163. KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK
163. KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK
Bizonyos, hogy ma már talán Magyarországon sincs úgy minden, mint háromszáz év előtt volt. Bizonyos, hogy Magyarország élete, sorsa nem a protestáns eklézsiák bátorságán vagy gyávaságán fog eldőlni. De az ember nehezen dob el bizonyos babonákat, minél öregebb és tapasztaltabb, annál nehezebben. Mert megtanulja, hogy minden poklokon keresztül a babonák is ott vannak a hajtóerők között. Hozzászokott az ember, hogy a magyar protestantizmusban erőt és nyugtalanságot sejtsen. Tehát valami olyan szellemet, mint a francia hugenotta szellem, elősegítőt. Olyan szellemet, mely kifeszíti magát a dogmákból, s néha akaratlanul is szárnyal. És Magyarországon ma a protestánsokat csupán a Ne temere kezdetű pápai breve bántja. Semmi más csak a Ne temere, semmi, csak az, hogy a pápa a protestáns lelkészektől megáldott frigyet nem vallja igazi házasságnak.
Egy erdélyi unitárius pap egykor a maga iskolázatlan, józan fejével mondott valamit. Bizonyos korszakokban az egyházak kezdenek csúszni, sőt egymás helyébe csúszni. A katolicizmus fanatikusabb lesz, mint a régi mexikóiak vallása s vadabb, mint amilyennek a dominikánus vérebek akarták egykor. Az alkuvó Luther-féle avagy anglikán-fajta protestantizmus helyébe csúszik a katolicizmusnak, a kálvinizmusból swedenborgi vallás lesz, s az unitáriusok nem mernek hangosan nyilatkozni, Isten volt-e József ács fia vagy gyarló ember. Ez így: teológus, együgyű és tudománytalan beszéd, de hozzágondolva a tapasztalati tudomány eredményeit, valóság. Hiszen még a szórványos, krisztianizálódó, zsidó iparkodások is ide tartoznak.
Bizonyos korszakokban, vagy gazdasági és kulturális válságok előtt minden Isten gyáva lesz, a dogmák Istenei főképpen, de ha egy kicsit körülnézünk, nem csupán a vallási dogmák Istenei. De igenis gyáva lesz mindenféle Isten, akit csak az emberi agy kigondolt. Ma Magyarországon a protestantizmusnak éppen úgy nem érdeke a régi szabadosság, mint a legújabb filozófiának az anyagi monizmus. A magyar protestánsokban van egy állandó, örökölt pápizmus-félelem. De ez ma csak a Ne temere-ig mer kifakadni, mert Baksay püspök jobban reszket Bokányitól, mint Sarto pápától.
Viszont ez megint úgy hangzik ugye, mintha ugyanaz az erdélyi unitárius pap mondta volna? Emlékezzék csak mindenki, Kenessey, az új erdélyi ref. püspök milyen örömmel barátkozott gróf Mailáthtal, a harcias pápista püspökkel. A szekularizáció gondolatát milyen riadtan fojtotta meg a kálvinista papság, ahogy könnyelműen megszülte. Ma nem állanak egymással szemben a különféle istenek papjai. Mert ma Magyarországon elhallgatva, de mindenkitől látva, nagyobb kérdőjel van az égen Jehovánál s a vallási szekták apró, gyáva Isteneinél. Perzsiában a múlt hetekben a papság látta be először, hogy neki jó lesz észretérnie, a papságnak csak olyan forradalmakban szokása részt vennie, amely nem megy, nem mehet túl az ő istene birodalmának határain.
Ma Magyarországon a kálvinista pap legjobb esetben olyan radikális és progresszív lehet, mint például Bánffy Dezső báró. Bánffy Dezső pedig talán még a bizonyos miniszterelnöki székért se szegődnék a fölforgatókhoz, a vagyon és a könnyű módon szerzett kenyér rettegve gondol arra, hogy az ő ezerjeinek helyébe bizonytalan, elszánt, hazárd milliók tömegei jöjjenek. Íme, miért nem fáj ma Magyarországon Melius Juhász felekezetének sem nagyobb dolog, mint a Ne temere.
