m) Az ostromlók harmadik (utolsó) általános rohama és a budai vármegvétele 1686 szeptember 2.-án
A Scherffenberg-csoport beérkezése, miáltal az ostromló sereg létszáma mintegy 10–12.000 emberrel megszaporodott, alkalmul szolgált Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek, hogy Károly hercegnek az augusztus 7.-iki haditanács határozata értelmében újból mindenekelőtt a nagyvezír fölmentő seregével való leszámolást hozza javaslatba, nehogy ennek alkalma nyíljék, a legközelebb végrehajtandó döntő roham alkalmával az ostromlókat hátba fogni. Az e kérdés eldöntésére augusztus 31.-ikére egybehívott haditanácson Károly herceg a leghatározottabban állást foglalt Miksa Emánuel javaslata ellen, azt mondván, hogy a negyvezír, mint eddig, úgy ezúttal sem fogja a felkínált csatát elfogadni s így a támadással járó mozdulatok csak hiába fárasztanák a csapatokat és a takarmány híjján különben is elcsigázott lovakat. Az sem lesz baj, folytatta tovább érveléseit a herceg, ha a török fölmentő sereg a megujítandó roham alkalmával lépne fel támadólag, mert most már a keresztény sereg létszáma elegendő ahhoz, hogy a döntő roham végrehajtására kirendelteken kívül a circumvallaciók sáncaiban annyi erő hagyassék vissza, amely elegendő ahhoz, hogy a nagyvezír esetleges támadását feltartóztathassa. És a haditanács többsége Károly herceg javaslata mellett foglalt állást. A roham napját a haditanács Károly herceg javaslatára szeptember 1.-ére tűzte ki és már augusztus 31.-én estefelé a rohamra kijelölt csapatok a futóárkokba akartak indulni, amikor a bajor választófejedelem arra kérte a herceget, hogy, mivel ő a maga részéről egyik védőművét előbbre szeretné tolni, ami a roham jó sikeréhez nagyban hozzájárulna, halassza el a fővezér a vállalatot szeptember 2.-ára. A bajor választónak ez a kérése újra szőnyegre hozta azt a Károly herceg és környezete részéről régóta táplált tervet, hogy a várpalotai ostrom felhagyása mellett Miksa Emánuel serege a végső rohamhoz a herceg seregével való egyesülés és együttműködés céljából az északi arcvonalra vonuljon, aminek az ez alkalomra Bécsből beérkezett gróf Strattmann udvari kancellár is szószólója lett. „Lipótot ugyanis – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 407. –az örökös versengés és ácsánkodás (mesterkedés) a bádeniek részéről, meg a félelem, hogy éppen ezen egyenetlenség miatt utóvégre is fiasco lészen az immár hosszúra nyúlt ostromból, említett kancellárja leküldésére birta. Strattmannak föladata volt az esetben, ha a nagyvezír nem akarna ütközetnek állani, Miksa Emánuelt a várpalotai oldal odahagyására s Károllyal való egyesülésre birni s e végből föl is volt hatalmazva, hogy az uralkodó ebbeli kivánságát nyomatékosan kifejezésre juttassa. Strattmann a rohamra kitűzött nap előtt érkezvén meg, jobbnak látta küldetése tulajdonképpeni célját elhallgatni, de Miksa halasztást célzó kérelme kapóra jött neki, átlovagolt a választó táborába s előadta a császár kivánságát. De hiába, Miksa és Badeni Lajos arra hivatkoztak, hogy ők már a palotában állnak, míg Károly nem áll még a várban s miután a palota rommá van lőve, azt igérték, hogy Budát ők, s nem Károly fogja bevenni. Bele kellett tehát egyezni a roham szeptember 2.-ikára való elhalasztásába s Miksa 1.-én megelőző erős tűzérségi előkészítés után meg is kisérlé az „i” fal keleti végén belül emelt védőművének előretolását, a kisérlet azonban balul ütött ki s összes eredménye e napnak csak az a bizonyosság volt, hogy a török az „i” falon túl levő épületekben a romok tetején kitünően eltorlaszolta magát s hogy e szerint még az „i” falra jutni is, az előtte levő bajor védőmű dacára, véres munka lészen. Egyébként Károly herceg már csak azért is könnyebb szívvel járult hozzá a rohamok szeptember 2.-ikáig való elhalasztásához, mert addigra a Rahden Bogiszláv vezette svédeknek is be kelle érkezniök. Addig is a herceg az augusztus 31.-iki haditanácstól kapott felhatalmazás folytán kiadta, de csak a maga frontja számára, a végrehajtásig titokban tartandó rohamintézkedést. Meg kell még említenünk, hogy Károly herceg a rohamot megelőzően még két igen fontos előmunkálatot végeztetett. A sarki rondella (III) mellé egy aknát fúratott és magában a rondellában az áthidalási munkálatok (45) folytatása mellett, amelyeknek az azon való átvonulást kellett lehetővé tenniök, annak fala felé rőzsekötegekből egy 16–18 m széles lépcsőt (46) készíttetett, melynek legfelső fokáról a rohamozó csapatok kényelmesen léphettek a rondellán belül elkészített gerendázatra, illetve áthidalásra (45).
