a) A belpolitikai viszonyok alakulása a hatvani országgyűlés után. Hadműveletek a mohácsi csatáig. | Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme

a) A belpolitikai viszonyok alakulása a hatvani országgyűlés után. Hadműveletek a mohácsi csatáig.

A hatvani országgyűlésen a király és a nemesség között létrejött kompromisszumos megegyezés jótékony hatása nem sokáig tartott. Ez ellen az uralkodópárt nyomban elkeseredett aknamunkát kezdett s mindenekelőtt a királyi párral hitették el, hogy a nemesség, legkivált pedig Szapolyay, az ő megrontásukra törekszik. Az ő tudtukkal, majd később nyilt jóváhagyásukkal látott tehát hozzá a nádori helyét visszakövetelő Báthory István az úgynevezett „kalandos társulat” megszervezéséhez, amely minél több befolyásos nemes közreműködésével egyenesen Szapolyay és Werbőczi megbuktatását s ezzel együtt a nemesség hatalmának megtörését tűzte ki céljául. Nagyban megkönnyítette az új társulat sikeres működésének biztosítását, hogy Szapolyay közben arra a hírre, hogy a szultán Erdélyen át készül Magyarországot megtámadni, vajdaságába tért vissza, Werbőczi, a nagy jogtudós pedig egyrészt nem értett a kormányzáshoz és másrészt kellő erélye sem volt hozzá, hogy ily bonyodalmas pártküzdelmek közepette az országban kellő rendet és fegyelmet tartani tudott és a megalkotott törvények végrehajtásáról gondoskodhatott volna.

Ily belső párttusák színhelye volt még mindig az ország, oly időben, amikor már 1525. november havától kezdve egyre jöttek a hírek a szultánnak Magyarország elleni nagyarányú készülődéseiről. Később, 1526. elején, Bakics Pál, egy előkelő szerb vajda hozott részletes híreket Törökországból. Ő ugyanis hivatalosan részt vett a szultán ama 1525. évi tanácskozásában, amelyben az 1526. évi hadjárat tervét megbeszélték. Ő ugyan azt állította, hogy a magyarok iránt érzett rokonszenve miatt kellett a szultán környezetéből távoznia, de a valóságban úgy állott a dolog, hogy a vajda valami összeesküvés félébe és jogtalan pénzszerzési manipulációba keveredett s ezért kellett családjával együtt megszöknie. Bakics előadása szerint a szultán tanácsosai oda nyilatkoztak volna, hogy a török birodalom csak akkor érezheti magát biztonságban, ha Buda is török fenhatóság alá kerül, mert ennek bevétele után már egyetlen magyar vár sem tarthatja magát, míg Szörény, Belgrád és Szabács birtoka még nem biztosítja a birodalmat a magyarok támadása (!)* ellen. A török pasák nézete szerint a hadjáratot a legcélszerűbben Erdélyországon át lehetett volna megindítani, mivel ez esetben 60.000 főnyi oláh csapat is csatlakozott volna a török hadsereghez. Azonban Bakics szerint egy a helyi viszonyokkal ismerős szerb vajda, aki szintén részt vett a tanácskozásban, azt bizonyítgatta, hogy Erdély mint hegyvidék és sűrűn lakott terület, igen könnyen megvédelmezhető az ellenség által s azonkívül ezt az irányt választva, kétszer is kellene a Dunán s egyszer a Tiszán átkelni. Ezért azt tanácsolta, hogy a török hadsereg a Száván és Dráván át vegye útját Buda felé, amelynek megvívása tűzetett ki a hadjárat legfőbb céljául. A szerb vajda tanácsa elfogadtatván, a szultán 1525. december 1-én kiadta a jövő évi hadjárat előkészítésére vonatkozó parancsait, messzemenő intézkedéseket tevén a csapatok mozgósítására, a kellő számú tevék összegyüjtésére, a konstantinápoly–belgrádi út mentén élelmiszerek készenlétbe helyezésére, Belgrádnál pedig nagyszámú hídanyag összegyüjtésére, stb.

Íme a farkas és a bárány meséje újabb köntösben. Hiszen tudjuk, hogy a magyarok energiáját már régóta annyira emésztették a belső pártvillongások, hogy idegen országok megtámadására még csak nem is gondolhattak.

A Bakics által előadottak hitelességét a portáról visszatérő lengyel követ és Tomory kémei is megerősítették. Ennek ellenére a királyi tanácsban senki sem tudta, vagy nem akarta felismerni a veszély nagyságát, ellenben egy idegen, a Budán tartózkodó De Burgio báró pápai legátus nyilt szemmel látott mindent és helyesen is ítélte meg a helyzetet, amint a pápához 1526. január 18-án intézett leveléből kitűnik: „Ez az ország önmagát megvédeni nem képes s így az ellenség kénye-kedvétől függ. Mikor még a véghelyek védőrségeit sem tudják zsolddal ellátni, hogyan lehetne elvárni, hogy a szultán hatalmával szembeszállhatnának?! A király olyan szegény, hogy gyakran még élelmiszerekben is hiányt szenved; az urak egyenetlenkednek, a nemesség pártokra van szakadva. De még ha egyetértésben is élnének, hadikészületek nélkül semmire se mehetnek. Az ellenséggel való összeütközést megkockáztathatják ugyan, de ha csatát vesztenek, nincs egyetlen erősségük, amelybe segítség bevárása céljából visszavonulhatnának. De vajjon honnan is várhatnának segítséget? Németország zavarok színhelye és a magyar nemzet természetes ellensége, Lengyelország pedig a törökkel békét kötött. Hadi dolgokban kevés a tapasztalatom, de az a kevés is elég annak felismerésére, hogy ha a szultán erős hadsereggel jön, nincs remény az ország megmentésére!”

Ezt a levelet VII. Kelemen pápa február első napjaiban kapta meg s a külhatalmak követeit magához hivatván, a már folyamatban levő török támadás biztos hírére utalva, felhívta őket, hassanak oda, hogy uralkodóik küldjenek segítséget Magyarországba, egyben kijelentvén, hogy ő maga is minden tőle telhetőt meg fog tenni. Erről Lajos királyt újabb 50.000 arany átutalása mellett értesítvén, egyben a magyar nemzetet áldozatkészségre és kitartásra buzdította.* De Burgio pápai követ március első napjainak egyikén mutatta be a pápa levelét a királyi tanácsban, a legbehatóbban kérve a jelenlevőket, hagyjanak fel a viszálykodással s egyesült erővel munkálkodjanak hazájuk megmentésén. A legátus előadása a gyülekezetet mélyen meghatotta, a szemekben könnyek ragyogtak. Az urak a pápa atyai gondoskodásáért és a legátus fáradozásáért hálát rebegve, megfogadták, hogy kötelességüket ők is teljesíteni fogják és nyomban elhatározták, hogy a főpapok és országnagyok bandériumaikat felerészben március 25-ig a véghelyekre küldik, felerészben pedig maguk vezetik Szent György napján (április 25.) a Szegeden, vagy Pécsett megtartandó országgyűlésre. A király egyben kijelentette, hogy az egybegyülendő sereget személyesen vezeti a török ellen és a keresztény fejedelmeket a maga részéről is segélynyujtásra hívja fel. Mindezekből a határozatokból azonban csak egyetlenegy és az is csak négyheti késedelemmel jutott a megvalósítás stádiumába. A pápai legátus folytonos sürgetéseinek engedve, Lajos király ugyanis végre megírta és elküldte a külföldi fejedelmeknek szóló leveleket, egyéb azonban nem történt. „Ennyire erőt vett a léhaság és álmosság a királyi udvaron!” – írja De Burgio báró a pápához intézett jelentésében.*

Pray, Annal. V, 92, 95. – Katona Hist. Crit. XIX. 574.

De Burgio báró március 5. és 27.-iki jelentései. – Pray, Epist. Proc. I, 223.

Közben itt volt már március vége és a királyi tanács még arra nézve se tudott elhatározásra jutni, hogy a Szent György napján megtartani szándékolt országgyűlést hova hirdesse ki. Sőt a király és a királyné egyáltalán idegenkedett, sőt mondhatni irtózott a fegyveres országgyűlés megtartásától, mert attól tartottak, hogy ha azon Szapolyay is megjelenik, a felfegyverzett nemesség könnyen nyilt lázadásra ragadtathatja magát; legalább Lajos király egy alkalommal a pápai legátussal beszélgetve, elárulta, hogy „a magyarországi törököktől jobban fél, mint a törökországiaktól”.

Ebben az időben, március végén, Tomory is újból Budán volt, hogy fegyveresei és sajkásai számára a már tizenegy hónap óta elmaradt zsold kifizetését sürgesse, amelyre eddig az érsekség jövedelmeiből több mint 40.000 aranyforintot fordított, de miután eredményt nem ért el, újból beadta lemondását. És most megint a pápai legátus volt az, aki csitítólag vetette magát közbe és tőle telhetőleg segítséget nyujtván, rábírta Tomoryt, hogy Péterváradra visszatérve, legalább a legközelebb megtartandó országgyűlésig tartsa kézben a kiválóan fontos várat. Egyelőre a legátus nem adhatott többet, mint 200 lovas felfogadására és 50 hajó felszerelésére szükséges összeget, de megigérte, hogy 200 gyalogost is elküld utána s azonkívül a Budán felhasználatlanul heverő ágyúkat is el akarta küldeni, de nem talált arra való ágyúmestert, aki azokat használható állapotba hozhatta volna. Tomoryhoz hasonlóan más kapitányok is sürgették a pénzt, csapatok és felszerelési cikkek küldését, de eredményt ők sem értek el. A türelmetlen sürgetők között volt Szapolyay követe is, aki ura követelésének biztosítására az Erdélyből Magyarországba indított sószállítmányokat foglalta le, amelyeknek jövedelméből a törvény értelmében a végvárakat kellett felszerelni és ellátni.

A Szent György napi országgyűlés megtartását még az is megnehezítette, hogy a királynak nem volt meg az a 20.000 forintja, amelyből bandériumait fölszerelhette volna. Ezért a március 26-iki tanácsülésen kijelentette, hogy a tábori országgyűlés tervét elejti és az ország rendeit Budára hívja össze. Erre a tanács szétoszlott, a király pedig az érsek meghívására Esztergomba ment, ahol lőversenyekkel és vadászattal gondtalanul töltötte napjait, mert „bár a veszély nagyobb volt, mint annak előtte bármikor, a királyt mégis, mintha kőből lett volna, semmi sem indította meg”.*

De Burgio báró levelei és országgyűlési naplója, Praynál, Epist. Proc. 230, 410.

