175. GEORGES EEKHOUD
175. GEORGES EEKHOUD
Georges Eekhoud a Mercure de France írója, mondhatnám: Georges Eekhoud a Mercure de France egyik belgája. De nem amolyan francia-belga vagy vére-vesztett flamand, mint mások, talán nagyobbak is olykor, mint ő. Ő az ősi, úri, tengerbíró normannok valódi vagy képzelt utódja, ő a hajdani vad, nemes, büszke Dykgrave-okra emlékeztet. Ősi fajta, nyugtalan, csatázó, úri ősök unokája, mártírja, betegje, túlfinomodott bestia, aki még mámorban sem tud megnyugodni.
Brüsszelben ő az irodalmi nagykövete a Mercure de France-nak, ennek az öregedő, de még mindig daliás, derék folyóiratnak. Ha jól emlékszem és jól tudom, járt Párizsban, Londonban, lakott Anvers-ban és lakott bizonyosan másutt is, jól nem lakott soha.
Georges Eekhoud harmincéves koráig kiskirály volt, valósággal úgy élhetett és élt, mint egy Dykgrave. Huszártiszti ruhában csapongott a belga királyi udvar s a huszárokat illető nők ajkai körül. Ez időben nyilván csak szerelmes, könnyű, hazug, kicsi leveleket írhatott s különösen a nevét írhatta le gyakran váltócskák alá. De, jaj, elmúlt a vagyon, az uniformis, a fiatalság, a csillogás, mindaz a szép minden, melyet kevesen élvezhetünk e földi életben. És Georges Eekhoud szépen, bölcsen, sírás nélkül beszegődött korrektornak valami nyomdavállalathoz, hírlaphoz, valami ilyesmihez. Régen történt ez, de Georges Eekhoud talán még ma is korrigálgat, hacsak angol és német fordítóinak és kiadóinak jóvoltából jobb sorsba nem került. De ez valószínűtlen, mivel ha száz frankja van együtt, fölveszi a frakkját, s elmegy, eszik összes pénzén egy elegáns diner-t.
Érdekes, nagyszerű ember, kár, hogy nem igazán művész, hanem csak afféle, mintha a régi normann hajós dacosan meg akarta volna mutatni, hogy ő a szárazföldön is különb másnál. Fogta magát, s főképpen fogta őt az Élet, és Georges Eekhoudból írónak kellett lenni. Meg is nősült, gyermekei is születtek, világnézletét is megváltoztatta néhány százszor, de eredendő és szedett [!] bűnei kiütöttek rajta. Ma ő fiatal-öreg, ha meg nem halt azóta a három hónap óta, hogy beszélt róla nekem egy intimus barátja. Azaz öreg-fiatal, vad, szép, harcos ember, aki elsősorban mindenekelőtt, szerelmi téren változott el – mondjuk homlokegyenest.
Nem ritka, nem följegyeznivaló tünet ez, de egy Eekhoud-egyéniség ritka és följegyeznivaló. Ő értelmet, sőt művészi magyarázatot akar és szinte tud adni egy szenilis, konzekvens, patológiai eredménynek.
Írásai közül a Le Cycle patibulaire, az Escal-Vigor és a Mes Communions a legkedvesebbek nekem. A Mes Communions különösen kedves, furcsa, s e könyv novelláiból képzelem el, sőt látom legjobban Georges urat. Ez a Georges Eekhoud – fiziológiai mivoltán túl – egy gőgös anarchista, egy végtelenül élnitudó, a belső élethez értő úr. Flamand és hellén, aki gyönyörűen ír franciául, s aki szerencsésen fabrikálja ködös és különös érzéseihez a flamandos és görögös, sohse-volt francia szavakat. Férfiakhoz vonzódó nőies test-lélek, de aki csodálatosan tud még ma is és – hiszem – haláláig vonzódni a nőkhöz. Patrióta, de egy ezerötszáz év előtt volt, ha volt fajnak, hazának, faji büszkeségnek a forró prófétája. Csodálatos, mellbevágó, sőt idegbontó, történeteket is mond el egymásba szerető férfiakról, de tud olyan történeteket, ahol férfi és nő kénytelenek megszeretni egymást. Úr és gőg az egész ember s a nyomorról, a bombavetés igazságáról egészen okosan úgy tud beszélni, mint egy őrült.
És panteista Georges Eekhoud, de nem olyan kolostorosan programosan, stilizáltan, mint Maeterlinck. A Georges Eekhoud panteizmusa az, hogy valamikor a világ, az élet, a mindenség, a társadalom, az egész emberiség, minden egy folytonos, intenzív, boldog nagy szerelem lesz. Bűnös, perverz embereit avval védi, hogy ezek egy leendő, isteni emberiség előre-hátra-visszadobott mártírjai.
Voltaképpen a Rohan-hercegek fajtájából való ember ő, sőt irodalmi, flamand Dózsa György. Mert grandseigneur nem lehet s mert elromlott – vagy megjavult? – óbégatva hívja karjai közé azokat, akiket a mai társadalom eldob. A mottója is az, hogy igazi nemes, egész emberek csak a társadalom kitagadottjai között élnek.
Amatőr, mesterkélt, a mai orvosi tudomány szerint nyavalyás, különös, érdekes ember. És Nietzsche nélkül csinálta meg a maga morálját, mely már nem is amoralitás, de a kodifikált őrület vagy – némelyek szerint – jövendő. Ő, aki szavakat és fogalmakat csinál, miközben robotol s világokat rombol, ennek a századnak egyik legelőrehaladottabb gyermeke. Egyik novellájában egy koldusleányt úgy csókol meg, hogy visszafizesse neki mindazt a szenvedést, amit a mai társadalmi rend szerint az ember szenved. És én, ha nemsokára Brüsszelbe kerülök, meg fogom csókolni Georges Eekhoud-t, még ha tiltakozik is, és akkor is, ha ennek hallatára furcsát fognak gondolni rólam ismerős nőim és férfiaim.
[1908. november]
Ady Endre