Nevezetes és említésre méltó, hogy a szeptember 2.-ikára kitűzött döntő roham végrehajtására vonatkozó elveket, de csak az északi front számára, mert a bajor frontra nézve a választófejedelem teljesen szabad kezet nyert, az augusztus 31.-iki haditanács állapította meg. Ezek az elvek dr. Károlyi Árpád id. m. 404. szerint főbb vonásaikban következőleg hangzottak: A Bécsi kaputól a IV-el jelzett rondelláig csak álrohamok hajtassanak végre; a három főroham közül a jobboldali a Vérmezőre néző kurtina résén (1), a középső a sarki rondellán (III), a baloldali pedig nem messze a sarki rondellától a betöltött árokrészen hajtandó végre. „A második fő-megállapodása volt a haditanácsnak hogy összesen 6000 ember jelölendő ki a rohamokra s e célból azon 2500 emberen felül, akik naponként mennek a futóárokba s kik épúgy, mint az előző rohamoknál a roham végét (queue) fogják képezni, még 3500 embert fognak kirendelni és pedig 1500 császári gyalogost meg hajdút; 1000 czászári lovast, dragonyost meg huszárt, (természetesen a lóról leszállítva), 500 brandenburgi gyalogost s 500 gyalogost az óránként várt 1200 főnyi svéd csapatokból. – Egy harmadik megállapodás szerint, miután a vállalat sikere a tisztek buzdításán és állhatatosságán múlott, szükségesnek találták, hogy 500 fő- és altiszt vegyen részt a rohamban (az előző napon szolgálatban s így a futóárkokban levőkön felül), úgymint 3 ezredes, 4 alezredes, 7 őrnagy, 40 kapitány és 80 hadnagy, a többi pedig altiszt. – Egy negyedik megállapodás gróf Souches Károly altábornagyot és Dieppenthal tábornokot, mint napos tábornokokat, bízta meg a roham közvetlen ellenőrzésével. – Az ötödik megállapodás végre a rohamoszlopok rendjét illette. Elhatározták, hogy a jobboldali rohamoszlopot, mintegy 600 embert, gróf Oettingen,mint legidősb ezredes vezeti Malowitz alezredes segédkezése mellett. Spinola őrgróf ezredes lesz a középső és baloldali oszlopok vezetője s e célból 1000 embert kap olyformán, hogy ezek egy része báró D'Asti alezredes vezetése alatt a rőzselépcsőn (46) keresztül a sarki rondelláról támad, más része gróf Fürstenberg alezredes vezetése alatt az árok betöltött részén keresztül. Végre 600 ember 3 csoportra osztva az álrohamra volt kiszemelve úgy, hogy a betöltetlen árokból, lajtorják segélyével nyomuljon a második falra (g) s petárdákat akasszon az itt kevésbé rongált palissadokra. Azonban később ezt az egész oldalt a brandenburgiaknak adták át s a két álrohamoszlopot Schőning altábornagy Barfuss tábornok segédkezése mellett saját vezénylete alatt összevonván, azokat Fritzschler ezredes vezetésére bízta. A rohamoszlopokba elsősorban rendelt hadinép számára (600 + 1000 + 600) ezek szerint 2200 ember volt; ezeket támogatás gyanánt gróf Magni ezredes vezérlete alatt 1300 ember kisebb csoportokra osztva volt követendő egy-egy kapitány vezetése alatt, kiknek a sarki rondella lábánál s a vívóárkok elején kellett a parancsot az utánnyomulásra bevárni; e szám azonban később 2000-re egészítette ki. A tartalékot végre a vívóárok 2500 főnyi napos őrsége volt képezendő az említett napos tábornokok De Souches és Dieppenthal parancsai alatt. Kimondá a tanácskozás azt, hogy a gyalogság közé minden rohamoszlopnál dragonyosok és vértesek vegyíttessenek, akiknek száma valami 700-ra rúgott volna a három rohamoszlop legelöl levő csapatainál (szemben a 900 gyalogossal, mert, mint tudjuk, a három főrohamoszlophoz összesen 1600 ember volt számítva) s 300-ra a támogató csapatnál. De később e tervet elejtették s a lováról leszállított 1000 lovast az augusztus 29.-én kitűnt gróf Pálffy Ferenc vértes alezredes parancsnoksága alatt nem a legelső, hanem második vonalban, mint legelső erősítést, illetve támogatást, csoportokra osztva alkalmazták s a legelső vonalba szánt 700 lovas helyett gyalogságot osztottak be. A gyalogosoknak gránátokkal, alabárdokkal és flintákkal, a vérteseknek övükben pisztolyaikkal, karjukon karabélyukkal kellett támadniok; a dragonyosok pedig parancsot kaptak, hogy az akkor még csak náluk dívó fegyvert, a szuronyos puskát alkalmazzák.
„A bajor oldalon Miksa Emánuel 3000 embert (valószínűleg épúgy, mint Lotharingiai Károly, lovast és gyalogost) szánt az első rohamra. E 3000 ember közül 1500 a futóárkok napos népe volt s mint ilyen Sartori ezredes parancsnoksága alatt tartalék gyanánt nyerte beosztását. A másik 1500 embert két részre osztotta a fejedelem. 900 közülük fogja az első rohamoszlopokat alkotni, a megmaradó 600 pedig mint erősítés, illetve támogatás fog a rohamoszlopok után következni. Ennek az 1500 embernek a vezényletével gróf Fürstenberg ezredest bízta meg a választófejedelem, míg magát az egész actiót De la Vergne császári altábornagynak mint napos tábornoknak kellett vezetnie. Maga ez az intézkedés is azt mutatja, hogy a bajor oldalon nem voltak a rohamoszlopok oly élesen elkülönítve, mint az északi részen, azért nem is állottak külön oszlopparancsnokok alatt. Mindamellett a következő, egymással csaknem összefolyó három oszlopot kell megkülönböztetnünk: az „i” fal jobb végében levő résen át előnyomuló középsőt és a fal baloldali végét megkerülő és aztán a fal mögött levő épületek ellen előnyomuló baloldali rohamoszlopot.