Viszont Tomory útközben Pétervárad felé érseki székhelyén, Kalocsán, megtudta, hogy a sajkások beváltották fenyegetéseiket és szétoszlottak. Ez a hír és a Budán tapasztaltak kétségbeejtő behatást gyakoroltak a főpap lelkére, aki április 9-én kelt alábbi kivonatosan közölt levelével nemcsak a főkapitányi tisztségről, hanem az érseki méltóságról való lemondását is bejelentette a pápának: „Nekem az egykor dicső, hatalmas és erős, most pedig a folytonos ellenséges támadások következtében a romlás szélére jutott ország megvédelmezésére sem elegendő erőm, sem vagyonom nincs. Nehogy tehát ma-holnap kevés érdemmel és sok bűnnel kelljen az örrökkévalóságba költöznöm, szentséged lábaihoz borulok és az Üvözítő szent sebeire kérem, tetézze azzal eddig rám halmozott kegyeit, hogy érseki hivatalomtól fölment és visszabocsát szerzetembe, ahol hanyagságom mulasztásait kipótolva, rövid életem hátralévő napjait imádságban és elmélkedésben tölthetem.”* Azonban néhány nap mulva, április 13-án, éjfélkor, talán lekiismeretfurdalást érezve, hogy a hazát a legnagyobb szükség idején magára akarta hagyni, váratlanul ismét Budán termett s másnap Esztergomban a király előtt megjelenve, rábírták, hogy Budára visszatérve, újból tárgyalás alá vegyék a fenyegető veszedelemmel szemben teendő intézkedéseket s ekkor a királyi tanács kimondotta, hogy a legsürgősebb teendő Péterváradot oly állapotba hozni, hogy az a török sereg előnyomulását feltartóztathassa. Ekkor újból a pápai legátus adta elsőnek jelét nagy áldozatkészségének, amennyiben ismét 500 gyalogost, 200 lovast, 30 kisebb űrméretű ágyút és 40 prágai muskétát bocsátott Tomory rendelkezésére s egyúttal azt az ezüst koporsót, amelyet Anna királyné Szent Gellért ereklyéi számára készíttetett, de amely még nem adatott át rendeltetésének, pénzverdébe küldte s az abból vert pénzt szintén az érseknek adta át. Példáját követve, a primás 300 gyalogos kiállítását és azoknak lovasságával együtt Péterváradra való mielőbbi útbaindítását igérte meg. Végül a királyi tanács 20.000 forint készpénzzel és 500 forint ára posztóval látta el Tomoryt, aki ezek után április 25-én megkönnyebbülve indult el Péterváradra, ahova még éppen jókor érkezett meg, hogy a város és környékének megrémült és már menekülni készülő lakosait maradásra birja.*

Theiner, Vetera Monum. Hung. II, 667.

De Burgio báró 1526 április 14. és 25.-iki jelentései.

Ily előzmények mellett készült az udvari párt a Szent György napi budai országgyűlésre, de nem azzal az igyekezettel és feltett szándékkal, hogy mindenekelőtt a bajbajutott haza megmentését, hanem hogy a párt győzelmét biztosítsa a nemzeti párttal szemben, melyről az a hír volt elterjedve, hogy ő is erős ellenállásra készül, miből kifolyólag Szapolyay megjelenésére is biztosan számítottak. Ámde az utóbbi és Werbőczi is, nem tudni mi okból, szinte tétlenül nézték az ellenpárt nagyarányú erőfeszítéseit, sőt Szapolyay még csak meg sem jelent az országgyűlésen. Ennek hihetőleg az volt az oka, mert a vajda a vett hírek folytán március közepén azt hitte, hogy a török támadás Erdélynek veszi irányát, miért is arra kérte a királyt, küldjön neki mielőbb kisegítő hadakat, hogy az ellenség átkelését a havasokon sikeresen megakadályozhassa.* Ezt a vajda ellenségei arra használták fel, hogy róla azt a hírt terjesszék, miszerint ő ki akarja magát vonni a hadjáratban való részvétel alól, majd, hogy a törökkel titkos összeköttetést tart fenn.

Szapolyay március 16.-iki levele. Londoni okmánytár I.

Így történt aztán, hogy mire a rákosi országgyűlés határnapja, 1526 április 24-ike, amikor Szulejmán szultán már egy nap óta útban volt hatalmas seregével Konstantinápolyból Magyarország felé, felvirradt, a kalandosok már annyira erőre kaptak, hogy már nem volt mitől félniök, mert Ártándi Pál és Tarczai Miklós vezetése alatt ekkor már 200 felfegyverkezett nemes állott az országgyűlés megnyitásakor Báthory, illetve a kalandosok rendelkezésére s ezek követelték életveszélyes fenyegetések közepette leghangosabban Werbőczi letételét. A megrettent nádor ennek hallatára nyomban a királyi tanácsba ment s ott leköszönvén nádori hivataláról, a következő éjjel, hogy életét megmentse, Erdélybe szökött. Erre másnap a kalandosok által alaposan megdolgozott és megfelelően előkészített országgyűlés hamarosan kimondotta a szentenciát, hogy Werbőczi a múlt éjjel megszökvén, ezáltal a legeklatánsabban bebizonyította bűnös voltát s így nádori méltóságától megfosztatván, abba újból Báthory István helyeztetett vissza. Ezt a változást a már teljesen a kalandosok hatalmába jutott király annak kijelentésével hagyta jóvá, hogy a hatvani gyűlés végzéseit, miután azokat csak a kényszer hatása alatt erősítette meg, érvényteleneknek nyilvánítja. Szapolyayra vonatkozólag, aki különben ügyeit a kalandosokkal már előzetesen legalább nagyjából és színleg rendbehozta volt, a rendek semmiféle végzést nem hoztak. „A köznemesség – írja Fraknói* –, amelynek politikai jellemére sötét árnyat vet bálványozott két vezérének föláldozása, eddigi programmjához is hűtelenné lett. Olyan végzésekhez adta hozzájárulását, amelyek homlokegyenest ellentétben állottak évtizedeken át folytatott küzdelmeinek céljával és a kiküzdött eredményeket megsemmisítették, a királyi hatalom korlátozására hivatott intézmények lerombolásával a korlátlan királyi hatalmat szentesítették.” A rendek ugyanis a folytatólagos tárgyalások nyomán törvényes formában megalkotott végzéseiket azzal a kérelemmel terjesztették a király elé, hogy ő ezentúl az ország kormányzásában „éljen tekintélyével és hatalmával”; a királyi jövedelmek szaporítása és kezelése, nemkülönben az ország szabadságát, védelmét és az összes szükségleteit illető ügyek tekintetében, érett megfontolás után, legjobb belátása szerint maga rendelkezzék. Egyben kijelentették a rendek, hogy a nádor kivételévei, aki a rendek hozzájárulásával közösen választandó, a többi tisztviselőket mind, tetszése szerint a király nevezi ki s azokat addig hagyhatja hivatalukban, amíg jónak látja s aztán helyettük másokat rendelhet stb. Azonkívül az országgyűlés a hatvani gyűlésen megszavazott egy forintnyi adó hátralékainak behajtását rendelte el s ezenfelül még további fél forintnyi adót szavazott meg. (3–7. tc.) A folyamatban levő török támadásra való tekintettel elhatároztatott, hogy a király, a főpapok és főurak lehetőleg számos fegyverest gyüjtenek össze, a derékhadat a király személyesen vezesse, mindazonáltal válasszon még egy vagy két főkapitányt is és a hadjárat intézése tekintetében hadban jártas férfiak tanácsával éljen. Az urak és nemesek ne csak a törvényben megszabott kiméretben, hanem még azon felül is, tehetségük szerint minél nagyobb létszámmal, esetleg fejenként keljenek fel a haza védelmére. Végül az összes birtokosok akként tegyék meg előkészületeiket, hogy a király parancsára a jobbágyok ötödrészét, sőt ha kell, az összes jobbágyokat is a táborba küldhessék. (8–18. tc.)*

Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet Története IV, 488.

Corpus juris Hung. I, 349.

Ezeket a végzéseket az országgyűlés küldöttei május 14-én mutatták be a királynak, aki azokat a pápa, a lengyel király és Ferdinánd főherceg követei jelenlétében felolvastatta. Ennek utána az országgyűlés egy igen különös jelenettel záródott be. A rendek nevében egy arra kijelölt köznemes ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország a megalkotott törvények által most már mindent megtett, amit a hon védelme tekintetében tehetett; a királynak erre nézve minden eszközt megadott s ha ő tekintélyével élni tud, az engedelmesség a nemesség részéről nem fog hiányozni, ha mindemellett is az ország veszendőbe menne, a külhatalmak követei tanuskodhatnak róla, hogy arról a nemesség nem tehet. Erre a király azt felelte, hogy a rendek jóakaratának megnyilvánulását szívesen fogadja; ő minden lehetőt kész megtenni a királyi tekintély helyreállítására és az ország védelmére, ehhez azonban sok pénz kellene, ami nincs meg s a rendek a királyi jövedelmek értékét túlbecsülték. Végül ugyancsak az idegen követek tanuságára hivatkozva, a király is óvást tett, hogy ha az országot veszedelem érné, azért e felelősséget ő is elhárítja magáról. „Ily komédiát játszottak kölcsönös óvásaikkal a király és alattvalói, amikor már vészfelhők tornyosultak a haza egén és Szulejmán roppant hadai már útban voltak Magyarország felé… A rendek elvárták, hogy a király menjen eléje hadaival az ellenségnek, holott a királynak gyakran még egy pár jó csizmája sem volt.”*

De Burgio báró levelei és naplója, Praynál, Epist. Procer I, 230. és 410.

És tényleg, mit ért a rendek által a királynak biztosított korlátlan hatalom, mit az újonnan megszavazott adó, ha a májusi országgyűlésen hozott határozatok megint csak a papíron maradtak meg és a kincstár továbbra is üres maradt, úgy hogy még az az eset is előfordult, hogy amikor futárokat kellett útnak indítani, az útiköltségükre szükséges néhány forintnyi összeget gyakran a pápai nunciustól kellett kölcsön kérni.*

De Burgio báró 1526 június 5-iki jelentése. Az 1526. évi királyi számadások szerint június 12-én ily címen tényleg 12 forintot fizetett vissza Thurzó Elek, aki a kicstartói tisztet újból átvette, a nunciusnak.

A fenti kölcsönös felelősség-áthárító kijelentések után a király és az országtanács tagjai ismét a régi gondtalanságba zökkentek vissza. A hon védelmével való foglalkozás helyett a király lóversenyeket rendezett, rendszerint délig aludt s csak azután ment a tanácsba, ahol semmi tekintélye nem volt. A kormánytanács ugyanis majdnem naponta összegyűlt ugyan, de idejét többnyire hasztalan vitatkozásokkal töltötte el s estenden még nagyobb zavarban oszlott széjjel. „Nem csoda tehát – mondja a pápai követ –, hogy Budánál még egy hajó, egy tábori ágyú sem volt látható, lőszerről, eleségről senki sem gondoskodott.”*

De Burgio báró levele, Praynál, Epist. Proc. I, 423.

