164. FRANCIA-E PÁRIZS?
164. FRANCIA-E PÁRIZS?
Budapestet azzal szokás fejbevágni, hogy nem olyan magyar főváros, mint amilyen francia főváros Párizs. Párizsra pedig nem szoktak ugyan Budapest példájával rápirítani, de ugyanezt a vádat százszorosan szórják. Az új francia irodalomban és publicisztikában valóságos iskolája támadt a Párizs-gyalázásnak. Hogy Párizs nem francia se nyelvben, se lakosságban, se szokásban, se arcban. Hogy Párizs lassan-lassan idegenek, jövevények, kalandorok prédája lesz, mint egykor Athén a „metek”-eké. A régi Athén is akkor veszett el a görögség és emberi kultúra számára, amikor idegen, zagyva népség szállta meg. Ez és ilyenek a vádak Párizs ellen, amely pedig nyolcszáz esztendő óta mindig kozmopolisz volt.
Fogós a kérdés, s az egy hajóban utazók is veszettül távol vannak egymástól. Hát ki, milyen, micsodás az igazi francia, s hol kezdődik a jött-ment? Már a faj-tudósok között is nagy az ellenesség, s csak a főbb irányok négyféle helyen keresik az ősfranciát. A gall-teória kezd gyöngülni, a latin még tartja magát, s a Gobineau-féle franko-germánságnak is vannak hívei. De íme, a legfiatalabb francia „intellectuel”-ek már szinte mind a franciák kelta származásában hisznek. A nyelv nem argumentum – hirdetik –, s ami értékes ember-anyag van Nyugat-Európában, az mind rokon és kelta-vérű. Egy nagyon finom és mély francia író, Rémy de Gourmont, ezt a teóriát részletezni is tudja. Szerinte Shakespeare is ír eredetű volt, tehát a legvalószínűbb kelta-epigon-fajból való. Szerinte a Bretagne-ból és Belgiumból került francia szellemi nagyságok voltak a legkülönbek és legfranciábbak. Szerinte Shakespeare és Racine közelebbi rokonok, mint Molière és Victor Hugo. Szerinte a francia szellemnek legközelebbi rokona az ír, még akkor is, sőt éppen akkor, ha angolul jelentkezik. Rémy de Gourmont szellemes faj-teóriája szerint az ősi kelta léleknek kell, szükséges ez a nyelvbeli átöltözködés.
Csak mint szellemesség, mint kuriózum mellett álltunk meg a kelta-elméletnél. Lám, egy érdekes bizonyítéka annak, hogy a fajták csak látszólagosak, s egy mai nép se ismeri őseit s fajiságának összetételét. Azután pedig már az éjszaki és déli francia között olyan nagy az ellentét, mintha két glóbuson élnének. Hogy lehessen Párizstól követelni meg az igazi franciaságot, mikor senki sem tudja, milyen ez az igazi? Goethe határozottan franciábbnak tetszik, mint Victor Hugo, s Taine németebb, mint Nietzsche.
*
De e kissé haszontalan elmélkedéseknél érdekesebb Párizs franciaságának napi és hírlapi problémája. Való, hogy Párizsban ma már angol és amerikai városrészek kezdenek alakulni. A gyönyörű, hatalmas Opera-avenue-n alig van francia üzlet, s a Bois felé vezető szépséges út palotáit amerikai s angol milliomosok vásárolják meg sorra. A német invázió miatt szinte naponként jajgatnak a párizsi bulvár-lapok. De hiszen van itt kolóniája minden nemzetnek, s csak magyar ember is hat-hétezer él Párizsban.
Más és talán veszedelmesebb dolog az, hogy terjed Párizs bennszülött franciái között is az „anglománia” és újabban az amerikaiaskodás. Ruházatban, sportban, bajusz- és szakállviseletben, affektált modorban, sőt még a diskurzus nyelvében is. Mistral az ő provence-i nyelvével is francia, de ezek a sznobok – faj-teória ide, faj-teória oda – valószínűleg már nem azok. Hírlapi nyelven a „gall szellemet”, a „latinité”-t stb.-t siratják azok, akik Párizs franciátlanságát is siratják. Alapjában azonban nem is elnemzetietlenedéssel, de nemzetközi elbarbárosodással állunk itt szemben. Főképpen Amerika hat itt, de nemcsak Párizsra, hanem az egész világra. A sportember, az egyformán öltözködő, az érzéseket és hangulatokat megvető ember, kezdi végleg kiszorítani a másik fajtát. A másik fajtát, amely egyéniségre törekszik mindenben, amelynek világfölfogása esztétikai, amely szereti a művészeteket s önlelkének libegéseit. De ez nemcsak Párizsban van így, hanem mindenütt a világon, ahol az új gazdasági és társadalmi alakulások uniformizálták az embereket. A franciák és párizsiak külföldieskedése ilyenformán nem is külföldieskedés. S nem is az idegenek rontják meg Párizs franciaságát, hanem – a kor. A tizennyolcadik században s a múlt század romantikus évtizedeiben is még a legjámborabb szatócs kénytelen volt intellektuális kultúrát – legalábbis – utánozni. Ma a divatos és nagyon megfizetett francia művésznek az az álma, hogy őt gentlemannek lássák, s ha lehet, bejusson az automobil-klubba. Ez bizony mindenütt, Párizsban is, a demokráciával járó gazdasági föllendülés eredménye. Nem tartós baj, de eltarthat még vagy másfélszáz évig. Addig pedig a naiv, rosszullátó emberek bogozhatják a teóriákat, s a francia sovének szidhatják a nem francia Párizst. Érdekes különben, hogy a Párizs franciátlanságát siratók majdnem mind – németes nevűek. Párizs pedig olyan francia, mint nyolcszáz év előtt, s olyan, mint amilyennek a mi napjainkban lenni kénytelen.
(Párizs.)
VU 1908. szeptember 20.
Diósadi