„Károly és Miksa fővezérek megegyeztek abban, hogy a roham napját és a szándékot egyáltalán mély titokban tartják, nehogy kémek és szökevények, kiktől a laza tábori fegyelem mellett nem lehete eléggé óvakodni, a szándék hírét Budába, meg a nagyvezírnek elvigyék s e célból az éjjeli őröket megkettőztették. Sőt a célból, hogy a kémeket s Abdurrahmant még jobban eláltassák a vezérek, azt a hírt terjesztették, hogy a sereg a circumvallatiókból ki fog lépni és a nagyvezír ellen menni … Szeptember első éjszakáját a circumvallatiók lovassága nyeregben, gyalogsága fegyver alatt töltötte. A rohamra lázas tevékenységgel folytak az előkészületek, de róluk a katonaság figyelmét elvonta azt suttogta tovább adott hír, hogy: holnap a nagyvezír ellen megyünk. – Fölvirradt végre a várva-várt hétfő, szeptember 2.-ika … s Abdurrahman az esztergomi rondella (III) áthidalása alá fúratott aknát korán reggel fölrobbantotta. Most derült ki, mily kitünő intézkedés volt Károlytól az említett rondellában ellenaknát ásni, mert a török aknája ettől lyukat kapott s így nem hogy ártott volna a keresztényeknek, hanem inkább a török sáncozatokhoz való hozzájutást tette könnyebbé. Ez volt az első rosszul sikerült török akna s egyszersmind az utolsó Budában! – Károly úgy okoskodott, hogy minden körülmények között a leghelyesebb, ha a rohamot estefelé kezdi meg. Addig megtudhatja: tett-e, nem-e Szolimán valami mozdulatot s eszerint cselekedhetik. Ha Szolimán valamit megkisértene: a keresztény sereg őt napközben távoltarthatná; ha mitse kisért meg, annál jobb. Hogy azonban úgy a várbelieket, mint a netán közelgő nagyvezírt a roham felől tovább is tévhitben ritgassa, az aknarobbanás után parancsot adott, hogy néhány lovasosztály a circumvallatiókból tényleg kilépjen s a Budaőrs fölött levő magaslatokra kiterjeszkedjék. Ezt a mozdulatot délután néhány ezred csakugyan végre is hajtá s mivel egyidejűleg a sereg többi része lóra ült s hadi rendbe állt, sőt az éppen most megérkező 1200 svéd táborba szállása miatt a Szent-Pál völgyében is élénk mozgalom támadt vala: gyönyörűen sikerült a délután 4 óra előtt vívóárkokba szálló rohamoszlopok mozdulatait maszkírozni. Midőn a rohamoszlopok már a jeladásra vártak: csak akkor vette észre a Budát körülfogó hegyekben álló ostromló sereg zöme, hogy nem a nagyvezír, hanem Abdurrahman ellen kezdődik a tusa. Délután 5 óra előtt valamivel megszűnt az összes várfalakat kilenc ütegből törő 40 ágyú bőgése. Ünnepélyes csönd állott be: a borzasztó vihar előjele. Félóra mulva, éppen 5 