Nagy fejtörést okozott és már hónapok óta vitatkozás tárgyát képezte a kijelölendő fővezér személyének kérdése. A világi urak közül az egyetlen Szapolyay Jánosnak volt nagyobb seregek vezetésében jártassága és gyakorlottsága, de őt az udvar a személye ellen uralkodó bizalmatlanságánál fogva mellőzni akarta. Más alkalmas egyén nem igen volt, „mert – mint Horváth írja* – a viszályokba elmerült urak annyira elszoktak volt már a bajnoki munkáktól, hogy az egy Frangepán Kristófon kívül, ki minapi sérelmei miatt Ferdinánd főherceg szolgálatába állott, az egész hazában, a hadi dicsőségéről még csak 40 évvel elébb is Európaszerte híres magyar nemzet hazájában, nem találtatott férfiú, a hadi dolgokban eléggé járatos, kire bizalommal lehetett volna ruházni a fővezérletet.” Hogy tehát Szapolyaynak kevesebb okot adjanak mellőzése miatt a panaszra, idegenre gondoltak s így történt, hogy V. Károly császár egyik nevesebb vezérét, Salm Miklós grófot szólították fel, vállalná el a fővezérséget, de ő öregségét hozván fel indokul, tagadó választ adott. Erre Frangepán Kristófhoz fordultak, de ez szintén nem volt hajlandó a nehéz feladatra vállalkozni. A nádor egyáltalában nem volt hadvezetésre alkalmas egyén és bár a királynak nem voltak haditapasztalatai, a mind fenyegetőbb alakot öltő hírekre való tekintettel és hogy bebizonyítsa, hogy ő nem húzódozik attól, hogy maga is serege élére álljon, Lajos király június 2-án a Budán tartózkodó magyar urakat és a külföldi követeket tanácskozásra hívta egybe s ez alkalommal jó példát adandó, kijelentette, hogy a maga részéről kész akár rögtön táborba szállni és a harctéren életét feláldozni, de nem mozdulhat, mert a bandériuma felállításához és felszereléséhez szükséges 30.000 forint felett nem rendelkezik. Tanácsot kér tehát az uraktól, miképen lehetne ezt az összeget előteremteni. Erre elsőnek a pápai követ szólalt fel és követtársai nevében is a következőket jelentette ki: „Mi idegenek nem vagyunk arra hivatva, hogy felségednek tanácsot adjunk, de kötelességünk, hogy szolgálatára legyünk; felséged szükségleteiről már jelentést tettünk uralkodóinknak, akik meg fogják tenni kötelességüket. Ami engem illet – mivel a magyar urak engem mindig úgy tekintettek, mintha honfitársuk, magyar ember volnék, talán nem követek el illetlen dolgot, ha felségednek tanáccsal is szolgálok. Amennyire a viszonyokat én ismerem, a szükséges pénzösszeg beszerzésére csak egy mód van: ha az urak önmagukat adóztatják meg; és hogy másoknak példát adjak, íme én magamra 500 aranyat vetek ki; ha kívülem még ötvenkilencen találkoznak, akik ugyanolyan áldozatra készek, a pénzösszeg, aemlyre felségednek szüksége van, együtt lesz.”

Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 404.

A nagy lelkesedéssel fogadott beszéd után Szalkay László prímás állott fel és 6000 forint értékű rézkészletét és egyik uradalmát ajánlotta fel, amelynek elzálogosításával ugyanolyan összeget lehetett előteremteni, azonkívül – úgymond – módot fog keresni, hogy még 6000 forintot adhasson s ő maga a táborban 1000 gyalogossal és 400 lovassal fog megjelenni. Utánna a többi urak szintén kisebb-nagyobb összegeket ajánlottak fel, de áldozatkészségük nem lehetett valami túlnagy, mert az ajánlatok értéke együttvéve nem sokkal haladta meg a 30.000 forintot. Ezt látva, a király és a királyné, kijelentették, hogy birtokaik áruba bocsátása révén fognak a hadikészületekre pénzt szerezni.

Ezek után a tanács elhatározta, hogy közfelkelés hirdettessék és az ország hadereje július 2-án Tolnán gyüljön egybe, ahonnan azt a király személyesen vezeti a török ellen. Ehhez képest a vármegyékhez utasítás ment, intézkedjenek, hogy az egész nemesség fejenként lóra ülve, július 2-án jobbágyainak ötödrészével Tolnán legyen, ahol a király is meg fog jelenni dandárával. Egyúttal a városok is utasíttattak, hogy bizonyos számú zsoldos gyalogságukat és ágyúikat az említett napig hűtlenség büntetésének terhe alatt ugyancsak Tolnára küldjék.*

Sopron városának többek között 100 gyalogost és 2 tarackot kellett küldenie. Az erre vonatkozó rendelet az említett város levéltárában.

E rendeletekhez az élelmiszerek árjegyzéke is csatoltatott, amelyben a következő adatok érdemelnek figyelmet: egy ökör 12, borjas tehén 6, tinó 2, üsző 1/2 forint; borju 34, juh 20, bárány 8, csibe 1, kappany 2, lúd 3 denár; hízott sertés 1 forint, egy mázsa szalonna 1 forint; malac 4, egy budai pint vaj 8, egy adag kenyér 1, egy véka lisz 25, egy pint bor 3, ecet 4, sör 1, egy véka zab 10, aratás után 5, egy véka árpa, vagy rozs 11 denár, mind jó pénzben. Ugyanekkor egy mázsa ágyúpor 15, ugyanannyi puskapor 25 forintba került, ugyancsak jó pénzben.

Ugyanekkor Báthory István nádor parancsot kapott, hogy a Drávához menve, Eszéket, Valpót és az ottani többi várakat megerősítse és szükségletekkel elássa.

Néhány nappal később Ferdinánd főherceghez, továbbá a német birodalmi, a cseh és morva rendekhez követek küldettek, de ezek üres igéreteknél egyebet nem hoztak magukkal.

Ezek elrendelése után az urak emelkedett hangulatban oszoltak szét és birtokaikra utaztak, hogy bandériumaikat megszervezzék, jobbágyaikat fölfegyverezzék.*

De Burgio báró 1526 június 19.iki jelentései.

A felajánlott összegek egy része hamarosan be is folyt, úgy hogy Thurzó Elek kincstartó már június elején a péterváradi sajkásoknak és a jajcai őrségnek 3500 forintot, több zászlós úrnak és kapitánynak 6000 forintot fizethetett ki, Hardeck János grófnak pedig 1500 forintot adott, hogy Bécsben ágyúkat, lőport és egyéb hadiszereket vásároljon.* De ezzel aztán újból kimerült a kassza, mert június 7-én a Tomory katonái számára pénzt kérő megbízottat várakozásra kellett utalni, június 12-én pedig a Budán személyesen megjelent Nagy György klisszai kapitány 100 főnyi őrsége számára négy napi várakozás után csak 1500 forintnyi részfizetést kaphatott s végül július közepe táján már több zászlós úr és őrség követét üres kézzel kellett elbocsátani.*

Fragmenta libri rationarii, Praynál, Annal. V. 97. – Katona Hist. Crit. XIX, 623. – Engel, Monumenta Ungarica 188, 199 és 235.

Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet Tört. IV, 493. a számadási könyv adatai alapján.

Ilyen körülmények között ép arra, amire az önkéntes adományokat felajánlották, vagyis a királyi bandérium felszerelésére egyáltalában nem jutott semmi. Szorult helyzetében a király megint csak a pápai követhez fordult azzal a kéréssel, hogy ő fogadjon fel 4000 gyalogost. De Burgio báró, aki a pápától időközben újabb 25.000 aranyat kapott, ez elől el se zárkózott, de attól tartva, hogy Lajos király a törökkel elvégre mégis békét köt s akkor ez a pénz kárbavész, a királytól írásbeli nyilatkozatot kért, amelyben ennek magát köteleznie kellett, hogy ha a tervezett hadjárat nem jönne létre, akkor a szentszék úgy eddigi, mint még azután nyújtandó pénzbeli segítségét visszatéríti. Lajos király, bár rosszul esett neki ez e föltétel elfogadásával járó megaláztatás, némi habozás után mégis aláírta az erre vonatkozó kötelezvényt, mire a nuncius ciprusi Karthagói Hannibal királyi kamarást jelentékeny pénzösszeggel zsoldosok felfogadására Morvaországba küldötte.*

De Burgio báró 1526 június 13. és 19.-iki jelentései.

Ugyanekkor a pápától felhatalmazás érkezett, hogy a király az egyházak kincseit is az ország védelmére fordíthatja. Ebből kifolyólag a június 17-iki tanácsülésen elhatározták, hogy a templomok arany- és ezüstékszereinek fele része a haza védelmére, elsősorban a véghelyek ellátására és a hadak fizetésére beszedessék és pénzzé veressék. E rendelet végrehajtása azonban, nem is szólva a vele kapcsolatos visszaélésekről, a sok ellenzés következtében igen nagy nehézségbe ütközött.* Ugyanekkor a királyi tanács elhatározta, hogy a török sereg feltartóztatására, mely ekkor, mint alább látni fogjuk, a Morava völgyében fekvő Krusevác tájékát érte volt el, már a Szávánál tesz kísérletet s ehhez képest Szapolyay Jánost az erdélyi hadakkal Magyarországba rendelvén, egyben ennek megfelelően utasította a Péterváradon tartózkodó, de egyelőre ott csak mintegy 1000 gyalogossal és 500 lovassal rendelkező Tomoryt, egyben tudomására hozván, hogy fenti feladatának sikeres végrehajtása céljából legközelebb tetemes erősbítésekre tarthat számot; a királyi tanács ugyanis nyomban futárokat küldött a nádorhoz, több főpaphoz, országnagyhoz és vármegyéhez azzal az utasítással, hogy hadaikat rögtön Tomory táborába vezessék. De ennek nem igen volt foganatja, mert csak Török Bálint, Ráskay Balázs és a szegszárdi apát jelentek meg hadaikkal Péterváradon, az esztergomi érsek, a pécsi püspök és az esztergomi káptalan csak néhány száz fegyverest küldtek. Báthory István nádor a király ismételt felszólítására azt válaszolta, hogy már előbbi parancsát is* azért nem teljesíthette, mert azok, akiknek parancsuk volt a hozzá való csatlakozásra, nem engedelmeskedtek s azonkívül ő csak állásához illő haderő élén indulhat el, ellenben paraszt néppel nem hajlandó táborba szállni.*

Szerémi, Emlékirata Magyarország romlásáról 114. – Katona Hist. Crit. XIX, 623. – Engel, Monum, Ung. 235.

Lásd a 176. oldalon.

Brodarics, Descript. Cladis Mohács, 762. – Dr. Szentpétery Imre fordítása, 26.

Június 21-én a török fogságból megszökött Bessenyei Gergely és Temesváry Gergely érkezett Budára s ott oly ijesztő dolgokat mondtak el a törökökről, hogy a kormánytanács másnap szükségesnek látta, hogy a vármegyéknek futárok útján meghagyja miszerint, miként hajdan, nagy veszély idején szokásban volt, a főispánok most is véres kardot hordoztassanak körül, jeléül annak, hogy mindenkinek föl kell kelnie, egyidejűleg parancs ment Báthory István nádorhoz, Móré Lászlóhoz, a pécsváradi apáthoz és más főurakhoz, hogy azonnal menjenek dandáraikkal Eszék alá, nehogy a török sereg, amelynek előhada már Nándorfehérvárhoz érkezett s ott a Száván nyomban átkelvén, Száva-Szent-Demeter vívásához fogott, a drávai átjárót birtokába ejtse.*

Fragmenta libri rationarii, Praynál, Annal. V. 97. – Pray, Epist. Proc. I, 226. – Broderits István, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történtt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 27.

