a) Az 1619. évi pozsonyi országgyűlés és a bel- és külpolitikai helyzet alakulása az 1619. évi hadjárat után.
a) Az 1619. évi pozsonyi országgyűlés és a bel- és külpolitikai helyzet alakulása az 1619. évi hadjárat után.
Bethlen Gábor 1619 december 3-án érkezett Sopron alól Pozsonyba, ahol a rendek november 18-ika óta már javában tanácskoztak, eleinte főleg vallásügyi kérdésekkel és dolgokkal foglalkozván. Utóbb azonban ennek az országgyűlésnek a tartama alatt nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsát mélyen érintő határozatok jöttek létre. E határozatok formulázásánál Bethlen Gábornak természetesen döntő és irányító szerepe volt, aki ez alkalommal a lehető legfényesebben csillogtatta meg diplomáciai ügyességének felette fölényes és kimagasló voltát.
A vallási sérelmekkel kapcsolatban a rendek Ferdinánd letételét követelték, csakis ettől és új nemzeti király választásától várván nemzeti és vallási szabadságuk biztosítását. Az új királyjelölt természetesen az erdélyi fejedelem volt és a rendek nyomban hozzá is fogtak a koronázási feltételek összeállításához. Közben Bethlen Gábor, aki rendes szokása szerint egyszerre több oldalról is szerette magát biztosítani, a csehekkel és Ferdinánddal is folytatott tárgyalásokat s ezeknél főkép Forgách Zsigmond nádor játszotta a közvetítő szerepet.
E tárgyalások folyamán vette Bethlen a hírt, hogy Bécsben a portának egy csausza jelent meg, aki hivatalosan kijelentette Lipót főherceg előtt, hogy miután Bethlen a szultán akarata és engedélye nélkül fogott fegyvert, utóbbi nem is fog késni őt visszarendelni és megbüntetni, minek fejében a Porta elsősorban ismét Vác átadását követelte Ferdinándtól. E tárgyban különben az országgyűlés folyamán Forgách Zsigmond nádor is kapott levelet Gratiano Gáspár moldvai vajdától, melyben ez a magyarokat rábeszélni iegyekezett, adják át Vácot a töröknek, mely ténnyel könnyen elfelejtetnék vele Jenőnek már oly régóta húzódó átadását és a hajdú erősségeknek és palánkoknak a Porta által állhatatosan követelt lerombolását, de ezt az ajánlatot a rendek természetesen nem vették figyelembe.
Époly kedvezőtlenül hangzottak a Konstantinápolyból közvetlenül vett hírek is. Balassa Ferenc, Bethlen portai főkövete, december 11-én érkezett Tholdalaghi Mihállyal a török fővárosba, akiket néhány nap mulva Korláth István is követett, akit a kassai gyűlés választott a rendek követévé.* Balassát a nagyvezír 1619 december 14-én fogadta audencián, akinek szemére vetette Bethlen jelentéseinek és igereteinek megbízhatatlanságát, nemkülönben azt is, hogy a fejedelem a Porta engedélye nélkül indult ki Erdélyből és az sem igaz, hogy őt az egész ország hívta. Végül a nagyvezír beszédét a következő szemrehányással végezte: „Az urad hatalmas császárnak valamit fogadott, semmit meg nem állott; ember emlékezetitől fogván erdélyi fejedelemek, valamennyien voltanak, nem vétettek az császároknak, mint egyedül az te urad.”*
Borsos iratai gróf Mikó Imrénél, Erd. Tört. Adatok, II, 201, 221, 229, 231, 258.
Tholdalaghi Mihály, Bethlen híve, emlékirata, 1613–15, Tört. Tár, 1881. 2, 1882, 470. – Balassa és Korláth jelentései Szalaynál, gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, I, 99.
