162. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
162. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
(Egy újságíró búcsúztatója – Szerelem és rendőrség – A hazug szabadgondolkozók)
Meghalt Párizsban egy Harduin nevű újságíró, egy ártatlan és mégis nagyon gonosz ember. Esprit-ember volt, gyönyörű talentumú krónikás, igazi, valódi polgári idegrendszer, nyugodjék békében. Nem szerette a hivő embereket, s emiatt egyformán utálta a vallás bigottját s a tudomány vitézét. Egyáltalában se hinni, se szeretni, se gyűlölni nem tudott, mert hiszen ő volt a mai Franciaország lelkecskéje. Ő nem tehet róla, hogy olyan volt, amilyen volt, mint ahogy nem tehet arról, hogy a veséje elromlott. Polgári közönség számára születte, nevelte, adta s élte le magát. Ennek a triumfáló, polgári Franciaországnak, ennek a romlottnak, finomnak, gazdagnak, betegnek volt a fia. Mert nem igaz az, hogy Franciaországban minden egy chansonnal végződik. Dal nélküli ötlettel, cinikus röhejjel végződik itt igenis manapság minden. Harduin csúfolódott tudománnyal, vallással, elvvel, művészettel, erkölccsel. Ez a mindenről krónikázó krónikás fiatalon pénzügyi zseninek, börzétlenül börze-embernek indult. Világfölfogását a börzéről, a bankokból, ahol bennfentes volt, s a lapok közgazdasági rovatából hozta. Annyira tudta, hogy a mai társadalomban minden a pénz, hogy már a pénzt is hitetlenül nézte. Beszélik, hogy óriási vagyont kereshetett volna szimatjával, beavatottságával. S ekkorra már meg volt mérgezve nemcsak a veséje, de a lelke is. Csúfolta az eszmék apostolait, a művészeket, a naivokat, de érezhetően irigyelte őket. Afféle polgári anarchista lett, keselyű-ember, aki csak marcangolni tud. Ismételjük: ő volt a mai polgári Franciaország lelkecskéje, szocialista-gyűlölő, papfaló, hitetlen és reménytelen. Egy-egy apró krónikája a Matin-ben olykor fölért Victor Hugo egy verskötetével. S mégis haszontalanul élt, mert élete világosságát a tőke boszorkánykonyháján gyújtották föl. Szegény Harduin, tízezer cikket írt, tízezer fájdalmat szenvedett legalábbis. És meghalt hatvanhárom éves korában, és sohse tudta észrevenni, hogy egyre nő azoknak az embereknek a tömege, akiknek az életét és akaratát nem lehet pénzzel kifizetni.
*
Párizs, a hírénél sokkal jobb Párizs, követi a többi főváros példáját: erkölcsösödik. Új szabályokkal fogja körülvenni azokat a szerencsétlen, bús áldozatokat, akiket a magyar örömleányoknak nevez. Nagyobb „erkölcsrendészet”, gondosabb orvosi ellenőrzés és a többi következnek. Csak éppen az bizonyos, s ebben mindenki egyetért, hogy a prostitúció tovább fog virágozni. Akadt szemérmes törvényhozó, aki azt kívánta, hogy a hatóság ne adjon „engedélyt” a nyilvános házaknak. „Engedély” helyett csak vegye tudomásul, és tűrje el, hogy ilyen házak is vannak. Kedves hipokrízis ugye, igazán polgári erkölcs-fölfogás.
Arról is szó volt, hogy a találkahelyeket tiltsa be, szüntesse meg a hatóság. De eszükbe jutott, hogy akkor hol találkozzanak szeretőikkel a burzsoázi [!] férjes, „tisztességes” asszonyai! Végül is abban állapodtak meg, hogy drákói szabályokat csak a hivatásos nőpáriákkal szemben szabad alkalmazni. Pedig ezeknek ugyancsak megnehezült az életük, mióta a „tisztességes” nők is egyre többen az ő mesterségüket kénytelenek gyakorolni. Ami az egészségügyi okokat illeti, nem bizonyos, hogy több nemi betegséget osztanak szét a hivatásos nők, mint az „amatőrök”. A prostitúció s a nemi élet minden nyomorúsága együtt nő a polgárság gyarapodásával.
Hanem mondott valaki valamit Párizsban, ami szintén igaz Budapesten is. A találkahelyek kérdésénél a vitatkozók egyike azon siránkozott, hogy előkelő, férjes nők járnak az ilyen helyekre. Egy másik valaki, aki ebbe a nagy, közszerelmi kérdésbe éles szemekkel néz bele, ezt válaszolta:
– Az előkelő, polgári nők beteges szabadosságának ugyanaz az oka, mint a prostitúciónak általában. Egy igazságosabb, őszintébb társadalomban nem lesznek utcaleányok és suttyomban ölelő előkelő nők sem. Ha az előkelő apák nemcsak a leendő vő anyagi helyzetére néznének, már ez is sokat jelentene. Hátha még az előkelő férjek jobban fizetnék az ő alkalmazottaikat. De mivel rosszul fizetik őket, ezeknek nemhogy házasságra, de egy hivatásos szerelmi némber megvásárlására sincs elég pénzük. Kénytelenek tehát föllebbvalóik s munkaadóik feleségeit elcsábítani, ami sokszor pénzbe se kerül.
Ez a vélemény félig ötlet, de másik felében veszettül találó igazság.
*
Jean Allemane mondta egyszer e sorok írójának, hogy a polgári szabadgondolkozó egyike a legfurcsább állatoknak. Valóban az manapság, a szociális forradalom előestéjén. Egy ember, aki azt hiszi, hogy mindent elvégzett, ha fölrúgja az istent és a papot. Szó sincs róla, föl kell lehetőleg rúgni e két madárijesztőt, melyek közül az egyik, anyagból lévén, lábbal pláne megközelíthető. De ha legalább ezek a polgári szabadgondolkozók ezt a keveset egészen megcsinálnák. Ám Falleres elnök, amikor a leányát férjhez adta, elvitte a templomba az új párt. Hírhedt szabadgondolkozó, polgári politikusok végrendeletükben egyházi föloldást és temetést kérnek. Magyarországon is ismertem egy jeles zsidó szabadgondolkozót, aki a hosszúnapot citromot szagolva imádkozta s böjtölte végig a zsinagógában. Ezek a polgári szabadgondolkozók farizeusok, akik csak politikából vannak hadilábon a dogmák isteneivel. Ezeknél jobban kell becsülni azokat, akik hisznek valamiféle istenben, de ez nem gátolja meg őket, hogy az emberiségért késhegyig, sőt isteneik árán harcoljanak. A kérkedő ateista urakkal még mindig megjártuk, mert ezek az ateisták rendszerint antihumanisták is. Alattomban pedig éppen úgy kibékülnek babonásan a vallás istenével, mint a bigott nagyapjuk tette. Az isten, a papok istene valóban nagy ellenség, a pap is az. De a kétszínűség még nagyobb ellensége az emberi társadalom javulásának. Egy szocialistának, egy forradalmárnak éppen úgy le kell számolnia azokkal, akik a vallásosságot érdekből űzik, mint a lármás és hazug szabadgondolkozókkal.
Párizs, augusztus végén
Szocializmus 1908. szeptember 5.
Ady Endre