órakor, megdördült a Kis Svábhegy lejtőiről a rohamra hívó 6 ágyúlövés s… rohamra indult a harcvágytól égő hadi nép. – A roham rövid, de véres volt. – A rőzselépcsőkről az esztergomi rondella (III) gerende-boltjára (45) hágott középső rohamoszlopnak csak egy-két lépést kell tennie, hogy a török cölöpsort elérhesse. A gránátosok bevetették gránátjaikat, nyomukba jöttek a fürge hajdúk magyar tisztjeik, így a többi közt eörményesi Fiáth János vezetése alatt s egy csomó bátor önkéntes, hogy a félig ledöntött cölöp-kerítésen egy merész ugrással benn teremjenek; de a janicsárok irtózatos sortüze megállítá a vakmerőket. Egy pillanat alatt ide futott a törökség színe-java s mire a lövés füstje eloszlott, megvillant az 5–6 cölöpsor tetején az egymást biztató janicsárok suhogó szablyája s szívet spékelő lándzsája. Oly emberfölötti elszántsággal védte e kényes pontot a törökség, hogy a gránátosok, a hajdúk s az önkéntesek nagyobb része elhullott csapásai alatt s a rohamoszlop hős vezére, báró d’Asti Mihály alezredes is két golyótól s több lándzsadöféstől találva összerogyott, hogy néhány nap mulva kiadja nemes lelkét. Azon mértékben, amint a rohamoszlop hátulsó része előrenyomult, futott össze a török is a veszedelmes vonal mögé, ahol maga a vén, ezüstszakállú parancsnok, a hős Abdurrahman, szóval és példával biztatta elszántan küzdő katonáit. De új nép lépett a kidőlt helyére s fölhágott vértesei, dragonyosai élén a derék Pálffy Ferenc, fölküzdötték magukat a bakákká tett huszárok, följutottak az árok töltött részére a baloldali rohamoszlop s a küzdelem újult dühvel vette kezdetét. Már Pálffy Ferenc is két sebet kapott, egyet a jobb szemén, másikat a bal ágyékán; már-már az elesett hősök hullái képeztek újabb válaszfalat a küzdő felek között, midőn a jobboldali rohamoszlopnak sikerült a kőgránát-zápor dacára az új rés (l) magaslatáig jutni. – A küzdelem most új stádiumba lépett.“ A jobboldali rohamoszlop a védő törököt oldalba fogta s Abdurrahman kénytelen volt csapatait hátrább vonni. Erre a három rohamoszlopnak mindig több és több embere ugrott át a törökök által odahagyott cölöpzeteken, akiket aztán Spinola és Oettingen ezredesek hamar rendbe és sorba szedtek, hogy a harmadik várfal (h) mentén a Bécsi kapu irányában kissé hátrább húzódott janicsárok ellen rohamra vezessék őket előre. Ámde a janicsárok az előnyomulásukat megkezdő keresztényekre csak egy sortüzet adtak le, mely többek közt a kiváló bajnoknak, Spinola őrgróf ezredesnek is kioltá életét s aztán gyorsan meghátráltak.