E hírek hatása alatt Bethlen azt javasolta a rendeknek, halasszák el a királyválasztást és küldjenek minél előbb követeket illő ajándékokkal a Portára, hogy annak jóindulata minden kétséget kizáróan biztosíttassék. Hasonló célból ő maga is nyomban elindította Ilyei János damasdi kapitányt a Konstantinápolyban levő követéhez, Borsos Tamáshoz. A rendek készséggel tettek eleget Bethlen kívánságának s a királyválasztást a jövő országgyűlésre halasztották, mindazonáltal Bethlent 1620 január 8-án addig is Magyarország teljhatalmú fejedelmévé választották.* Egyébként a pozsonyi országgyűlés 34 törvénycikket alkotott, melyek közül a legfontosabbak a római katholikus, az ágostai és a helvét hitvallás egyenjogúságát mondták ki, ellenben a jezsuitákat szigorú büntetés terhe alatt ismét kitiltották az országból. Elhatároztatott továbbá, hogy az elkobzott egyházi javak a végvárak fentartására fordíttassanak s hogy ugyan e célra minden kapu után egy mérő búza és egy mérő zab szedessék; hogy a német birodalom egyesült fejedelmeihez és a szövetséges tartományokba, továbbá Lengyelországba és Konstantinápolyba követségek küldessenek, melyeknek költségeire 2 forint, a koronának Pozsonyban leendő őrzésére 1 forint, az ország védelmére 6 forint szedessék minden jobbágy-kapu után s hogy a földesurak az utóbb említett célra a maguk erszényéből szintén 6 forintot fizessenek. Ezeket a törvénycikkeket Bethlen Gábor mint „Magyar- és Erdélyország fejedelme” erősítette meg s azokban a magyar rendek esküt tettek, hogy vele együtt fognak élni és halni.*
Bethlen levele, Magyar Tört. Tár, IV, 201.
Katona id. m. XXX, 265.
Az országgyűlés ezzel tevékenységét befejezvén, a csehekkel és Ferdinánddal folytatandó tárgyalások további vezetését maga Bethlen vette kezébe. E tárgyalásoknak mindenekelőtt az lett az eredménye, hogy 1620 január 15-én egy újabb cseh-magyar szövetség jött létre, melyben a szerződő felek kijelentették, hogy egymással örök időkre szövetkeznek és a háborúról és békéről csak együttesen fognak határozni.*
Firnhaber id. m. 95.
A következő napon, január 16-án a fejedelem Ferdinánddal 1620 szeptember 29-ig tartó fegyverszünetet, mely szerint a mondott napig mindkét fél ura marad a birtokában lévő területnek, majd ugyan e hó 23-án előzetes szerződést kötött, melynek értelmében Ferdinánd Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Bereg vármegyét Munkács uradalmával együtt Bethlennek és örököseinek igérte adni s ezenkívül még tíz vármegyét, Szepest, Sárost, Abaujt, Zemplént, Ungot, Borsodot, Tornát, Hevest és Gömört minden királyi jövedelmével, Árvát pedig a királyi bevételek nélkül csatolta Bethlen élete végéig az erdélyi fejedelemséghez, akinek a római birodalmi hercegi címet is kilátásba helyezte. Ugyancsak neki adja a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségeket, nemkülönben 200.000 forintot, ha sikerrel közvetíti a békét Ferdinánd és a csehek között.* Csakhogy ez utóbbi felette nehéz és kényes ügynek bizonyult. A Ferdinánddal kötött fegyverszünetei szerződés 2. pontjában ki volt mondva, hogy a császár a fegyverszünetet a csehekre és szövetségeseikre is ki fogja terjeszteni, akik erre kérni fogják Ferdinándot s ezt a tárgyalást Bethlen mindkét félnél addig fogja támogatni, amíg a fegyverszünet békévé nem fejlődik. Ámde Ferdinánd utóbb e tekintetben mindenféle nehézségeket támasztott, el lévén határozva, hogy a cseheket fegyveres erővel kényszeríti lázadásuk megszüntetésére, mire nézve már február elején megtette intézkedéseit, kiadván