki a maga természetességével szinte rejtelem – a francia literatúrának. S érdekes és nagyon jelentős, hogy ez a nő nem francia, amint nem francia Maeterlinck, Verhaeren és annyian – származásukra nézve. Noailles grófné családi vére görög, sőt elgörögösödött oláhvegyülék, nagyon csöppet és újonnan francia. Ahogyan lát, érez, s amit csinál, nehezen klasszifikálható, nincs rokonságban senkivel a maiak közül, még a legszolidabb francia polgári költőnőket is ideértve. Igaz szemérmű asszony, nő mindenek fölött, asszony, gyönge, de – bölcs. A germán írónők vad férfiaskodása bizonyosan beteggé tenné, s Annie Vivantit talán ismeri, de aligha szereti. De ami azután megkülönbözteti a kékharsinyáktól, az férfiasabb minden férfias művész-tulajdonságnál. Más és talán különb panteizmus a Maeterlinckénál, a természetbe beolvadásnak valami olyan jelensége, amire csak olyan magas, finom kultúra képes, amelynek alapja ősi, szép, pogány barbárság. Egy szellemes kritikusa ilyenformán jellemzi csakugyan s azt írja róla, hogy egy Musset-nél erősebb s barbárabb Musset. Az is, de egy olyan Musset, aki a mindenségbe legalább is annyit mereng bele, mint amennyit saját vágyódó, nyugtalan lelkébe. Kedvesen gőgös és emlékező az ő görög származására, el is vándorolt már egy párszor Görögországba s fényes szigetjeire, néha szinte-szinte már tolakodóvá válnék az ő görög visszaálmodásaival, de nyomban helyrehozza hibáját egy modern lélekhez illő megreszketéssel.
Népszerű, már népszerű, s hogy egy ironikus francia esztétikussal szóljunk: sokkal különb, mintsem ezt a népszerűséget megérdemelte volna. Nem csupán verseket ír, de regényeket, halk, belső lelki történetű novellákat, sőt cikkeket. Egy édes, mimóza-illatú apáca-klastromregénye – Neményi Erzsébet szép tárcacikket írt róla annak idején a Budapesti Naplóban – egyik szenzációja volt a legújabb évek francia irodalmi produkciójának. A párizsi pletyka azt beszéli, hogy a regény óta pláne nem fogadja be Noailles grófnét a hiteles, az Egyházhoz hű, fekete arisztokrácia. Pedig ebben a regényben csak megejtő, intim, illatos finomságok voltak s Noailles grófné bizonyára nem azért vitte be az apáca-klastromba a szerelmet, hogy az Egyház és Állam harcában az Egyház ellen harcoljon. De Noailles grófnénak használt ez a pletyka, s ma már gőgös, burzsoa dinaszták is megbocsátják neki, hogy grófné. Egyik legalázatosabb hódolója Clemenceau, a hatalmas miniszterelnök, maga is író, de mindenesetre elsőrendű amatőr. Ma már bókolnak előtte azok is, akik valamikor írói iparkodását egy unatkozó grófné hisztériás szeszélyének bírálták el. Sőt, már kezdik tudományosan magyarázni, hogy Noailles grófné Rousseau, Lamartine, sőt Stendhal új költő-interpretátora. Mindenesetre pedig, ami mindennél több és sikerre vallóbb, olvassák, divatban van: még azt is megbocsátják már neki, amit olvasóinak négyötöde nem vesz észre: nagy, egyéni, tudatos művészetét.
Azok a kritikusok, akik poétákkal bajlódnak, csak annyit tudtak kisütni róla, hogy se a parnasszistákhoz, se a szimbolistákhoz nem tartozik. Inkább szimbolista, mert őszinte, forró, átfogó s nagyon dalos természetű, de a fél-muzsika-poézis mégsem ideálja. Tud rejtett, misztikus is lenni, de csak azért, hogy stílus[os]abban jelenítsen meg egy nagyon érthető, de delikát érzést. Sokan már ma kimondják róla, hogy iskola-alapító, egy új lírás romanticizmus bevezetője. Nem igaz: egy különös, Párizstól idegen atavisztikus és egyéni emlékektől megterhelt, egzótikus, kedves asszonylélek, mely dalolni kénytelen. Nem fog iskolát csinálni. Az ő egyéniségével is az a nagy törvény igazolódik, hogy minden iskola fölött való a művészetben – az egyéniség. Ma már azt írják Noailles grófnéról, hogy Verlaine, sőt Baudelaire óta a legérdekesebb és legegyénibb francia poéta. Ez a túlzás se fog neki ártani, mint ahogy nem ártott meg neki az sem, hogy ő önmagáról még ennél is többet hisz. Egy név, egy kortárs, egy szép és érdekes valaki, akinek a létezését legalábbis ismernie kell minden manapság élőnek és olvasónak.
Budapesti Napló 1908. március 20.
Lellei András