A brandenburgiak megjelenése döntőleg folyt be a harc további menetére. Meg kell jegyeznünk, hogy a brandenburgiak alkotta két álrohamoszlop útja és helyzete sokkal nehezebb volt, mint a főrohamot végrehajtó másik három rohamoszlop útja és helyzete. Előttük az árok csak félig volt megtöltve, a második és harmadik fal (g, h) palissádjai pedig sokkal kisebb mértékben voltak megrongálva, mint a nagy sarki körönd tájékán. „Nem csoda tehát – írja a Főjelentés nyomán dr. Károlyi Árpád id. m. 411. old. – ha a sokkal csekélyebb erejű brandenburgi rohamoszlopok fönnakadtak, hiszen a svédeket, akik, mint tudjuk, ide voltak kijelölve, a rohamhoz alkalmazni nem lehetett, mert csak pár órával e roham kezdete előtt érkeztek meg kifáradva. Dacára azonban az árok nehézségeinek s a török állhatatos védelmének, mégis sikerült aránylag rövid idő alatt elérni a cölöpsort s miután néhány elszánt tiszt példájára a brandenburgiak első sorai karddal és lándzsákkal kezükben átveték magukat a palissádokon, a balfelől amúgy is szorongatott török engede, mire a brandenburgiak tömegesen nyomultak be a harmadik várfal (h) mögé … és pedig éppen akkor, midőn a császáriak s magyarok a hátrább vonult janicsárokra készültek támadni. Ezért a török, mint föntebb már említettük, gyorsan meghátrált s a mai Verbőczy-, Fortuna-, Országház- és Uri-utcák északi bejáratainál előre elkészített torlaszok mögé vonult”, vagy azért, hogy erőit összeszedvén, innen újra előre rontson, vagy ezért, ami valószínűbb, hogy ott a torlaszok mögül és a körülöttük fekvő házak ablakaiból fejtsen ki, amíg csak lehet, szívós ellenállást. Ámde a keresztények nyomban utánuk iramodtak és megakadályozták az ellenséget abban, hogy a torlaszok mögött elhelyezkedjék. „A várbeliek sorsa – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 411. old. – e momentummal eldőlt. Azoknak lelkét, akik harmadfél hónap óta a bátorság annyi, csodával határos példáját nyujtották, a félelem szállotta meg … az a vasfegyelem, melynek föntartására elég volt Abdurrahmannak egy bűvös tekintete, most, hogy az utcák és házak csoportja választá el a védőket egymástól, egy pillanat alatt ezer darabra szakadt: a törökök en debandade megfutottak. Egy részük kétségbeesetten igyekezett a Viziváros lejáratait elérni, más részük a házakba menekült, hogy a pincékbe elrejtőzködjék, egy harmadik rész a várpalota felé iramodott, üdvét, életét ott keresendő. A győzelem bódító italától megrészegült kereszténység utánuk, bőségesen osztogatva a halált.