a parancsot Buquoynak a csehek megtámadására. Hogy Bethlen miként tett eleget fenti kötelezettségének, erre nézve Szekfü id. m. 98. oldalán a következő igen találó megállapításokat olvassuk: „A két rosszhiszemű tárgyaló fél, a császár és a csehek között, Bethlen új Herkulesként válaszúton állott s akkor gondolkodásának megfelelően úgy döntött, hogy egyszerre mindkét úton járni fog. Pfalzi Frigyesnek józan tanácsokkal szolgált ugyan, hogy íme, ő nem fogadta el a magyar koronát, csak Magyarország kormányzójának engedte magát Pozsonyban végül is megválasztatni, – okosabb a cseh király részéről is, ha példáját követve, béketárgyalásokba bocsátkozik Ferdinánddal. A cseh béke azonban sokkal nehezebb dolog volt, mint az erdélyi, hiszen Ferdinánd le nem győzve, s maga mögött érezve a birodalmi katholikusokat, sőt lutheránusok és Spanyolország erejét, nem volt hajlandó a cseh királyságról lemondani s azt Frigyesnek átengedni. Sőt a fegyverszünetet is ahhoz kötötte, hogy Frigyes előbb hagyja el a cseh földet. Ezt azonban Bethlen már nem ajánlja Frigyesnek, itt vége az ő békehajlandóságának, mert Frigyes lemondásával Csehország végkép visszatérne Ferdinánd uralma alá, aki ilyképen a csehek leverésére összegyüjtendő seregeket Magyarországba küldhetné, s akkor a tizennégy vármegye helyett még Erdély birtoka is kockára kerülne. Innen van, hogy bár Bethlen láthatólag nem hisz a cseh szövetség értékében, mégis egész erélyes frazeológiáját felhasználja, hogy Frigyest a lemondástól visszatartsa. . . Minden arra mutat, hogy Csehországnak pozitív segélyforrásaiból ki is ábrándulva, annál élénkebben érzi a negatív segítséget, melyet neki Magyarország megtartásánál a cseh rebelliónak puszta fennállása is nyujt, ezért külde el 1620 tavaszán a geniális ifjút, Thurzó Imrét, fényes követség élén Prágába, ahol ez Bethlen nevében keresztelőre tartja Frigyes újszülött fiát, s pompás ünnepségek során, melyekben Thurzó barokk grandezzával és magyaros tűzzel lép fel, megköti 1620 április 25-én a cseh–magyar konfederáció új szerződését. Ez az új okmány talán a legerősebb lekötöttséget foglalja magában Magyarországnak az örökös tartományokkal a két Ausztriával és a cseh korona országaival szemben, erősebbet mint a későbbi pragmatica sanctio, mert örök szövetséget, közös védelmet állapít meg, ötévenként közös országgyűlést és szükség esetén a védelem, egységes hadügy és külpolitika intézésére közös megbeszéléseket a magyar és cseh kormány, azaz a nádor és a cseh defensorok között,* ami együtt a 67-es delegációk egy parlamenti technikától mentes, rendi előképének tekinthető. E szerződést Bethlen egyelőre hajlandó volt komolyan venni, miután azzal kapcsolatban Frigyes király és a konfederált rendek fegyveres segítségéért végre nagy összegeket is igértek neki. Az egyes örökös és cseh tartományok ez alkalommal összesen 128.000 forintot helyeztek kilátásba a magyar csapatok zsoldjára s ezenkívül három részletben, a veszedelem nagyságához képest, 3000 lovasnak és 9000 gyalogosnak Bethlen segítésére küldését.* Kétségtelenül nem kevésbbé rosszhiszemű igéret a minden erejük fogytán levő csehektől, mint a korábbiak, mikkel Bethlent eddig hitegették.” Ezekre az irreális igéretekre a cseheket folyton rosszabbodó helyzetük késztette; de különben is nekik égető szükségük volt a magyar segítségre, főleg könnyű lovasságban, kivált amióta a császári hadsereg a lengyel földről kapott kozákok felett is rendelkezett, akikkel szemben a csehek nehéz lovassága tehetetlennek bizonyult.