De úgylátszik, ez a rendelkezés sem járt eredménnyel, mert a nádor július elején Budán teremve, kijelentette, hogy a királynak személyesen kell a sereg élére állnia, mert különben a nemesség nem akar fegyvert ragadni. Hasonló panasz érkezett Tomorytól, aki bejelentette, hogy a fölkelésre fölhívott alvidéki nemességtől egybehangzóan azt a választ kapja, hogy addig mozdulni se fog, amíg a király személyesen nem áll a sereg élére.

Súlyosbította a helyzetet, hogy Szapolyai János vajda ellenségei és irígyei mindinkább azt a hírt kezdték terjeszteni, hogy a vajda titokban a törökkel egyetért. Misztikusan belekapcsolódott ebbe a híresztelésbe az István moldvai vajdától ezidőtájt beérkezett ama jelentés, hogy neki a szultántól vett parancs értelmében annak táborába kellene vonulnia, de ő ennek a parancsnak nem engedelmeskedik, sőt kész a közös ellenség ellen Radul oláhországi vajdával szövetkezve, nyiltan is síkra szállani; azt javasolja tehát, hogy Szapolyay János is csatlakozzék hozzájuk, mire aztán mindhárman a szultánt vagy hátulról támadják meg, vagy a török birodalomba betörve, Szulejmánt visszatérésre kényszerítik. Lajos királynak tetszett a terv, de mivel Szapolyay hűsége iránt a szállongó hírek miatt kételyei voltak, arra nézve Szalkay esztergomi érsek, Brodarics István kancellár és Thurzó Elek kincstárnok véleményét kérte ki. Ezek a híreszteléseket alaptalanoknak mondván, Batthyány Orbán megbízást nyert, utazzék Moldvába, útközben nézzen körül Erdélyben s az ott szerzendő értesülései és benyomásai szerint intézkedjék Szapolyayval a havasalföldi hadjárat iránt.

Ily szomorú kilátások mellett virradt fel július 2-ika, amikor tudvalevőleg az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt. –

Most pedig lássuk a törököknél időközben történteket. A még 1525. őszén megtett nagyarányú, minden részletre kiterjedő mozgósítási és egyéb intézkedések folytán* 1526. április közepén, mintegy 100.000, mások szerint 200.000 főnyi sereg* 300 ágyúval* gyülekezett a Konstantinápolytól mintegy 15 km-re keletre fekvő Halkali Bunárnál lévő török táborban, a hova Szulejmán szultán is megérkezvén, április 23-ikán* megkezdte előnyomulását a már megszokott és ismert úton Belgrád felé. Ugyanekkor a Fekete tengeren készenlétbe helyezett 100 naszád is elindíttatott a Dunán fölfelé Belgrád irányában. Május 2-án, 10 napi menet után a török sereg Drinápolyba ért, ahol 5 napi pihenőt tartott. Május 9-én a sereg folytatta útját és 19-én Philippopoliszba érkezett, ahova két nappal később Behram pasa is bevonult az anatoliai hadtesttel. Újabb négynapi pihenő után a sereg zöme Ibrahim nagyvezír parancsnoksága alatt az isladii szoroson át, a szultán főhadiszállása a janicsárokkal pedig a főúton haladt tovább; utóbbi május 29-én érkezett Szófiába, ahol a két oszlop újból egyesült s aztán június 2-ig pihenőt tartott. Ide vonultak be a ruméliai hadtestek még kinn levő részei is, amely hadtest felett ezután a szultán szemlét tartott. Ennek megtörténte után Ibrahim nagyvezír saját hadtestével, 1000 válogatott udvari lovassal, 2000 puskás janicsárral és az egyik adat szerint* 150, a másik szerint* 100 ágyúval mint egynapi menetre előretolt csoport kezdte meg előnyomulását Nis felé, ahova a szultán a sereg zömével június 9-én érkezett. Június 12-én a sereg Krusevác (Aladsa Hiszár) környékét érte el, ahol újból négy napig pihent. Június 17.-én Ibrahim nagyvezír csoportja ismét előretolt viszonyba került, parancsa lévén, hogy Belgrádot mielőbb elérve, onnan haladék nélkül igyekezzék Péterváradot hatalmába ejteni. Útközben Szendrőn Jahja-pasaoglu Bali béglerbég csatlakozott lovashadával a nagyvezírhez s együtt értek június 30-án Belgrád alá, ahova július 6-án Khoszrev boszniai pasa is megérkezett lovasságával. Közben Ibrahim nagyvezír július 1-től 4-ig szigorú szemlét tartott hadteste felett, mely után a rendben talált csapatokat átbocsátotta a gyakori esőzések folytán erősen megáradt Száva hídján a tulsó partra, vagyis már magyar földre, ahol aztán Zimony közelében ő maga is felütötte sátrát. Július 7-én kiosztották a csapatoknak a pajzsokat, vérteket, páncélokat, sisakokat, a pasák pedig az eddigi ünneplő ruhájuk helyett a tábori öltözéket vették fel.* Július 8-án a nagyvezír seregcsoportjával Szalánkeménhez érkezett. Itt kapta Báli bégtől az ép oly találó, mint kiválóan fontos jelentést, „hogy az átkozott pap (Tomory) kétezer emberrel Petrivaradin vára közelében tartózkodik; hogy a király még Budán van s hogy a várban ezernél több hitetlen harcos van”. Erre Ibrahim Pétervárad parancsnokát megadásra szólította fel, de ez azt a választ adta: „Először foglaljátok el Varadint (Péterváradot) s akkor aztán meghódolunk.”* Július 9-én, mely napon a szultán a fősereggel és az összes akindsi-bégek is beérkeztek Belgrádnál önkéntes lovas hadaikkal, Khoszrev bég Ireg váracskát foglalta el.* Július 10-én Belgrád alá érkezett a száznál több hajóból álló hajóhad* és a Duna és Száva mentén gyüjtött mintegy 800 darab sajka.* Ugyane napon kelt át a Száván az anatoliai hadtest, a következő napon, július 11-én pedig a hadsereg többi része a szultán főhadiszállásával együtt, aki Zimony tájékán ütötte fel sátrát. E napon tehát már az egész török hadsereg a Száva balpartján összpontosítva, hadműveletekre készen állott.

Lásd a 169. oldalon.

Lutfi pasa, Az ozmán-ház története, Thúry, Török történetírók II, 11: „… a vezírek… összegyüjtöttek 200.000 oroszlánbátorságú lovast, kik egészen acélba valának burkolózva.”

Lutfi pasa fenti művében 500-nál is több ágyúról szól: „Mintegy ötszáz zarbuzán-ágyút szekerekre rakattak, továbbá több várlövő nagyobb ágyút részint Szemendréből (Szendrő), részint Belgrádból vitettek hajókon.”

Ferdi szerint (Thúry Török történetírók II, 58.) Szulejmán április 23-án érkezett a halkali-bunári táborba, ahonnan az előnyomulást csak másnap kezdte meg.

Kemálpasazádé és Pecsevi szerint; lásd Thúry Török történetírók II, 150.

Ferdi effendi szerint; lásd Thúry Török történetírók II, 59.

Thúry Török történetírók I, 212, II, 61.

Thúry Török történetírók I, 306.

Thúry Török történetírók I, 214, 306.

Lutfi pasa, Az ozmán-ház története, Thúry Török történetírók II, 11: „Továbbá száznál több naszádot küldtek el, azt parancsolva, hogy a Fekete-tengeren a Duna vizére s azután Belgrádhoz menjenek.”

Ferdi (Thúry Török történetírók II, 60.)

Az utolsó hatheti folytonos esőzések és árvizek nagyon megnehezítették a török hadsereg előnyomulását, amelynek keretén belül a rend és fegyelem fenntartására szinte drákói eszközöket alkalmaztak. Így többek között Szulejmán naplói szerint* május 10-én Kemál falu mellett egy embernek fejét vették, mert lovát a vetésre eresztette. Másnap hasonló okból két embert fejeztek le. Május 13-án egy tisztet akasztottak fel, mert alárendeltjeinek a lakossággal szemben elkövetett garázdálkodását elnézte. Május 31-én egy hadbírót és hét embert végeztek ki; utóbbiakat azért, mert vetéseket gázoltak össze és loptak, előbbit azért, mert a vétkeseket megfelelően meg nem büntette. Június 5-én újból két embernek fejét vették, mert lovaikat a vetésre eresztették stb.

Thúry Török történetírók II, 302–303,

Július 12-én Ibrahim nagyvezír előretolt csoportja Pétervárad alá érkezett és a város kertjeiben helyezkedett el, míg a szultán a sereg zömével egynapi menetre hátrább maradt. Ugyane napon Csirmen bég Szalánkemént szállotta meg. Július 13-án Ibrahim csoportja közelebb vonult Pétervárad erődítéseihez és miközben egy erősebb csoportot a vár falait megszállva tartó puskások megtámadására rendelt előre, az ágyúkat és hajókat közelebb vonatta és intézkedéseket tett a város körülzárására.* A délután folyamán egy erősebb magyar csoport kitört a várból, de a nagy túlerővel szemben eredményt nem érhetvén, újból visszahúzódott.

Dselálzáde (Thúry Török történetírók II, 152.): „… a harchoz értő pasa a szárazon megérkezett várvívó hősökkel és a vár előtt megszállott. Ugyanekkor a Tuna hátán levő 800 hajó is – mely kigyótestű, várzúzó ágyúkat és hadbontó, emberpusztító zarbuzánokat (az ágyúk egy neme) hozott és sárkány módjára harcoló hősökkel volt megrakva – szintén megérkezett s így a vár vízen és szárazon körül vala véve sátrakkal és hajókkal.”

Ugyanekkor a mintegy 40 hajó fölött rendelkező sajkások Tomory parancsára a vár ágyúitól támogatva, megtámadták a mintegy 100 hajóból álló török hajóhadat, amelynek tetemes veszteséget okoztak.

Tomory ekkor még maga is a vár közelében tartózkodott, mert Ibrahim közeledésének hírére Pétervárad védelmével Alapy Györgyöt bízván meg, ő maga mintegy 2000 lovasával a szemben fekvő újvidéki sáncokba húzódott vissza és nagy reménnyel és bizalommal készült a küszöbön álló nagy küzdelemre, mert a királyhoz írt levelében oda nyilatkozott, hogy kémek tudósításai szerint Ibrahim azt a kijelentést tette volna, hogy ez a vár oly apró falat, amely még reggelire sem elég neki; de ha őt kellően támogatják, a nagyvezír majd „ebédjét és vacsoráját is a vár alatt költheti el”.