„A fővezér, aki az eseményeket a sarki rondelláról figyelte, e körülmények közt „megállj”-t parancsolt. Souches altábornagynak meghagyta, hogy az üldözésben nagyon is előrenyomult katonaságot vonja vissza s a rések és palissádsorok mellé helyezze el; egyidejűleg Croy herceg tábornagynak parancsot adott a vár fontosabb pontjainak megszállására. Alig állott ki Croy herceg a Bécsi kapu előtti kis téren a csapatok élére, már látta, hogy a Zsidó- (a mai Verbőczy) utcában egy nagy tömeg török katona nyomul előre, melyet a hőslelkű parancsnok, Abdi basa, gyüjte egybe, hogy még egyszer, utoljára szembeszálljon a győzőkkel. Croy hát ez ellen a tömeg ellen indult s egyidejűleg rajokat bocsátott az Iskola térre bal és jobb felől, meg hátulról nyiló utcákból is, hogy ekként a basát teljesen körülkerítse. A törökök e mozdulatot észrevették és – futásnak eredtek. Csak egy kis csoport maradt az Iskola téren, méltó a világ legnagyobb festői ecsetére. A leghívebb, a legkitartóbb török tisztek, annyi dicsőség és annyi szenvedés osztályosai térdeltek ott egy galambősz férfi körül … s rimánkodva kértek, könyörögtek az élő szoborhoz: jőjjön velük, meneküljön, mentse meg drága életét a romok közül, hisz Konstantinápoly és Jeruzsálem kulcsa, a megalázott Buda, örökre veszve van! De az ősz ember tagadólag intett, mondván: „Ha nem tudtam megtartani uramnak a rám bízott várat, úgy van rendjén, hogy én itt haljak meg! s kirántván magát az esdeklők kicsiny köréből, megsuhintá feje fölött azt a győzelemhez szokott széles végű görbe kardot s kitárt mellel rohant a reá jövő ellenségre. S midőn a vesztett csata ez elbúsult istene összerogyott a diadalittas keresztény fegyverek halált osztó csapásai alatt: a lehúnyó nap martyr-koszorút font utolsó sugaraiból a magasztos alak, az eleső Abdurrahman feje köré s aztán elkábulva a nagyszerű jelenet látásától, a János hegy mögé bukott. „Utinam noster fuisses! (Bár a mienk lettél volna!)” – teszi hozzá e szép sorok írója, csaknem lemondó sóhajtással, amire azonban nekünk szükségünk nincsen, mert hiszen a mi hazánk hadtörténelme tucatjával tárja elénk az Abdurrahmanok remek példáit, akik ép oly dicsőséggel és önfeláldozással ontották ki utolsó csepp vérüket a hazánkat és nemzetünket lábbal tipró tirannus török óriási túlereje elleni küzdelmekben.
A harc azonban – írja folytatólag dr. Károlyi Árpád – még Abdurrahman hősi halálával sem ért a várban egészen véget. Mert amint a mieink a Fehérvári kaput belülről kinyitották, hogy beeresszék a bajor lovas-tartalékokat, mely Savoyai Jenő vezérlete alatt a célból volt ide elhelyezve, hogy Abdurrahman esetleges kirohanását visszaverje, a nyitott kapun egy csomó csőcselék-nép is (lovászok, inasok, markotányosok, vidéki paraszt nép, szökevények stb.) bejött s az utcákon föl s alá futkosni kezdett. A várkastélybeli török, amint ezt meglátta, azt hivén, hogy a keresztények már fosztogatásnak adták magukat – miután Miksa Emánuel rohamát szerencsésen visszaverte volt, – kirohanást intézett a várban csakugyan fosztogató csőcselékre, mely aztán ijedtében a Croy alatt sorrendbe állott zászlóaljra veté magát s azt majdnem rendetlenségbe hozta. Croy azonban föltalálta magát: utat nyitott a csőcselék visszavonulására a sorkatonaság között s aztán a várkastélyból kirohanó törököt visszakergette. A várbeli kapuk, rondellák és lejáratok ekkor már mind keresztény kézben valának s Croy herceg most Károly parancsából a mai Dísz téren válogatott csapatokat állított hadirendbe, hogy – a várkastély ellen induljon.