Firnhaber id. m. 106, 110. – Pray–Miller, Gabrielis Bethlen principatus Transilvaniae, 1816, 1, 115, 120. – Goos Roderich, Österreichische Staatsvertäge, Fürstentum Siebenbürgen, 1526–1695, 484, 493. – Szekfü id. m. 97. old. erről az egyezségről a következőket írja: „Bethlen az ő személye és Erdély megnagyobbítása érdekében csakugyan példátlan sikereket ért el a január 23-iki igéretben. Ferdinánd ekkor kényszerhelyzetben volt: egyelőre mindennél nagyobb érdeknek tartotta Bethlen és a csehek szétválasztását, hiszen ez utóbbiakat csak az erdélyi fejedelem csapatai és bölcsessége, katonai merészsége tették számára veszedelmessé Bethlen kikapcsolásával. Magyarország opacifikálásával minden erejét Csehország ellen koncentrálhatta (Egy további nyomós ok volt a Győr és Komárom miatti aggodalom, mert ha ezek szintén Bethlen kezébe kerülnek, ez az örökös tartományokra komoly veszedelmet jelentett volna.): innen ez a bőkezűség, mellyel Magyarországnak több mint egyharmadát hajlandó volt feláldozni anélkül, hogy magyar tanácsosainak, köztük az esztergomi érseknek tiltakozásaira hallgatott volna . . . A szerződésen megérzett, hogy számbavehető magyar államférfiú nem volt jelen megkötésénél, benne Ferdinánd kész volt Magyarország testéből vágni ki azt az értéket, melynek fejében a cseh lázadást megsemmisítheti. Bármennyire szerették is őt az állhatatosság mintaképének nevezni, Bécs legutóbbi ostroma, a magyar felkelők szilaj portyázásai annyira impresszionálták, hogy Erdély katonai jelentőségét túlbecsülve igérte el az alig huszonnyolc vármegyéből álló Magyarországnak tizennégy vármegyéjét és még úgy vélte, hogy Bethlen aránylag szerény kívánságokkal jött, mert a királyi címet nem is követeli. Különben mindezen tárgyalások irreális és igen gyakran rosszhiszemű voltára jellemző, hogy Ferdinánd, ilyen igéreteket téve, abban a meggyőződésben élt, hogy a jövő országgyűlésen, melyet Besztercebányára hítt össze közös megegyezéssel, Bethlen lábaihoz fog borulni és az ő céljait fogja szolgálni.” (Gindely id. m. II, 355.)
Katona id. m. XXX., 340. – Firnhaber id. m. 2. füz. 60.
Még részletesebben adja ezt elő Angyal id. m. VI, 293. old. mondván: „A szövetségesek a magyarok első hívására négyezer főnyi segítséget igértek s még kétszer annyit, ha szükség lesz reá. Ez azonban csak a forma kedvéért volt mondva, gyakorlatibb értéke volt annak, hogy a magyarok is ugyanekkora segítséget igértek. De ennek fejében ki volt kötve, hogy a régi szokás szerint a csehek 50.000, a morvák 25.000, a sziléziaiak 23.000, a felső-lausitziak 3000, az alsó-lausitziak 2000 s a felső-ausztriaiak 25.099 tallért fizetnek a magyar végvárak költségeire. Az alsó-ausztriaiak nem bírták megmondani, hogy mit fizettek eddig s megigérték, hogy az összeget majd a következő magyar országgyűlésen fogják bejelenteni. Az így is 128.000 talérra rúgó évi járulékon kívül már a pozsonyi szerződésben 50.000 tallért igértek a szövetségesek.” – Ezenkívül Thurzó Bethlen számára még 75.000 forintnyi ajándékot préselt ki, úgy hogy amikor „Thurzó április 27-én négy heti tartózkodás után elhagyta a cseh fővárost, több mint 300.000 magyar forintnyi évi fizetés igéretét vitte magával. (Firnhaber, Actenstücke, 1860, 63. – Klopp id. m. I, 500. – Katona id. m. XXX, 363.). – A kölcsönös csapatszolgáltatásokat Gindely id. m. III, 110. old. következőleg adja elő: „Berathungen fanden über die Kriegshilfe statt mit der Ungarn, Böhmen und Österreich sich wechselseitig unterstützen sollten und es wurde beschlossen, dass Ungarn 7000 Mann, Böhmen 4200 Mann und Ober- und Niederösterreich 3000 Mann zum gegenseitigen Beistand aufstellen sollten!”