Ibrahim július 13-án délután és 14-én egész nap szakadó esőben lődöztette a nem kőből, hanem egyszerű védőcölöpzetes földgátból álló városfalat s egyszersmind rohamlétrákat készíttetett a fal megmászatására. Már a következő napon, július 15-én délben a törökök minden oldalról, még a hajókról is rohamot intéztek a nagykiterjedésű városfal ellen és 2–3 órai heves küzdelem után elfoglalták az egész várost és a dunai kikötőt is. Erre a magyarok, miután a várost felgyujtották, visszahúzódtak a fellegvárba.

Erre Tomory alparancsnokait július 15-én haditanácsra hívta össze, amelyben az az általános nézet alakult ki, hogy a csoport magára hagyva, a nagyszámú és folyton szaporodó ellenséggel szemben a biztos romlásnak nézne eléje; ellenben, ha a szükséghez képest visszavonulva, a királytól küldendő segítséget bevárják, később a siker reménységével szállhatnak szembe a török hadsereggel és akkor Péterváradot is fölmenthetik. Ez a nézet határozattá emeltetvén, Tomory lovas csoportját Bácsig vezette vissza. Innen Palinay György boszniai püspököt azzal az üzenettel küldte a királyhoz, hogy Pétervárad még 8– 10 napig tarthatja magát és ha ő megfelelő segítséget kap, akkor nyomban visszatér oda és megütközik az ellenséggel.

A július 16-ra hajló éjjel Ibrahim seregének egy részét a Duna tulsó partjára küldte át s így most már másnap minden oldalról, szárazon és vízen folyt a harc Pétervárad ellen, mely késő estig tartott, anélkül, hogy döntő eredményre vezetett volna.

Július 16-án Ibrahim nagyvezír az európai hűbéres lovasságot Khoszrev boszniai bég és Michaloglu Mohammed bég vezetése alatt szintén a Duna balpartjára rendelte. A körülzáró vonalban ezáltal támadt hézagot másnap az anatoliai hadtest részei töltötték ki, miután a nagyvezír a láthatólag szívós ellenállást kifejtő várral szemben rendes ostrom végrehajtását rendelte el. A következő három napon, július 18., 19. és 20-án a török ágyúk szünet nélkül munkában voltak s július 21-én Ibrahim minden oldalról rohamot intézett a vár ellen, a három órai heves harc azonban siker nélkül maradt. Alapy oly hősiesen védte a fellegvár réseit, hogy e napon a törökök több mint 150 embert vesztettek.

Július 22-én megérkezett a szultán is a vár alá, amelynek lövetése közben Alapy egyik csoportja élén bravúros kirohanást hajtott végre s a meglepett törökök közül sokat levágván, ismét visszatért a fellegvárba. Másnap a szultán megismételtette a támadást, de a törökök benyomulása a várba most sem sikerült. „Ezúttal a janicsárok közül mintegy 60, a többi csapatokból pedig körülbelül 600 emberünk esett el, a halottak, sebesültek, vagy másképen sérültek eddigi száma összesen több volt 1000-nél” – mondja Szulejmán naplójában.* – Dselálzáde pedig* erről a küzdelemről a következőket írja: „A várban levő lázadó és makacs csoport a várnak erősségében bízva, folytatta a harcot az iszlám népével. Négy oldalon ágyúütegeket állítottak fel s azokból éjjel-nappal lőtték a várat; néhány helyen pedig aknát ástak. Miután tornyait és bástyáit a vasgolyók úgy átlyukasztották, mintha rosta lett volna, az aknák robbanása pedig lerombolta a falakat: a bégek a harcvágyó hősökkel az iszlám iránti buzgóságból oly gyorsan rohantak a várra, mint a kedvesen fogadott imádság szokott felszállni az égbe. Mikor egészen a vár falához értek, a benn levő átkozott csoport teljes fegyverzettel és minden hadieszközzel készen állván a réseknél, a hit harcosait puskatűzzel és alabárdokkal fogadta s égő szurkot öntött, gerendákat hengerített és köveket dobált rájuk… Azonban az örökkévalónak végzésében nem erre a napra volt határozva a győzelem.”

Thúry Török történetírók II, 308.

Thúry Török történetírók II, 153.

Július 24-én a szultán, a janicsárok veszteségeit pótlandó, még 1000 janicsárt küldött Ibrahimnak. Július 25-én és 26-án elkeseredetten folyt tovább a vár lövetése, amelyet közbe-közbe gyalogsági támadások szakítottak félbe. Ugyanekkor a Duna felőli oldalon két aknát fúrtak, amelyeket 28-án reggel felrobbantottak, minek folytán a fellegvár délkeleti része romba dőlt s a keletkezett réseken és romokon át, bár azokat a magyarok, úgy mint eddig, most is vitézül védték, a janicsárok, számra nézve, mintegy ezren, végre mégis behatoltak a várba, melyet ily módon igen nagy vérveszteség árán elfoglaltak. Ez alkalommal Alapy György, a vár hős védelmezője, 500 vitézével együtt életét vesztette, 300-an pedig élve fogságba kerültek, akiknek Ibrahim nagyvezír, alighanem méltányolva a várőrség hősies magatartását, megkegyelmezett; ezeket nem mészároltatta le, hanem hadifogságba vetette.* Azonban kilencven magyar vitéz még a fellegvár elfoglalása után is hősiesen ellenállva, a vár tornyába húzódott vissza, ahol a porkoláb parancsnoksága alatt délig még elkeseredetten védekeztek; ekkor a nagyvezír szabad elvonulást ajánlott nekik, mire a végkép kimerült hősök, Szulejmán naplója szerint számra nézve már csak harmincan,* beszüntették az amúgy is kilátástalan további küzdelmet.

Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein III, 363. old. más források alapján ezeket mondja: „von den Vertheidigern wurden 300 gefangen genommen und 500 enthauptet. Unter Vortragung der abgeschnittenen Köpfe zog der Grossvezir dem Sultan entgegen, der mit dem anderen Theile des Heeres herankam.”

Thúry Török történetírók II, 309.

Kevéssel a vár eleste után a szultán is megjelent a küzdőtéren s a kivívott győzelem jutalmául július 30-án az ostromban részt vett magasabb rangú alparancsnokait díszruhákkal, pénzajándékokkal és egyéb javakkal dúsan megjutalmazta. Az ugyane napon megtartott haditanácson az előnyomulásnak a Duna jobb partján való folytatása határoztatott el, miből kifolyólag a Duna balpartjára rendelt csapatok ismét a jobb partra rendeltettek vissza. Ugyanekkor Szinán zvorniki bég katonaságával szandzsákjába küldetett, meghagyatván neki, hogy a Száva partján útjába eső várakat, ha felszólításra megadják magukat, vegye birtokába. Egyidejűleg Jahjapasa oglu Bali szendrői bég Eszék felé előreküldetvén, Iloknál mintegy 200 ellenséges lovasra bukkant s azokat megtámadván, hatvannak a fejét levágta, 20–30-at élve elfogott, a többinek pedig üggyel-bajjal sikerült a várba visszahúzódnia.

Tomory, akinek bácsi csoportja a Perényi Péter temesi bán dandárjával és más délvidéki urak csapataival való egyesülés után mintegy 5000–6000 lovasra szaporodott,* még Pétervárad eleste után is egy ideig a Duna bal partján maradt; mikor azonban bizonyos hírt vett arról, hogy a török sereg zöme a Duna jobb partján folytatja előnyomulását, ahova még a balparti csapatok is elvonultak, ő maga is – Brodarics szerint a király parancsára – augusztus első napjainak egyikén, talán 2-án, vagy 3-án Dályánál a jobb partra ment át s eddigi tapasztalatairól s az ezek alapján a helyzetről kialakult erősen pesszimisztikus nézetéről és felfogásáról a királynak jelentést tett, amelyet az, mint alább látni fogjuk, augusztus 6-án kapott meg, Tolnára való érkezése alkalmával.*

Broderits (helyesebben Brodarics) István, Második Lajosnak, Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, magyarra fordította Letenyei János, 44.

Lásd a 188. oldalon.

Közben augusztus 1-én Ibrahim nagyvezír is megérkezett Ilok alá s annak megostromlását elhatározván, a janicsárok nyomban hozzáláttak sáncok ásásához. Egy környékbeli lakostól vett ama hírre, hogy a környék lakossága szívesen és bőven ellátná a török sereget a szükségesekkel, ha kíméletesen bánnának velük, a nagyvezír szigorú parancsot adott ki a csapatoknak, hogy a környékbeli falvakat és azok lakosait kíméljék és a falvakat fel ne gyujtsák.

Augusztus 4-én a szultán is megérkezett Ilok alá és megtekintette az eddigi sáncmunkálatokat. E napon a sánckosarak mögé felállították az ágyúütegeket, amelyekből három napon át szünet nélkül lövették a várat. A harmadik napon, augusztus 7-én déltájban, a várőrség parancsnoka 5–6 napi fegyverszünetet kért, de ez csak estig engedélyeztetett, mire a várőrség másnap, augusztus 8-án feladta a reménytelen küzdelmet és önként megadta magát. Ugyanaznap Bali bég elküldte Eszék és Erdőd kulcsait azzal a hírrel, hogy az említett várak lakosai megfutottak. Hasonló tudósítások érkeztek nemsokára Erik (Ireg), Gurguricsa (Gragoricsa), Dservik (Cserevic), Berkasz, Szotin, Vekin (Dukin vagy Vukin), Erdőd, Temirokcsa (Dimitrofcsa, vagyis Mitrovica), Nogaj, Vukovár, Bevarids (Barics vagy Barica) és Racsa városok felől is, melyeknek lakosai részint elmenekültek, részint pedig önként meghódoltak.*

Szulejmán fethnáméja a mohácsi csatáról. Thúry Török történetírók I, 282. és Dselálzáde, Thúry Török történetírók II, 155.

Augusztus 9-én a nagyvezír csoportjával valamivel túlhaladta Ilokot, a szultán a sereg zömével a vár alatt szállott meg és a táborban kihirdettette, hogy útjának célja Buda. A további előnyomulás a sok eső és az utak rossz állapota miatt csak igen lassan történhetett meg és igen nagy fáradsággal járt. Augusztus 10-én a sereg zöme a Duna partján fekvő Dukin,* 11-én Szotin vára, 12-én Vukovár, 13-án pedig az attól északra fekvő Borovó vár mellett táborozott s augusztus 14-én a csoportjával a sereg élén haladó Ibrahim Eszék közelébe ért.

Így nevezi Kemál pasazádé Mohács-náme-jában (Thúry Török történetírók I, 271.) és Szulejmán naplójában (Thúry Török történetírók I, 311.), ellenben Szulejmán 1526.-iki fethnáméjában Vekin áll. (Thúry Török történetírók I, 282.)

A csoportjával Dályánál a Duna jobb partjára átkelt Tomory a túlerő elől lassan visszavonult Eszékre, majd ott a török sereg közeledésekor, valószínűleg augusztus 10-ike körül, a Dráva balpartjára átkelvén, az ottani fahidat maga mögött felgyujtotta.