*
Gerov úrnak olyan arca volt, mint egy kutyafejű tatárnak s köpött, ha Szerbiáról vagy a szerbekről beszélt. Nacionalista lapot szerkeszt egyébként ez az úr Bulgáriában, Szófiában, s lapjának francia címe: Tribune des Balkans. Kilenc kerek évig tanult medicinát, jogot Párizsban, Lyonban, Genfben, Strassburgban Gerov úr. Egy vasúti kocsi internacionalizmusa hozott bennünket össze, s régen nem utaztam originálisabb emberrel. Azaz, ezt hittem azután, hogy elváltunk egymástól harmincöt órás utazás és barátság emlékével. Azóta az én úti bajtársam egyre cseréli lelkemben és emlékemben az ő nacionáléját, mivoltát. Tegnap például már azt hittem, hogy az egész embert, s mindazt, ami körülötte nevezetes, csak álmodtam. De nem, nézzen utána, akinek tetszik, s ha ideje van, hogy Szófiában igenis él Gerov Mátyás és a lapja. Sőt, azóta már a Szobranje hőse lehet a hősöm: avval is eldicsekedett ti., hogy mandátumot kap. Egyik titkára ő a bulgár[!]-macedón komiténak, Párizsba, Londonba pedig fegyverek ügyében jött. Talán nem okozok neki bajt, ha szavam hihetőségéért ezt a rámbízott titkot is elárulom. Gerov úr él, kedves, világlátott úr, aki harmincöt óra hosszat láttatta magát, diskurált, s a többiről ő nem tehet. Ha nem bulgár [!] téma volt előttünk és közöttünk; mintha nem is Balkán-ember lett volna az útitársam. Megfigyeltem, hogyan érintkezik, ismerkedik, cseveg az úton más idegenekkel is. Formásan simán, európaira tompított és csiszolt élénkséggel, amiként az Nyugaton nevelkedett úrhoz illik. Látszott rajta, s mondta is, hogy angol, francia és olasz revűket szokott olvasni. Tudósokról, művészekről ismerete és véleménye volt, politikai hite progresszív, radikális. De csak a francia és olasz politikában, a mások politikájában, a magukéban nem.
„Ma még nacionalistának kell lennie Bulgáriában minden becsületes és okos embernek.” S mikor ezt mondta, már kicserélték, már ekkor a néhai bulgár cárok vad harcosa volt. Ők nem soviniszták, de nem nyugosznak addig, míg minden bulgárok [!] államilag is nem egyesülnek. Ők demokraták, de a parasztjaikat akár akasztófákkal is elzárják az idétlen s már Bulgáriába is betörő szociáldemokráciától. „Én hiszek a szocializmusban, de száz évig még agyonlövetnék minden bulgár [!] szociáldemokratát. Én szeretem s személyesen ismertem Párizsban Verlaine-t, de utálom azt a két bulgár poétát [!], akik nálunk új poézist akarnak.” (A nevüket is megmondta, föl is jegyeztem, de nem lelem most hirtelen a följegyzést a noteszemben.) Ő antimilitarista, de ma még minden bulgár [!] férfiú katona legyen; ma és még sokáig. Nekik fegyveres leszámolnivalóik vannak; s meg kell csinálniuk előbb mindazt, amit a török hódítás óta meg nem csináltak. És rikácsolva kiabált, kutyafejű tatár arcáról elszállott a szláv melankólia és szőkeség.
„Egy szép napon arra ébred Európa, hogy a bulgár [!] hadsereg egyik fele Belgrádban, a másik Macedónia szívében van. Fiatal népnek érezzük magunkat, s a fiatalságnak joga van kikacagni s legázolni a vén bölcseket. Nekünk nem imponál addig a kultúra, amíg ellenünk is szólhat, s mi ráérünk még elfinomodni.”
Így és ilyeneket mondott. Gerov, s ezért nem tudom és hiszem én ma már azt sem, hogy harmincöt óra hosszat útibajtársam volt. Nem a XIV-ik vagy a XVI-ik századból kelt ki, s szegődött mellém egy groteszk árnyék? Bulgár [!] volt-e csakugyan avagy magyar, oláh, szerb, albán, újgörög, örmény, horvát ez a Gerov? Valamelyik olyan néphez tartozó, melyet érintett vagy megállított egykor az ottomán erő. Ezeknek a népeknek a lelkéből ötszáz esztendő hiányzik, s hiába minden. Ez az ötszáz esztendő egy feneketlen iszák, amelybe hasztalanul ömlik a legjobb nedű is. Ez a Gerov magyar is, horvát is, közös típusa a török félholdtól elsápadt nemzetecskéknek. Ezekre új törvényeket kell megkeresnünk, ezekkel több baja lesz még a kultúrnemzeteknek, mint a hererók hordáival. Gerov úrral utaztam harmincöt óra hosszat, jó útitárs volt, nem unatkoztam. De Gerov Mátyás megerősítette az én kétségbeesett magyarságomnak minden rettenetes gyanúját. Párizsban úgy köszönt el tőlem, mint a legkorrektebb, szellemileg fölnőtt francia kultúrember. És elment dinamitot s puskákat rendelni, hogy Keletről majd beledurrantsanak a nyugati kultúremberek szép, szent és ostoba optimizmusába.
(Párizs)
HSz. 1908. szeptember
A. E.