Szövetségeseinek igéreteire támaszkodva, Bethlen még nyomatékosabban kezdte követelni, hogy Ferdinánd a cseheknek is megadja a 30 napi fegyverszünetet, mert különben ő sem érzi magát kötelezve a pozsonyi pontok megtartására. Csakhogy ekkor, mint alább látni fogjuk, a cseh hadiszíntéren már javában folytak a hadműveletek s közben a külpolitikai helyzet is annyira a császár előnyére formálódott át, hogy ő nem nagyon sietett Bethlen kívánságának eleget tenni. V. Pál pápa ugyanis, aki már eddig is jelentékeny pénzösszeggel segítette a császárt, 1619 őszén újabb igéretet tett nagyobb pénzsegély rendelkezésére bocsátása iránt. Genua, Lucca és a toscanai nagyherceg szintén igértek pénzbeli segítséget. Még jelentősebb volt a III. Fülöp spanyol király által kilátásba helyezett segítség harcedzett csapatokban, melyek egy részét a cseh királlyá megválasztott Pfalzi Frigyes öröklött tartományaiba szándékozott küldeni, hogy ezáltal utóbbit a Csehországból való visszatérésre kényszerítse, másik részét pedig a cseh hadiszíntérre irányította. A ligában egyesült németországi katholikus fejedelmek a csehországi események hatása alatt 1619. év végén Miksa bajor herceg meghívására Würzburgban megjelenve, 25.000 főnyi hadsereg felállítását határozták el. János György, a lutheránus szász választó szintén a császárhoz csatlakozott. Utóbbi Sziléziába, Miksa herceg pedig a két Ausztrián át Csehországba készült betörni, hogy ott a lázadás főfészkét végkép szétrombolja. Ezzel szemben a protestáns unió ügye a tagok részvétlensége és közömbössége folytán fokozatosan mindig rosszabb helyzetbe került. I. Jakab angol királynak nem volt inyére, hogy veje, Pfalzi Frigyes, a cseh koronát elfogadta s így elfordult a németországi protestánsoktól és ez nagyban megbénította a többi protestáns fejedelmek ügybuzgóságát is. A hollandusok havonta 50.000 forintot és a dánok is pénzsegélyt adtak Pfalzi Frigyesnek, de ez a támogatás korántsem volt elegendő; az úniónak Nürnbergbe egybegyült tagjai pedig csak a rajnai Pfalz védelmét határozták el, de a fölkelőknek nem voltak hajlandók segítséget nyujtani.*
Huber, Geschichte Österreichs, V, 153–161. és Opel, Der niedersächsisch-dänische Krieg, I, 108. nyomán Angyal id. m. VI, 259.
Hogy Bethlen mindezekről illetve a kölcsönös erőviszonyokról hogyan volt tájékozva, az konstantinápolyi követéhez, Balassi Ferenchez 1620 március 23-án intézett leveléből tűnik ki.* E szerint Ferdinándnak 28.000 főnyi kész hada volt, eltekintve a Passauban levő 8000 olasztól, akiket a császárral dacoló Linznél álló ugyanannyi és felső-ausztriai felkelt nép tart sakkban. III. Fülöp spanyol király megigérte ugyan, hogy Spinola vezetése alatt 20.000 embert küld Ferdinánd támogatására, de az angol és a dán király, valamint Mauritius herceg az összes flandriai státusokkal elhatározták, hogy nem engedik Spinolát a csehek és szövetségeseik ellen harcba bocsátkozni. A bajor hercegnek 12.000 emberét viszont a csehek nem engedik, hogy a hadiszíntérre jőjjenek. XIII. Lajos francia királynak 30.000 fizetett embere van, de azok egyik félhez sem csatlakoznak, hanem csak vigyáznak. A szász herceg eleinte senkihez sem akart csatlakozni 15.000 emberével, de utóbb mégis a szövetségesekhez állott. Keresztély anhalti herceg parancsnoksága alatt 14.000 ember az alsó-ausztriai hadiszíntéren, 6000 ember pedig Morvaországban áll. A mintegy 8000 főnyi sziléziai had a lengyel határon őrködik. Frigyes cseh királynak pünkösdre 15.000 gyalogosa és 5000 saját pénzén fogadott lovasa lesz. Brandenburgnak, Württembergnek, Mauritius Langraviusnak, a 42 elzászi és más birodalmi városoknak összesen 30.000 emberük áll talpon, kik mind a szövetségesek pártján vannak. Ezzel szemben a két választó érseknek és néhány püsöknek mindössze 20.000 emberük van, de ezek inkább egymásra vigyáznak, nehogy egyik a másik jószágát ellepje.”
Török-magyarkori államokmánytár, I, 217.