Mialatt a törökök a Száva átlépése után már magyar területen folytatták dunamenti előnyomulásukat, Budán még mindig a legnagyobb fokú fejetlenség és kapkodás uralkodott. Amikor július közepe táján Pétervárad ostromának híre megérkezett Budára, Lajos király elhatározta, hogy a rendelkezésére álló csapatokkal elindul Tolnára, hogy ott az egész sereg fölött a parancsnokságot átvegye. Az indulás idejét július 20-ára tűzte ki, bár saját dandára még ekkor is 4000 ember helyett csak 1800-ból, a királyné dandára pedig 1500 helyett csak 800 emberből állott. Ehhez járult még az esztergomi érsek néhány száz főnyi csapata, úgy hogy a kivonuló had összes ereje nem tett ki többet 3000 főnél.* A királyné körül Szalaházy Tamás veszprémi püspök, Thurzó Elek kincstartó és Bornemissza János maradtak vissza néhány száz lovassal, azzal a meghagyással, hogy őt veszély esetén Pozsonyba kísérjék.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 30.

Kevéssel elvonulása előtt, a beérkezett rémhírek hatása alatt Lajos király Somlyai Báthory István útján azt a parancsot küldte az erdélyi vajdának, hogy most már minden más tervvel és szándékkal felhagyva, az összes erdélyi csapatokkal Tolnára siessen.*

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 30.

A Budáról elindult sereg csak nagyon lassan haladt előre, mert a király abban reménykedett, hogy kivonulásának hírére hamarosan nagyobb számú csapatok fognak hozzá csatlakozni. De már az első állomáson, Érden keserű csalódás érte, mert oda, bár ez állomáson néhány napig, talán július 24-ig vesztegelt, senki sem csatlakozott hozzá. Itt került újból szőnyegre a kinevezendő fővezér kérdése is, mire nézve az a terv merült fel, hogy a sereget három főkapitány: Tomory érsek, Báthory nádor és Szapolyay János erdélyi vajda vezérletére bízzák, azonban határozatot erre nézve most sem hoztak. A következő menetállomáson, Ercsiben, bár itt is több napig, talán július 25-től 30-ig maradt a király,* csak Báthory András jelent meg „nem megvetendő számú csapatokkal”.* Innen Báthory István nádor Tolnára rendeltetett előre, hogy a már esetleg ott gyülekezett hadak fölött a parancsnokságot átvegye.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 31. szerint Ercsiben is a király „sok napokat haszontalanul töltött el.”

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 31.

Ercsiről továbbmenve, július 31-én Dunapentelére ért a király, ahol Bácsy György, Szapolyay János íródeákja jelentkezett nála, hogy végre határozott parancsot kapjon ura számára. A neki küldött első utasítás ugyanis úgy hangzott, hogy hadait mielőbb Magyarországba vezesse.* Szapolyay erre nyomban összevonta seregét, de amidőn Budára akart indulni, Batthyány Orbán útján azt a parancsot vette, hogy a moldvai oláh vajdával egyesülve, hátbatámadja a törököt.* Szapolyay erre is hajlandó volt, de még mielőtt feladata megoldásához fogott volna, a nádortól azt a parancsot vette, hogy mégis csak Budára menjen, a király seregéhez csatlakozandó. A vajda tehát határozott parancsot kért, hogy melyik utasításhoz tartsa magát, kijelentvén, hogy ő bármelyik parancsnak készséggel hajlandó eleget tenni, azonban nézete szerint a havasalföldi művelet már idejét múlta, mivel az ottani vajdának a kényszer hatása alatt időközben fiát a szultán táborába kellett túszként elküldenie, s ezek után ő is a királyi sereggel való egyesülést tartja a legjobbnak.

Lásd a 178. oldalon.

Lásd a 179. oldalon.

A király aznap reggel, vagyis alighanem augusztus 2-án, amikor Bácsy jelentését vette, Dunaföldvárra menetelt és ott Szapolyay követének meghagyta, hogy a melléje adott Statilius János préposttal éjjel-nappal lovagolva, siessen vissza urához s adja át neki a parancsot, hogy minden más utasítást félretéve, az összes erdélyi csapatokkal és mindazokkal, amelyekre útközben bukkan, álljanak azok nemesekből, vitézlő emberekből, vagy akár csak földművesekről is, amily gyorsan csak lehet, siessen a királyhoz.* Ezek a futárok augusztus 6-án érkeztek Szapolyayhoz Gyulafehérvárra, aki aztán nyomban intézkedett haderejének összevonása és menetkész állapotba helyezése iránt.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 33–34.

Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.

A tolnai táborban vette a király Tomory üzenetét, hogy véleménye szerint sürgősen békét kell kérni Szulejmántól, mert a vele való mérkőzés most, az ország készületlenségénél fogva, az ország végromlását vonhatja maga után.* Erre a király a további teendők megvitatására a táborában levő főurakat haditanácsra hívta egybe. Ezen a legtöbben az egyébként merésznek elismert lovas vezér bölcs tanácsát gúnyolódva „papi kislelkűségnek” minősítették* és a királyt a háború folytatására ösztönözték. Ezek után a hadjárat tervének megállapítása iránt indultak merg a tárgyalások. A többség azt kívánta, hogy a sereg a Drávához vonuljon és ott ütközzék meg nyilt csatában a törökökkel. Egyesek azonban, így kivált Brodarics kancellár és Palinay György boszniai püspök, akik a Tomory által javasolt békekérés álláspontján állottak, óvatosságra intették a gyülekezetet és azt javasolták, hogy csak a nádor menjen le a Drávához s ott igyekezzék a törököt feltartóztatni, míg a király maradjon Tolnán, a még útban levő hadak csatlakozását bevárandó. A dolog vége kompromisszum lett; abban történt ugyanis megállapodás, hogy a nádor előre megy a Drávához, ahova őt néhány nap múlva a király is követni fogja.

Lásd a 185. oldalon és De Burgio báró 1526 július 22.-iki jelentését, Praynál, Epist. Proc. I, 207.

Tomory tanácsáról Kupelwiesernek (Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 232.) a következő a véleménye: „So berechtigt dieser Rath auch gewesen seinmag, so konnte ihn der König doch nicht befolgen; der Adel, der sich stets einem Friedensschluss widersetzt hatte, würde einen Frieden unter so demüthigenden Bedingungen als Landesverrath betrachtet und das Land leicht in noch grössere Gefahr gestürzt haben, als wie sie vom Feinde drohte” és ebben a kíváló hadtörténésznek igazat adhatunk.

Báthory István nádor e határozat értelmében meg is tette az előkészületeket az előnyomulásra, de az urak és nemesek, akiknek hozzá kellett volna csatlakozniok, kijelentették, hogy ők ősrégi kiváltságaik értelmében az ellenség elé csak a király személyes vezetése alatt kötelesek indulni, amiről a nádor a másnap megtartott tanácskozáson jelentést tett. Erre a hirtelen haragra lobbant király a szem- és fültanu Brodarics feljegyzése szerint* a következő szavakkal adott indignációjának kifejezést: „Látom, hogy itt mindenki az én személyemben keres mentséget és kibúvót. Én személyemet és fejemet azért hoztam ide ebbe a nagy veszedelembe, hogy életemet az ország megmentésére és a ti üdvötökért a szerencse minden változandóságának kitegyem. Nehogy tehát bárki is a saját gyávaságára az én személyemben találjon mentséget és nehogy engem bármivel okozni lehessen, én holnap a mindenható Isten segítségével személyesen elmegyek oda, ahova mások nélkülem elmenni nem akarnak.” Ehhez képest a királyi sereg el is indult és augusztus 14-én Szekszárdra, 17-én pedig két közbeeső táborbaszállással Bátára vonult, ahova a csoportjával ekkor még a Karasicától délre, Karancs tájékán tartózkodó Tomory is berendeltetett. Meg kell itt jegyeznünk, hogy közben az érsek augusztus 16-án mind Szapolyay erdélyi vajdához, mind a királyhoz futárt küldött azzal az értesítéssel, hogy a török hídverése Eszéknél már javában folyik s így egész csoportja nevében arra kéri a királyt, egyesítené seregét az övével, hogy aztán egyesült erővel az ellenségnek az Eszéktől északra elterülő mocsaras területből való kibontakozása megakadályoztassék. Nem igen szenvedhet kétséget, hogy Tomory ezt a támadólagos alapeszmén nyugvó javaslatot, amely élénk ellentétben állt a királynak előbb küldött, a 188. oldalon emlitett üzenetével, alvezérei harcias hangulatának nyomása alatt tette meg, azonban Bátára érve, az ottani többség ettől eltérő akarata előtt meghajolva, ismét a kevésbé harcias irány mellé szegődött.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 40.

A Bátán megtartott haditanácson mindenekelőtt a fölött döntöttek, hogy ki legyen a király mellé kinevezendő fővezér. A nagy többség ezúttal odanyilatkozott, hogy a fővezérletet Tomory Pálra és Szapolyay Györgyre, mint bátyjának képviselőjére kell bízni. A nádorra, bár állásánál fogva a fővezéri tisztség elsősorban őt illette volna, mivel tehetetlenségét az elmúlt napokban szembeszökően elárulta, most már senki sem gondolt. Amikor a király a szavazatok többségének megfelelően a határozatot kimondta, Tomory esdekelve kérte a királyt és a gyülekezetet, hogy olyan tisztséget, amelynek betöltésére képtelen, ne bízzanak rá. „Ő szegény barát – mondta többek között –, akinek oly nagy hadjáratról, mint amilyet most vezetni kell, fogalma sincs; nem bánja, üttesse le fejét őfelsége, de ne kívánja tőle, hogy oly terhet vállaljon, amely erejét messze túlhaladja; kisebb had élén ő megteszi kötelességét, de egy egész hadjárat vezetését oly férfiúra kell bízni, aki ahhoz ért; ilyen többek között Szapolyay János; várják tehát be annak megérkezését s addig ne vívjanak csatát. Azonban a király ez ellenvetések dacára Tomoryt nevezte ki fővezérré, vezértársul melléje Szapolyay Györgyöt és a haditetteiről híres, jelenleg Horvátországból még útban levő Frangepán Kristófot adván. Azonban Szapolyay György is csak oly feltétel alatt vállalta a tisztséget, ha János testvérének beérkezte után azt nyomban neki adhatja át.

A vezéri kérdés elintézése után a haditanács annak megállapításával foglalkozott, hogy hol történjék meg a magyar haderők összpontosítása? A főrendek egy része e célra Báta környékét ajánlotta, de a többség azzal érvelve, hogy „egyrészt Báta vidékén az egész sereg felfejlődésére és egyszersmind hadakozásra is alkalmas terület nincsen és másrészt mivel ily eljárás mellett az ország túlnagy része engedtetnék át a törökök pusztításainak”, Mohácsot jelölte ki az egész magyar sereg gyülekező és táborhelyéül, mely javaslatot aztán a király is elfogadta.

