159. ASSZONNYAL A BAKON
159. ASSZONNYAL A BAKON
Párizs, augusztus 20-án
Muszájból és haragosan ácsorogtam tegnap délután a forró és lármás Place Clichy-n. Egy üres kocsira lestem, mert sietős volt az utam: a Petit Palais-ban volt találkozóm. Idegesen, bosszúsan gyűrögettem kezemben egy lapot, amelyet éppen az előbb vásároltam. Kis, koldus, anarchistáskodó hetilap, de szeretem, meg szoktam venni és olvasom. Tetszik nekem a vadsága, naivsága: egy ilyen lapocska természetesen ostoba és becsületes. És az ostobaság és a becsületesség rendszerint szép elszólásokra vezetnek. Most is íme, egy oroszos nevű orvos-kisasszonnyal polemizál a lap szerkesztője. Az orvos-kisasszony szemére hányja a lapnak, hogy a nők szabadságát s jogát eléggé nem hirdeti. A lap szerkesztője, aki ez idő szerint börtönben ül, de ott is írogat, lagymatagon válaszol. Hogy: sokkal égetőbb kérdések kínozzák ma az emberiséget, mint a feminizmus. Hogy: természetesen minden embernek, hímnek és nőnek, egyforma joga van és – lesz. Közben érzi az ember, hogy a rab szerkesztő úr sommásan szeretné elintézni a dolgot. „Hagyjanak békét nekünk a nők, amikor így is ezer meg egy a bajunk.” „Várjanak még vagy három-négyszáz évet, amikor a férfiak rendben lesznek.” Akkor majd a nők dolga is sorra fog kerülni, bizonyosan – talán.
Végre egy üres kocsi, féltékenyen ugrom bele, s mikor a kocsis lecsapja a taxi-zászlót, akkor veszem csak észre, hogy a kocsis – asszony. Asszony, szőke, se nem szép, se nem csúnya, halvány, cingár, barna kosztümös, nyilván külvárosból került fiatal párizsi nő. Feminista vagyok rogyásig, akit az előbb fölháborított a kis anarchistáskodó lap burkolt antifeminizmusa. De e pillanatban, mikor az én asszonykocsisom nekivágott a százféle kocsitengernek, hátamba állott a hideg. Jönnek a súlyos autóbuszok, a nagy társzekerek, ügyeskedő bérkocsisok, elegáns magánfogatok, tízféle tramway-k, töff-töffök, két- és háromkerekű alkalmatosságok. Az én asszonykocsisom nyugodtan ült a bakon, valósággal mintha fölemelődött volna a kocsink. Hajszolta a lovát, s ilyen gyorsasággal, ilyen tolongásban egy férfikocsis elvesztette volna a fejét.
Csöndesebb utcába fordultunk, s a nagy rettegés után most szelídebb tapasztalatok következtek. A járókelők vidáman néztek reánk, a szembehajtó férfikocsisok csúfondárosan kiabáltak az én kocsisomra. Jött egy autóbusz, s annak a vezetője, piros, kacagó, jóképű ember, csókot hintett. A halvány, cingár nő az utat nézte, a lovát, nem hallott, nem látott semmi fölöslegeset. S igénytelen, makacs, pompátlan, hideg, ügyes egyéniségében egyszerre a jövendő asszonyt láttam. Nem akiről előkelő írók s nőapostolok prófétálkodnak s nem is az agitátorok lármásan festett ideálját. Az asszonyt, aki föl fog ülni a bakra hidegen, szerényen, elszántan, s esetleg elébehajt a férfinak. És mindezt nem elvből teszi majd, de az élet, a fejlődés parancsából. Nem fog lármázni, s örülni se, ha emancipálódik, de elfogadja az emancipációt, mint a bölcs ember magát az életet, mely szintén nem mulatság.
Franciaországban rossz talaja van a nő-férfiasító feminizmusnak, sőt mindenfajta programos feminizmusnak. A legtöbb, hogy némely apostolok azt a jogát hirdetik a nőnek, hogy gyermeket ne foganjon, s ha úgy tetszik, előzze meg a komoly szülést. Se polgárok, se proletárok, hímneműek, nem mennek tovább, s ők nem tehetnek róla, hogy tovább megy – az élet. Franciaországban még ott tartunk, hogy a nők, akik Nietzschét olvassák, Nietzsche-kalapot hordanak. Nem tréfa, egy előkelő kalapüzlet legújabb kalap-kreációját Nietzsche-kalapnak nevezte el.
De ugyancsak Franciaországban évtizedenként s ijesztően szaporodik a bajuszos-szakállas nők száma. Ez se tréfa, sőt ez a nagyon komoly jel: az élet kényszeríti még fizikumban is az elférfiasodásra a nőt. Az én kocsisomnak nincs bajusza, de bajuszt visel belülről, s ez az asszony már szinte férfi. Fölül a bakra biztosan a hónapnak mind a harminc vagy harmincegy napján, s óvakodik, hogy áldott állapotba jusson.
Az én kocsisom megint nagyon forgalmas utcába hajtott, s megint rettegve ültem a kocsimban. Megálltunk a Petit Palais előtt: soha kocsis ilyen biztosan, becsületesen és olcsón nem vitt sehova. De én még se ülök soha többé olyan kocsiba, melynek a bakján vászoncseléd ül. Igazságtalan, komisz ember vagyok érte, de hát ha lelkemben az ígérkező viadalban leigázott férfi féltékenysége és dühe dolgozik. Ezek a nők olyan újak, makacsok, ügyesek, s annyira az övék a jövő, hogy nekünk, férfiaknak, holott hiába tesszük, szövetkeznünk kellene már ellenük.
Az Újság 1908. augusztus 27.
Diósady