Amennyire a kissé zavaros előadásból némikép kihámozható, Ferdinándnak e szerint feltétlenül rendelkezésére áll 56.000 ember, le van kötve 40.000 ember, 50.000 ember pedig semleges magatartást tanusít. Ezzel szemben a szövetségesek hadereje a magyarokon kívül 65.000 főre van taksálva. Ehhez 25.000 magyar harcost hozzászámítva, 90.000 embert kapunk s így a két ellenfél erő tekintetében úgyszólván egyensúlyban volna egymással szemben. Az egymással szemben álló erők összege jóval meghaladja a 200.000 embert s ezért mondja is Bethlen idézett levelében: „ezeket az mostani fennálló hadakot, melyek rettenetes kéncsel tartatnak, kiknek számot mindenik részről ha összeveti ember, az én hitem szerint írom, hogy legkevesebb lehet két száz ezer.” A rendelkezésre álló magyar csapatokról Bethlen ugyancsak fentemlített levelében a következő részletezéssel szolgál: „Minekünk megint mostan 8000 kopjásunk és hat ezer gyalogunk mind fizetett leszen egy holnap alatt. Az vármegyék hon lesznek és készen mindazáltal, hogyha kévántatik, fejenként felülhessenek. Az végekből sem hozunk senkit ki. Az egész hajdúságból is csak három ezret válogatunk hópénzre, a többi mind hon leszen vigyázni. Erdélyből is az egész székelységről 600 lovast hozunk csak ki, se gyalogot se lovast többet annál nem. Az lakságról csak hat kaputól ültetnek egy lovast fel, s egy gyalogért öt hópénzt adnak. Az szászság 500 gyalogért 12 ezer forintot. Az egész vármegyéken való egyházi nemesek egy főtől fl. 4, mely teszen kilenczezer egynehány száz forintot. És így avval az pénzzel itt kün fogadunk hadat, mely immár is jobbrészént készen vagyon. Az szabad városok is ötszáz gyalogért pénzt fizetnek; És így az erdélyi lovas 17 száz leszen az gyalog 15 száz leszen; Az egész ország veszteg nyugszik otthon; És így magyar had én velem mind egyig fizetett 20 ezer 200 leszen,* kinek kopjása 9 ezer 700; gyalogja hétezer hétszáz; lovas hajdú háromezer. Ezenkívül az urak magokra ugyanitt az mint elrendelték; Széchy uram 300 kopjással, 200 gyaloggal igérte eljönni. Thurzó Szaniszló az szerént; Thurzó Imre az szerént; Rákóczy György az szerint; Az több urak is bizony szép segítséggel igérték magokat, azaz hogy adminus lehetünk 25 ezeren fizetett haddal, és minden rend mint itt kin s mind Erdélyben veszteg ül s ha kelletik fel kel.”
Ezt a számot úgy kapjuk meg, ha a dűlt betűkkel jelzett számösszegeket összeadjuk.
A kölcsönös erőviszonyok miatt tehát elég megnyugtatónak láthatta Bethlen a helyzetet, de egyébként az az adott viszonyok között még sem volt valami könnyűnek mondható. A pozsonyi rendek ugyan még a kelleténél jobban is portálták a magyar királyi trónra való emelésének ügyét, de ő az eddigiekből eléggé tudta, hogy annak egyik legnagyobb akadálya a Porta ellenzése. Konstantinápolyban közben ugyanis nem hogy javultak, hanem inkább rosszabbodtak Bethlen kilátásai, miről Angyal Dávid id. m. VI, 268. old. a következőket írja: „Bethlen támadása kezdetén a Porta rögtön arra gondolt, hogy felhasználhatja e jó alkalmat az óhajtott célra (t. i. Vác átadásának kierőszakolására). Midőn Ferdinándnak kedvezett s midőn Bethlent fenyegette, az a gondolat vezette, hogy vagy a császártól kapja meg a várat, vagy a megijedt Bethlent kényszeríti Vác átengedésére. Ez a taktika kissé megváltozott, midőn Bethlen nagy sikereinek híre Konstantinápolyba eljutott. Nagyon jól esett a Portának, hogy Ferdinánd ennyire el van foglalva s nem segítheti a lengyel királyt, akinek megtámadását 1620 elején a szultán elhatározta. De szinte sok volt a töröknek, amit Bethlen kivívott. A vazallus szárnyai növekedését nem igen szívesen látták II. Ozmán udvarában. Már azon gondolkoztak, hogy mikép kell majd ártalmatlanná tenni, ha félelmes lesz hatalma. Nem gondolunk itt Szkender pasa s Gratiani próbálgatásaira, akik a szászokat akarták Bethlen ellen izgatni. Ez csak elszigetelt kísérlet volt. . . Sokkal jelentékenyebb dolog volt a mufti beszélgetése 1620 január 13-án Balassi Ferenccel, Korláth Istvánnal és Borsos Tamással. „Immár hogy Bethlen Gábor magyarországi király leszen, ki leszen erdélyi vajda? Leszen e erdélyi vajda, vagy azt is Bethlen Gábor akarja bírni? – kérdé a mufti. Majd elbeszélte, hogy Ahmet idejében, Weiss Mihály halála után a