Ebből kifolyólag Tomory a főbb alvezérekkel, köztük Gnojenszki Lénárddal, Mohácsra előrelovagolván, ott a várostól félmérföldnyire délre,* a mai Kölkedi csárda tájékán kitűzték az egyes seregrészek számára a tábort, aminek megtörténte után Tomory a még mindig a Karasicán túl tartózkodó csoportjához lovagolt előre, hogy azt a fentebbi határozat értelmében szintén a mohácsi táborba vezesse vissza. Ez körülbelül augusztus 18-án vagy legkésőbb 19-én történhetett, amikor a török sereg még Eszéknél a Dráva jobb partján volt, várva az ottani híd elkészültét.*

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 58.

Lásd a hadműveleti vázlatot a XII/1. sz. mellékleten és a 192. oldalon mondottakat.

Tomory csoportjánál a király üzenete, hogy ők is menjenek vissza a mohácsi táborba, a legnagyobb felháborodást váltotta ki. A tanácskozáson, amelyen Tomory a bátai határozatot főbb alárendeltjeivel tudatta, a hangulat mind ingerültebbé vált. A felszólalók hangosan kikeltek az ellen, „hogy őket az ellenség elől, akinek elébe illik menni és akivel serényen kardra kell menni, el akarják vezetni; hogy azok a vezérek, akik a királynak ilyesmit tanácsolnak, a kényelemhez és restséghez lévén szokva, már most is futásra és nem harcra gondolnak. Jöjjön csak el a király, fogjon velük együtt fegyvert az ellenségre és akkor a győzelem az ő kezükben lesz. Jól tudják ők azt, hogy az ellenségnek tömérdek sok embere és ágyúja van, de azt is tudják, hogy a török seregben alig van minden tizedik, vagy huszadik embernek valamirevaló fegyvere, amellyel árthatna, az is közismert dolog, hogy a hajdan győzhetetlen török csapatok előbb Belgrádnál, majd Ródus ostrománál elhullottak. Ezért a legnagyobb nyomatékkal fölhívták a fővezért, válassza el a királyt és a többi vitézeket a papok és egyéb harckerülők ama renyhék seregétől, akik laza erkölcseikkel és lanyha tanácsaikkal a testre és lélekre jeles királyt ellágyítani és a derék ifjúból magukhoz hasonló vén banyát formálni igyekeztek.”* Sőt még ennél is tovább mentek az engedelmességet nyiltan megtagadó, harcias szellemű hadfiak. Podmaniczky Mihályt nyomban a királyi táborba küldték, hogy ott nevükben álláspontjuknak érvényt szerezzen.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 45.

Mialatt mindezek Tomory seregcsoportjánál történtek, Szapolyay György a Bátán egybegyűlt királyi sereget Mohácsra vezette, ahol az augusztus 19-én a számára kijelölt tábort elfoglalta. A király szűkebb környezetével nem ment Mohácsra, hanem az alatt az ürügy alatt, hogy sátrai még nem érkeztek meg, Duna-Szekcsőn, Mohácstól mintegy 13 km-re északra maradt vissza. Itt jelent meg az augusztus 21-ről 22-ikére hajló éjjel Podmaniczky Mihály, a Tomory-seregcsoport főnemeseinek küldötte azzal a hírrel, hogy a törökök eszéki hídja már elkészült, amelyen a szultán seregének nagy részével már át is kelt, a többit pedig sietve vonja maga után. Ily körülmények között a megütközés most már el nem odázható s így a Tomory-csoport urai kérik a királyt, jönne minden halogatás nélkül az ő táborukba, hogy az ellenséggel való megütközés módozatait velük megbeszélje.*

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 47.

Közben azonban Szapolyay János erdélyi vajdától és Frangepán Kristóftól is futárok érkeztek a királyhoz. Mindketten, mintha összebeszéltek volna, egyértelműen rosszalták azok tanácsát, akik a királyt időnek előtte oly közel vitték az ellenséghez, miből kifolyólag az összes seregrészek egyesülése már csak a királyi sereg visszavonulása révén történhetik meg, ami a hadsereg szellemére mindenesetre leverő hatást fog gyakorolni. Ha pedig az összes seregrészek összevonása előtt történne meg az összeütközés, akkor ez minden bizonnyal a törökök előnyére dőlne el, ami az országra nézve rettentő bajt és veszedelmet jelentene s így mindketten a királyi seregnek Buda felé való visszavezetését ajánlották s óva intették a királyt, hogy legalább addig, amíg ők be nem érkeznek, semmi esetre se ütközzék meg az ellenséggel. Az erdélyi vajda jelentésében még azt is tudatta a királlyal, hogy ő Erdélyből szám és harcratermettség tekintetében oly kiváló csapatokat hoz magával, mely körülmény már egymagában véve is biztos reményt nyújt a győzelemre.*

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 47.

Ily körülmények között II. Lajos király a szűkebb környezetével történt megbeszélés után az erdélyi vajda és Frangepán javaslatát tette magáévá s ebből kifolyólag kevéssel Podmaniczky megérkezése után, Brodarics István kancellárt azzal a megbízással küldte a mohácsi táborba, hogy a beérkezett üzenetek és Szapolyay és Frangepán nézeteinek közlése mellett beszélje rá az urakat a döntő csatának elhalasztására és ha kell, a Buda felé való visszavonulásra, amíg az összes seregrészek együtt nem lesznek. A kancellár még az éjjel érintkezésbe lépett előbb a főbb emberekkel, majd a következő napon tartott tanácskozáson is kifejtette küldetésének célját, de fáradozásával „semmivel sem ment többre, mintha semmit sem szólott volna”.* Ezért aztán augusztus 23-án reggel a király személyesen jelent meg a mohácsi táborban s a főbb urakat haditanácskozásra hívta össze, amelyen Tomory s utána seregcsoportjának néhány küldöttje is megjelent.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 50.

Mielőtt azonban az e tanácskozáson történteket előadnók, előbb az időközben török részen történtekről kell pótlólag megemlékeznünk.

A török sereg a sok eső és rossz utak miatt csak lassan nyomulhatott tovább előre és csak agusztus 14-én ért Eszék alá, ahol Ibrahim nagyvezír nyomban intézkedett a 199 m. széles Dráva áthidalására s a hídverési munkálatok biztosítására egy megfelelő erejű csapat a folyó tulsó partjára hajóztatott át. A másfél m. széles hajóhíd augusztus 19-re készült el, s másnap Kurd nándorfehérvári vajda 150 lovassal azon átkelvén, a tulsó parton „megtámadta a gyaurok (értsd alatta a Tomory-csoport) előőrseit, akik közül hét embert elfogott és a szultán elé vitte őket”. Ugyane napon egy Budáról jött pribék azt ujságolta a törököknek, hogy „mihelyt a Dráván átkelnek, az ötödik állomáson találkozni fogtak a gonosz királlyal”.*

Szulejmán naplói, Thúry Török történetírók I, 312.

Augusztus 21-én hajnalban Báli bég és utána Khoszrev boszniai szandzsákbég csapatjai, majd Ibrahim nagyvezír csoportjának többi részei keltek át a hídon s annak közelében szálltak táborba. „Mivel azt híresztelték – mondja Szulejmán naplójában* – hogy a gyaurok nagyon jól fel vannak szerelve, a mi hajóinkra is raktak ágyúkat és janicsárokat rendeltek rájuk. Az a hír is el volt terjedve, hogy a gyauroknak rendkívül megerősített táboraik vannak, melyek mindegyike ellen több napig kell harcolni.” Augusztus 22-én Ibrahim csoportja valamivel előbbre ment, az ő helyére pedig a szultán kelt át e sereg egy jelentékeny részével s végül 23-án az anatóliai hadtest és a málha is partot váltott és aztán a sereg Dárda és Bélye között szállt táborba. Az átkelés befejezte után a szultán Eszék városát felgyujtatta, templomait, házait és kertjeit elpusztíttatta és a hajóhidat is szétszedette.

Thúry, Török történetírók I, 313.

A több mint hatheti, majdnem szakadatlan eső folytán az Alsó-Dráva–Duna-menti vidék egy óriási tóhoz hasonlított, amelyből csak a földhullámokra épített falvak és a magasabban fekvő erdők emelkedtek ki. E nagy tónak, illetve mocsaras területnek északi szegélyén emelkedett a Monostortól keleti irányban a Duna felé húzódó, itt-ott majdnem 150 m. viszonylagos magasságot is elérő földhát, amelynek északi szegélyén a sok esőzés folytán akkoriban ugyancsak hosszúra nyúló tóhoz hasonló Karassó vagy Karasica patak húzódott. Bélyéről az említett patak északi partján fekvő Baranyavárra és Bánra két út vezetett. Ezek egyike, a dárda–keskend–monostor–baranyavári volt az úgynevezett országos út, amelyet néha jókarba is helyeztek, míg a másik, a Laskón–Hercegszőllősön át Bánra vezető, csak afféle közönséges mezei útnak volt mondható. E két rossz úton kellett a török hadseregnek szakadó esőben, mocsaras területeken és erdőségeken át előnyomulnia. Erre és az ezáltal okozott nehézségekre vonatkozólag Szulejmán naplójában többek között a következőket olvashatjuk:* Augusztus 22.: „Ma eső esett.” Augusztus 23.: „Reggeltől estig szünet nélkül esett az eső.” Augusztus 24.: „Állomás egy tó partján. Minthogy éjjel és nappal nagyon sok eső esett, a győzelmes sereg nagy fáradalmakat állott ki és a menetoszlopot felbontva, rendetlenül folytatta útját.” Augusztus 26.: „Mikor ma kora reggel az egész győzelmes hadsereg teljes fegyverzetben megindult és egy darabig ment, sűrű köd ereszkedett s mivel nem lehetett látni az utat, a csapatok délig lóháton várakoztak, azután lassan-lassan ismét tovább mentek; … miután útközben tavak, mocsarak, hidak és folyók voltak, túlságos sok és nagy fáradalmakat kellett kiállaniok… Sok emberünk lova és más igás jószága elveszett. A sereg málhája nem érkezett meg, hanem szétszóródva elmaradt.”

Thúry, Török történetírók I, 313.

Ily kínos-keserves vergődések közepette jutott el a sereg előretolt csoportja augusztus 25-én Baranyavárra, míg a sereg zöme augusztus 26. és 27-ike között gyülekezett a Baranyavár és Kisfalud között elterülő dombvidéken. Augusztus 28-ika a csapatok részére pihenő nap volt, mely alatt a rossz utakon elmaradt podgyásznak fel kellett zárkóznia. E napon reggel a táborokban mindenütt kihirdették a kikiáltók, hogy „ma pihenés, de holnap csata lesz! Vigyázzatok és készüljetek! Kora reggel, amint a trombitákat megfújják, teljes fegyverzetben legyetek!”*

Szulejmán naplója, Thúry, Török történetírók I, 314.

