177. KRISZTUS URUNKNAK ÁLDOTT SZÜLETÉSÉN
177. KRISZTUS URUNKNAK ÁLDOTT SZÜLETÉSÉN
*
Krisztus urunknak áldott születésén, angyali énekkel, angyali lélekkel s titkolt nagy zokogással köszöntjük ezennel édes hazánkat, Apponyi Albert Magyarországát. Hát, lám, ezt is megértük, s bele se haltunk, szerencsétlen, bús, megcsalt, összevissza, beteg, hazug, magyar társadalom? Aki Magyarországot tíz vagy húsz évvel ezelőtt ismerte, s azóta nem látta, sírva vagy kacagva néz ránk: ilyen bolond változás is csak nálunk eshetik. Ez a magyar társadalom alaptalan, gerinctelen, lábatlan, fejetlen, vak és kéznélküli, s olyat produkált; hogy csoda. Ez a Magyarország, ez a szituális kényszernél fogva liberális Magyarország, ma egész Európa szerint – Róma mentsvára. Így látják ezt Párizsban, Londonban, Frankfurtban, Bécsben mindenütt, ahol látni tudnak és akarnak, még talán Konopistban is így látják. Az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy Róma és a klerikalizmus miatt a magyar katolikusokat merjük megbántani. Pázmány Péter az ellenreformáció után bús levelekben vallotta be Bethlen Gábornak, hogy vétett a magyarság és az emberiség ellen. A Bach-korszakban a protestantizmus ügye annyira katolikus ügy volt, hogy a protestánsokat megvédték a katolikusok, mert akkor még a magyarság volt mindenek fölött való.
*
Új korszak jön, csak nevükben magyar mágnásokkal, meggazdagodott, szerephez jutott württembergiekkel, akik a nevüket is megmagyarosították, mintha zsidók voltak volna. S ez a haramiabanda idegen-lelkű mágnás-sereg s ispán-hadja parancsolni akar egész Magyarországnak. Hiszen jól teszik, megérdemeljük, Eötvös József után Apponyi Albertet érdemeljük meg, mert nincs már se magyarságunk, se becsületünk. De eszünkbe jut, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez a Magyarország keleti Franciaországnak látszott a világ előtt. Franciaország katolikus ország, de elűzte a nemzeti s emberi élet igazsága ellen dolgozó papokat, apácákat stb. Szegény, dicső Franciaország, hogy miért is nem lehet az, amire rendelve van: az emberiség nevelője. Föltámadt Japán, Amerika fegyverkezik, Törökország alkotmányosan henceg, Perzsia, Egyiptom, India s az egész világ forrong. Szegény, szép és szent Franciaország kénytelen új ágyúkat, golyószórókat, torpedókat s víz alatti hajókat kitalálni. Így vész el minden nagyszerű emberi idealizmus a muszájban, a valóságnak rejtelmes karja között.
*
Van egy régi francia krónikás dal, melyet csúfolva sokszor, minden furcsa helyzetnél idézni szoktunk. „Qu’une minute de vivacité, peut causer de calamité.” Bennünket is megölt az a katasztrófával nem számoló, szép minute, de vezetői folytán gaz nemzeti – vivacité. A magyar társadalmat, mely úgyse volt, ötven kerek esztendeig legalábbis, ne tessék keresni, mert nincs. Mert, ugye, nem Rakovszky Istvánékat akarja ma Magyarország, habár tudja a fene, mit akar, hiszen hallgat. Az ördög akar itt politizálni, ahol általában a politika: a rend, divat és szokás. De Nietzsche nem volt politikus, s mégis megkérdezte: van-e német kultúra s ez a kultúra milyen? Mi még ezt se kérdhetjük meg, kultúránk a pénzintézetektől, dolgozó embereink ügyességétől függ, s attól, hogyan tudunk gazdálkodni. Nos, mi nem tudunk seftelni, dolgozni, ügyeskedni, mi nem tudunk semmi olyasmit, amivel a világ elé állhatnánk. Pedig majdnem egymillió zsidónk van, török, tatár, izmaelita, örmény, szláv és sváb vér járta át a vérünket. De ha akármilyen szép, fajult fajta volnánk is, ha nincs célunk, hát – nincs célunk. Szeretem, szeretjük a fajtámat, a fajtánkat, de mihelyt beigazolódik, hogy nincs haszna, haljon meg, mint Kölcsey meghalatta.
*
Züllött, szánandó a mai magyar társadalom, el se hinné senki, még az a tíz vagy húsz évvel ezelőtt [itt] járt valaki sem. Volt egy Magyarország, a jakobinusok Magyarországa, azután jött sokféle Magyarország, a centralistáké, a Kossuthista ifjú-török-magyaroké s az örök konzervatívoké, akik a hitbizományért élnek-halnak.
Egy bizonyos: van egy ország, amely halott, egy ország, mely semmit se akar: a téli Magyarország. Mi lesz velünk, hiszen gyönyörűen éltünk, s egyetlen hibánk, hogy nem voltunk elegen, s magyaroknak fogadtuk azokat is, akik nem magyarok. Hogy félreértés ne történjék, nem a zsidókról van szó, akik olyan magyarok, hogy szinte túlzás. De Apponyiakról, ezekről a külföldön nevelt s idegen vérű anyáktól beoltott senkikről, ma valakikről. Úgy kell ennek az országnak, hogy rászabaduljon minden Caligula. Addig nem is fog tisztán látni senki, amíg a római példa teljesen nem fog teljesülni. Szamarat már nevezett ki szinte konzulnak Kossuth Ferenc, most már egy lovat várunk. Tessék egy lovat egy igazi, állati, becsületes lovat miniszteri osztálytanácsosnak kineveztetni. Mindent lehet ma Magyarországon, pláne ha valaki olyan szerencsés Ferenc, hogy a vezetékneve – Kossuth. Áldja meg az Isten ezt az országot, Kalksburgot, Apponyit s mindazt, ami muszájosan következik. Magyarország már volt a kereszténység bástyája, legyen most, s lesz is a klerikalizmusé. De karón varjú volt már, s lesz még egy olyan Magyarország is, mely szégyellni fogja a múltját – s ellenkezőjét csinálja annak, amit ma csinál.
FM 1908. december 25.
Lellei