Brassóba szorult felkelők követei azt kívánták a szultántól, hogy Erdély „három nemzetének adjon három vajdát külön-külön s hogy mindenik nemzet az ő adóját hozza be.” A mufti most elővette ezt a régi tervet s meg is kínálta Balassit a székely vajdasággal. Az öreg főkövet visszautasította az ajánlatot. De azután társai tanácsára elhatározta, hogy beleegyezést színlel, mert ilymódon könnyebben kiveheti a török igazi szándékát. Január 29-én megmondotta a muftinak, hogy neki is igen tetszik Erdélyre való gondviselése. De türelmet kér, hogy jobb móddal foghasson a dologhoz. A mufti ez alkalommal kijelentette: „Bethlen Gábor, ha isten adja, legyen magyarországi király bátor, de Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük hogy bírja; mert Erdély szultán Szolimán találmánya és sajátja az hatalmas császárnak, mi olyan tökéletesen nem bízhatunk ezután Magyarországhoz, mint Erdélyhez, s nem hagyjuk mi másnak a mienket.”* Tehát Erdélynek három egészen önállótlan vajdaságra darabolása s a magyar királyság oly viszonyban a portához, mint aminőben a régi Erdély volt: ez volt a török magyarországi politikájának ideálja.* De a jövőre nézve. Most csak emelkedett Bethlen s még nem ült biztosan Magyarország trónján. Egyelőre szóbeli üzenetekkel ösztönözte a porta arra, hogy koronáztassa meg magát, de „soha semmi bizonyos írás által való reménységgel nem bíztatták.” Bethlen jól tudta, hogy mire valók az üzenetek. „Nem jó nekem – írja 1620 március 23-án Balassi Ferencnek – hatalmas császár ellen oly fejedelemséget felvennem, mely ő hatalmasságának ellene legyen, és abból országostól veszedelmünk következzék: Jobb nekem az én kevesemmel megelégednem, hogy sem mint, az sokért az keveset is épen elveszessem . . . Ha én magamat megkoronáztattam volna, soha én nálamnál bolondabb, de nyomorúltabb fejedelem nem lött volna, mert mindjárt az országnak végházait én tőlem megadni kévánta volna, melyet ha nem cselekedném, azontúl avval fenyegetne, hogy ellenem támad az német mellé.”* Ép azért „bizonyos írásban” foglalt bíztatást kívánt, hogy ennek alapján megerősítve hatalmát ne legyen játékszere a töröknek. De noha Ali pasa, az ifjú fővezér elég nagy emberséggel látta Balassit és Korláthot, nem akart nekik határozott választ adni, mert oly követeket várt, akik nagyobb hatalmú fejedelem s már bizonyos kormányformában megállapodott rendek nevében beszélhettek.* Ilyenekül tekintette Illyei Jánost,* aki 1620 február 20-án indult el Kassáról s április 8-án érkezett Konstantinápolyba, és a pfalzi származású Bitter Henriket, aki 8 nappal előbb érkezett oda.* Illyei késedelmét Karakas Mehemed budai pasa okozta, aki már a szolnoki bégtől megüzente Bethlennek Pozsonyba, hogy adja át Vácot. Bethlen ekkor 10.000 forintot igért a basának, ha abbahagyja a követelést s a portán pártját fogja.* Most Bethlen 3000 forintot és szép kupákat küldött Karakas Mehemednek, azonkívül 10.000 forintot igért neki, ha igazán informálja a portát. De a pasa főleg Vácot kívánta s folyvást zaklatta emiatt Bethlent. Végre megüzente a fejedelem „Balassi ura apjának”, igérje oda Vácot, de titokban, „úgy hogy az ég alatt senki több magánál ne értse”* s csak azon feltétel alatt, ha a vezír valóban a magyarok mellett „fogja a dolgot a német ellen”, mint Bocskay idejében; azonkívül küldjön a hatalmas császár egy szép levelet erről kegyelmedtől az országnak, melyet ha megcselekedik, én is reá felelek, hogy Vácot az országtól hatalmas császárnak megszerzem.”* Bethlent és követeit Lippa története is emlékeztette arra, hogy az ily igéretrtől a vár átadásáig hosszú az út. Azonban a portán ekkor már remélték, hogy az igéret nemsokára testté válik. Április 19-én a szultán „szemben lőn” Korlát Istvánnal, Toldalaghival, Illyeivel és Bitterrel s e miatt „csaknem kétségbe esnek az németek”, vagyis Molard és Starzer.* Ali vezír a hó végén kelt levelében értesítette a cseh királyt, hogy szívesen látja követeit, az igen kedvelt Bethlen fejedelem embereivel együtt.* Illyei és társai június elején érkeztek Budára, „istennek hála, minden jó és kedves válasszal jőnek” íja róluk Bethlen.”*
Borsos Tamás iratai Mikó, Adatok II, 271. – Szilágyi Sándor, Tholdalaghi Mihály 1619. követjárása történetéhez. Tört. Tár, 1882, 471.