A csoportjával a Dráva balpartjára átkelt Tomory, ahhoz, hogy a nagy tömegekben előnyomuló ellenséggel döntő harcba bocsátkozzék, túlgyenge volt s mivel másrészt a királyi sereg, mint fentebb láttuk, a Mohácson túli előnyomulásra rábírható nem volt, az előretolt magyar seregcsoport csupán arra szorítkozhatott, hogy a Dráván átkelt ellenség előnyomulását tőle telhetőleg késleltesse. Ebből kifolyólag a Dráva és Karasica közti területen augusztus 20. és 26-ika között az első visszavonulási parancsnak nem engedelmeskedő Tomory-csoport és a török előcsapatok között napirenden voltak az összetűzések, miközben rendszerint a magyarok voltak a támadók.* A legnagyobbszabású ütközet augusztus 24-én akkor lobbant lángra, amikor a törökök Baranyavárnál és Bánnál a Karasica-átjárókat bitokukba ejteni igyekeztek, mely kísérletük azonban ezúttal, úgylátszik, kudarcot vallott. Erről Szulejmán naplója* csak annyit említ, hogy „a hitetlenek ágyúinak dörgése egészen ide (vagyis az ő jóval hátrább fekvő táboráig) hallatszott”. Egy 1526. szeptember 10-én kelt zárai jelentés szerint* Tomory ebben az ütközetben 10.000 törököt vert szét, akik közül 3000 elhullott, 524 pedig foglyul esett.

Marino Sanuto, Diarii, XLII, 657: „… de continuo se fazevano scaramuze, et … li hongari sempre havevano avantazo.”

Thúry, Török történetírók I, 313.

Marino Sanuto, Diarii, XLIII, 83.

E szép siker ellenére Tomorynak a folyton erősbödő ellenség elől már az alább közlendő mohácsi határozat értelmében is lassan Mohács irányában vissza kellett vonulnia.

Közben a mohácsi táborban sorsdöntő események játszódtak le. Az augusztus 23-án megtartott haditanácskozáson* maga a király próbálkozott elérni azt, ami előbb Brodarics kancellárnak nem sikerült. Az általános helyzet vázolása és a Szapolyay János és Frangepán-féle javaslatok célszerűségének kifejtése után Lajos király azt a kérdést vetette fel, hogy vajjon a Dráva felől előnyomuló ellenséget bevárva, a csatát most már fogadja-e el, avagy egyelőre visszavonulva, az összes seregcsoportok egyesülése után később és másutt ütközzék meg vele? Erre a nagy többség Tomoryval egyetemben a csatának nyomban való elfogadása mellett nyilatkozott. Ismerve Tomory korábbi felfogását, mely szerint ő nemrég még a szultánnal való sürgős békekötés szószólója is volt,* csodálkozva vette tudomásul, hogy az érsek újabban ismét harciasabb húrokat penget s ezért bizonyos nyomatékkal kérdezte tőle, hogy mennyire becsüli a magyar sereg s mennyire az ellenség számerejét? „Nézetem szerint – felelte erre Tomory – felséged táborában és az enyémben, együttvéve, nem igen van több 20.000 fegyveresnél, ellenben az ellenség számereje közel 300.000 embert tesz ki”; de miután Tomory észrevette, hogy e kijelentésével a jelenvoltaknál általános megrökönyödést szült, hamar hozzátette, „de azért ettől a nagy számtól nem kell megijednünk, mert annak legnagyobb része fegyvertelen, hadakozásra nem való, gyülevész, gyáva csőcselék”. Erre azt kérdezte a király, hogy mennyire becsüli a válogatott fegyveres török csapatok számát? „70.000-re, ágyúinak száma pedig a 300-at is meghaladja”, utóbbiról azonban a további beszélgetés közben úgy nyilatkozott, hogy azt vett hírek szerint német és olasz renegátok kezelik, akik nem fognak a keresztényekre lőni, hanem az ágyúkat inkább a török csapatokra fogják irányozni.

Lásd a 192. oldalon.

Lásd a 188. oldalon.

Az ezután megindult beszélgetés és tanácskozás közben egyesek, így kivált Perényi Ferenc váradi püspök, határozottan állást foglaltak a csatának nyomban való elfogadása ellen, de ép ekkor érkezett be a Tomory-csoport küldöttsége, újabb üzenetet hozván a királynak és a körülötte levő országnagyoknak. A Lajos király által engedélyezett külön kihallgatáson a küldöttség megbízói nevében azt a határozott kérést adta elő, hogy az uralkodó rögtön jöjjön az ő táborukba és álljon az ott egyesítendő sereg élére.Ezután a küldöttség szónoka a tanácsülésben is kifejtette a Tomory-csoport álláspontját; kijelentette többek között, hogy ők nagyon jól ismerik a kölcsönös erő- és egyéb viszonyokat, minek alapján bátran kinyilatkoztathatják, hogy a győzelem a mi kezünkben van, csak élni kell a jó Isten nyújtotta kedvező alkalommal. Ne tartsák hát vissza a királyt az ellenséggel való megütközéstől, hanem jöjjenek vele együtt az ő táborukba, mely az ellenséghez közelebb esik és a támadás végrehajtására alkalmasabb is. Beszédét a szónok a következő fenyegető szavakkal fejezte be: „A leghatározottabban kérjük a gyülekezetet, ne beszéljék le a királyt az ellenséggel való azonnali megütközésről, hanem induljanak meg azonnal valamennyien, mert ha ez meg nem történik, ők a legkomolyabban el vannak határozva, hogy nem a szultán, hanem a király seregét támadják meg.” Ennek a fenyegetésnek megvolt a kívánt hatása. Most már azok is végkép elhallgattak, akik eddig a visszavonulásnak és a döntő összecsapás elhalasztásának szószólói voltak s így egyhangúlag elhatároztatott, hogy az ellenséggel a mohácsi mezőn vívják meg a csatát. A határozat kimondása után Perényi Ferenc váradi püspök nem állhatta meg, hogy a király felé fordulva, tréfásan a következőket ne jegyezze meg: „Azt a napot, amelyen Tomory Pál fráter vezérlete alatt a csata megvívatik, 20.000 magyar vértanúnak kell majd szentelni és felséged jól tenné, ha azok szenttéavatása végett a kancellárt, feltéve, hogy a csatát túléli, Rómába küldené.” „Vajha bár Perényi e jövendölésében hamis próféta lett volna”, teszi hozzá Brodarics a mohácsi hadjáratról írt művében.*

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 56.

A kihirdetett határozat után Tomory a maga seregcsoportjához tért vissza, hogy azt a királyi sereggel leendő egyesülés céljából szintén a mohácsi mezőre vezesse vissza. És ha közvetlen alárendeltjei ezt a kompromisszumos határozatot nem is ujjongva fogadták, ahogyan azt Fraknóinál olvassuk,* de nagyobb nehézségeket annak végrehajtása tekintetében, úgylátszik, már nem igen támasztottak. Ehhez képest Tomory említett csoportját augusztus 24-én, a már említett bravúros és igen szép sikerrel járt támadólagos visszavágás után, Baranyavárra és Bánra, 15-én pedig a mohácsi táborba vezette vissza, ahol azonban az nem egyesült a királyi sereggel, hanem egy kis térköz által elválasztva, külön ütött tábort.*

Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet Története IV, 504.

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 37.

Elvonulásakor Tomory erejének egy részét az ellenség előnyomulásának késleltetése és az azzal való érintkezés fenntartása céljából továbbra is visszahagyta a Karasicától délre fekvő magaslatokon. Hogy ez a visszamaradt különítmény derekasan megfelelt feladatának, abból is kitűnik, hogy augusztus 26-án hajnalban Karancs tájékán az arra felé tartó török hadoszlop elővédjével megütközött, annak soraiban rendetlenséget okozott, utóbb azonban a közbelépő török főerő elől Bánnál a Karasica patakon át visszavonult s azután a báni hidat is felgyujtotta, míg a Karasicán át vezető többi hidakat a parasztok Tomory rendeletére már 25-én szétszedték.* E különítmények augusztus 26-iki Karasica-menti jelenlétére és tevékenységére engednek biztos következtetést Szulejmán augusztus 26-iki naplójának következő szavai is:* „Az alávaló hitetlenek táboruk előtt egyideig csatarendben állottak, de aztán visszavonultak a táborba.”

Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban (Hadtört. Közl. 1889. évf. 208. old.)

Thúry, Török történetírók I, 313.

Brodaricsban,* a különítmény tevékenységére nézve ezeket olvashatjuk: „… a csatát megelőző három nap részint csatározásokkal telt el, amelyek szünet nélkül folytak, még pedig az ellenségnek mindig nagyobb kárával, mint a mienknek…”

Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 38.

Az elrombolt baranyavári-hidakat és töltéseket a törökök augusztus 25-én és 26-án építették fel újból, Bánnál pedig augusztus 28-án készült el az új átkelő, mely helységet aztán futólag meg is erődítették. Utóbb említett napon nagynehezen a hadsereg málhájának legnagyobb része is átkelt a Karasicán, úgy hogy a következő napon a török hadsereg a Baranyavár–Kisfalud közötti területen a hadműveletek lefolytatására teljesen készen állott.*

Lásd a 194. oldalon foglaltakat is.

Magyar részen II. Lajos király az augusztus 23-iki határozatból kifolyólag 25-én a több oldalról gyülekezőfélben és előnyomulásban levő hadak parancsnokaihoz rendeletet bocsátott ki, hogy a legnagyobb sietséggel igyekezzenek a mohácsi táborban hozzá csatlakozni. E latin nyelvű rendeletek végére a király sajátkezűleg írta rá, hogy: „cito, cito, cito” (csak sebesen, sebesen, sebesen!).* E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.* Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege* Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük. Ezt a fenti 28.000 emberhez hozzáadva, 61.000 főnyi létszámot kapunk, holott, ha mindenki híven megfelelt volna honvédelmi magasztos kötelességének, most már legalább 100.000 főnyi hadseregnek kellett volna a király zászlója alatt együtt lennie.

E rendeletek egyikének eredetije a Batthyány hercegi család körmendi levéltárában.

Tekintve, hogy Tomory is az augusztus 28-iki tanácskozáson az ő csoportjának és a királyi seregnek erejét együttvéve 20.000 fegyveresre becsülte (lásd a 195. oldalon), mely számhoz az utóbb beérkezett 7000 főnyi szaporulatot hozzáadva, ez is közel 28.000 főnek felel meg. Ezzel szemben Brodarics (Brodarics, Második Lajos Magyarország királyának a mohátsi hartzon történt veszedelme, Letenyei János magyar fordításában, 38.) azt mondja, hogy a mohácsi táborozás végén összesen 24–25 ezer ember volt együtt, nem számítva a hajós csapatokat, melyek szintén ott voltak, de amelyeknek ebben a harcban semmi hasznukat nem lehetett venni.”

Szapolyay seregét a mohácsi csata idején Ferdinand ausztriai herceg 14.000, Frangepán Kristóf 30.000, Záray Jeromos és Istvánffy 40.000, Calendor (az angol államokiratok gyűjteménye) pedig 50.000 főre becsülték. Ezzel szemben Várday Pál esztergomi érsek 1538-ban a pápai nunciussal folytatott bizalmas beszélgetésben oda nyilatkozott, hogy az erdélyi vajda hada a mohácsi csata idején alig haladta túl az 5000 embert. (Friedensburg, Nuntiaturberichte). Én azt hiszem, nem járunk messze a valóságtól, ha Szapolyay seregét a mondott időben 20.000 főnyi erejűnek mondjuk.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem