176. A JÖVŐ FÉSZKE
176. A JÖVŐ FÉSZKE
(Kabos Ede regénye)
A jövő fészke nem új rakású fészek, a Verebeké volt annak idején, címet változtatott, elérte a verébfátum: meg kellett tagadnia a szerénységét. Kabos Ede Verebek című regénye a Jövő fészke címmel jelent meg most egy új könyvzuhatagban, Grilléknél. Valóban magyar alkalom, szokás és szerencse: tíz farsang után vallani szerelmet egy régi ideálnak, s éppen akkor, amikor maszkot vett föl. De a vallomást meg kell tennem, nem éppen hevülésem parancsából, de önmagamért, ki a nyugtalan szomorúságok hasis-evője lettem mostanában. Különben is a Verebekről, vagy ha úgy tetszik a Jövő fészkéről a mi jó, szelíd kis dr. Kontunk künn Párizsban franciául többet írt talán, mint itthon írtak magyarul. Én harmadszor olvastam el most, régi szomorúságaimat tetéztem újra, s különben minden értékes magyar könyv mindig szomorú és mindig új.
Kabos Edének a regénye, amikor azt egy napilapba behajigált darabokban s először olvastam, csak édes, csiklandozó szomorúságokat adott. Azóta a regény megegészedett, íme még címet is újat kapott, íróját pedig egyre akaró forrongó mindig-mindig megifjuló lelke más tájakra vitte. Ő talán vígabb, a regénye se szomorú, de én a szomorúság szorító fekete vas-szűzének karjai közt érzem magunkat. Kabost, a világot, amelyet látott, a szögletet, ahonnan látta, a muszájt, ahogyan látnia s, óh jaj, azután írnia kellett. A regényt, alakjait, meg-megzökkenő melankóliáját, szomorúan-szép tökéletlenségeit és magamat lehet-e szomorúaknak nem látnom? A Jövő fészke maga is szomorú hely ám, minden hely szomorú, ahol a múltat sínylik, emiatt a mát nem élik, s gályarab-munkát végeznek a jövőért. Lehet, majdnem bizonyos, hogy ez és ilyen az egész élet, de ez, így, nem sikolt ki a regényből, pedig milyen nemes, komoly szándékkal íródott utolsó soráig ez a könyv.
Mennyi mindent látott és érzett Kabos Ede, míg e könyvbe kezdhetett s mennyi mindent nem látott és nem érzett meg. Az elhanyagoltságok, a meg nem látottságok, a kimaradt érzések jajgattak most a fülembe, hogy harmadszor olvastam. S mert szomorúságot minden fajtából többet kaptam most, mint először és másodszor, a háladatosság szinte betegesen jön rám. De vigyáznom kell, mert Kabos Edét nagyon szeretem, mint az apámat, tehát árthatok neki, azaz dehogy neki, ennek a rovásnak, minden buzgó szóval. Pedig ártani már ártott ő is önmagának eleget, s aki úgy tudja, mint én, hogy Kabos Edét mennyi áhítata a művészetnek, mennyi gyönyörű, rajongó kedv, sokszor fekete kedv, tartja lábon és írópapíron, megértené azt is, ha dühöngenék szeretetemben és háladatosságomban. Milyen keveset kapott ez az ember is egy-két kortársával egyetemben, akik csináltak pedig valamit ebben az országban. Mennyire meg kell érteni mindent, ami a Kabos Ede írásaiban nem tökéletes, halvány avagy egészen hiányzó.
E regényében is lám egy Goethétől rosszul oktatott Barrest szeret, és emel föl Kabos Ede. Az Isten meg a magyar író tudja, hányféle a világ s az író hitvallása öt év alatt is a magyar sivatagon. Talán ma már nem azok volnának a verebek a Kabos szemében és szívében sem, akik gumikerekes kocsiba, mandátumba s a Nemzeti Színház színpadjára nem jutnak. Talán emberibben és megrendítőbben állna előttünk az öreg Varju, aki nyilván Vajda Jánosra akar emlékeztetni. Megmélyültünk tíz év óta egy kicsit, egy nagyon kicsit, s talán a verebek is megkanárisosodtak egy kicsit azóta. Új szárnyasok jöttek különben is a verebek helyébe: szarkák, denevérek és piaci legyek. És mégis – mégis, mennyi mindent nem látnánk máma, ha Kabos Ede nem néz előttünk a szemüveges szemével. A Verebek avagy a Jövő fészke ilyenformán egy kis jogos dicsekvéssel változtatott nevet. Csak ne lenne olyan szomorú ez a könyv, az élet, a kilátás, minden, minden, aki csak regénytémát ad, olvas ír vagy referál.
Ny 1908. december 16.
Ady Endre