Szekfü id. m . 104. ezt kissé másképpen következőleg fejti ki: „A török politikának százesztendős sarkköve volt, hogy keleti és nyugati Magyarországot semmi körülmények közt sem szabad egy kézbe engedni. A jól felfogott önzés a legkisebb alkalommal is megmozdította a törököt, ha ez az alapelv veszedelmben forgott, így most is, mikor Bethlen nemcsak hogy Magyarország legnagyobb részét elfoglalta, de köztudomás szerint igen közel volt hozzá, hogy a szent koronát is fejére tegye. Ezzel az aktussal pedig megvalósult volna, amitől a török joggal tartott: Erdély visszakerült volna a magyar király joghatósága alá.”
Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 213.
Óváry id. m. 513. – Almoro Nani Bailo 1620. febr. 4-iki jelentése.
Lásd a 201. oldalon.
Molard jelentése, Khuefstain Acta.
Mikó id. m. I, 328.
Ebből eléggé világosan kitűnik és nem is férhet hozzá kétség, hogy Bethlen a legteljesebb rosszhiszeműséggel igérte oda Vácot a töröknek, mert azt valójában átadni neki eszeágában sem volt.
Vác átengedése fejében Bethlen a következőket kívánta a portától: 1. irasson a szultán a magyarországi rendeknek egy szép bíztató és bátorító levelet s abban ígérje meg, hogy 1. Magyarországgal a frigyet szentül megtartja és a magyarokat Ferdinánd kedvéért nem veti meg; 2. ha Ferdinánddal nem tudnak megegyezni, választhassanak maguknak új királyt, akivel a török szintén frigyet fog tartani; 3. a budai pasát rendelje 20.000 emberrel Bethlen segítségére s ezenkívül Lengyelországot is támadtassa meg szerdárral vagy a tatárokkal, akik azt Ilyvoig, Lublinig égessék, nehogy a lengyel megint hátba támadhassa a Ferdinánd ellen operáló erdélyi fejdelmet. – (Szilágyi Sándor közlése nyomán (lásd Tört. Tár, 1881. évf. 630.) Szekfü id. m. 107.)
Tholdalaghi, Mikónál id. m. I, 228.
Forst H., Der Türkische Gesandte in Prag 1620. Mittheilunges des Institus für oest. Geschichtsforschung, XVI, 1895, 576.
Bethlen 1620 június 1-én Kassáról Thurzó Imrének intézett levele. Bethlen pol. lev. 212.
A dolgok legfontosabbika ezek szerint legalább főbb vonásokban, rendben volt. A rendek lelkesedése is minden kétségen felül állt, bár nagyon jól tudta Bethlen, hogy ezek amily gyorsan lelkesednek, ép oly gyorsan le is lohad a kedvük, ha tartósan kell pénzbeli és vérbeli áldozatokat hozniok. Ezért a rendek szalmalángszerű fellobbanását neki inkább kalmírozni, mint szítani kellett. Aziránt sem lehetett kétsége, hogy a csehekkel való szövetkezés, épúgy mint a multban, a jövőben is, távolról sem nyujtja neki azokat a biztosítékokat és előnyöket, amelyekre eleinte számított, de azért Ferdinánd makacskodására való tekintettel egyelőre mégis kénytelen volt a velük kötött április 25-iki paktumot betartani, melynek értelmében május közepéig 2200 lovast fogadott a szövetségesek számára, s azoknak parancsnokságával Bornemissza Jánost bízta meg. E lovas hadból 1000-en Bornemissza közvetlen parancsnoksága alatt állottak, egyenként 300 lovast pedig Pozbay Mátyás, Monaky Sebestyén, Fekete Péter és Nagy Lukács vezetett.*
Szilágyi, Bethlen Gábor fejedelem levelezése, 121.