Itt a dolgok a keresztényekre nézve jóval kedvezőtlenebbül alakultak, már csak azért is, mivel – mint dr. Károlyi Árpád megállapítja – itt a török ellenállása hevesebb, hatásosabb volt, mint az északi oldalon. Oka ennek abban rejlett, hogy míg Károly herceg a sarki rondella körül a fentebb említett kitünő intézkedések által a bejutást már napokkal előbb egyengette, Miksa Emánuelnek szeptember 1.-én, mint láttuk, nem sikerült beljebb jutni s így valami erősebb s előbbre tolt állást elfoglalni … Midőn tehát a jel a rohamra megadatott, s a rohamoszlopok felüték fejüket az „i” fal mögött, az éles szemű Izmael basa a jól berendezett és megszállt torlaszok és sáncozatok mögül előrenyomult s hosszú, véres, kegyetlen küzdelem után a falon túl levő épületek (m, n. o) romjairól lezúdított kézi gránátok s kősziklák özönével az egész vonal támadóit visszaverte. Sőt úgy látszik, hogy a török az említett épületek romjainak egész déli szélét megszállván, innen a magasból hányta le tüzét, bombáit és lőporzsákjait, az „i” meredek fal hihetetlenül meredek résén följutni igyekvő keresztényekre, akik a síkos lejtőn meg sem tudtak állni, mert nem volt hova tenni lábukat. A rés lábánál kivont karddal állott a vakmerő Miksa Emánuel és Badeni Lajos, szóval, tettel és példával lelkesítvén a katonákat annyira, hogy a gúnyos Du Héron is tisztelettel, bámulattal emlékezik meg a két emberről. Valóságos csoda, mondja, hogy mind a ketten ott nem vesztek. A lecsúszott, letaszított támadók újra meg újra előretörtek; a küzdelemben az erősítés, majd a tartalék egyik része is beleelegyedett; mind nem használt semmit. A tartalék utolsó csapatát, 600 embert az Aspremont császári ezredből – köztük valószínűleg – Pálffy Miklós alezredesüket, a későbbi nádort, küldé már Miksa a falakra; de a védők irtózatos ellenállásán, öldöklő tüzén, ennek a csapatnak is megtörött minden ereje, miként a dühében tajtékzó hullám a sziklaparton megtörik. Már két óra hosszáig tartott a küzdelem; még nappal volt, de a nap már elbújt a budai hegyek mögé s a várban Abdurrahman már elesett. – Ekkor jött a hír, hogy a várat Károly herceg elfoglalá s hogy a palotának a mai Szent-György tere (r) felé eső falát (p) Croy herceg megrohanni készül. Ez a hír bűvös varázserővel hatott a támadókra, irtózatos erőfeszítés s a török kétségbeesett ellenállása után sikerült a bajor testőrezred parancsnok-helyettesének, az alig 22 éves Pechmann Mártonnak, valami 70-ed magával az „o“ épületrom tetejébe jutni, méhrajként özönlöttek a bátor hős után a többiek, elfoglalták a török védőműveit s aztán visszanyomták rohamosan a védőket, valami 3000 embert (férfit, asszonyt és gyereket), akik most a várkastélyt a vártól elválasztó falon (p) illetve a mögötte levő árkon (q) túl fekvő, a mai Szent-György tér helyén álló udvarba (r) vonultak vissza. Délről a bajorok, északról Croy herceg szorongatták a szerencsétleneket. Nincs többé menekülés, nincs többé ellenállás, csak a halál, vagy a megadás. S azok, akik még pár perccel előbb oly bő marokkal szórták a halált a támadó bajorokra, most kitűzték a fehér zászlót a bajorok felé is, Croy felé is. Croy, Károly parancsára, az alkut Miksának engedte át, – de a rémítő küzdelem, a pokoli ellenállás miatt vérig elkeseredett bajorok, nem törődve a kitűzött fehér zászlókkal, a „p“ fal egész hosszában szűnni nem akaró dühvel lövöldöztek az említett udvarra (r) beszorult törökre s a bosszúvágy – melyet, mint megjegyzi, annyi kiállott kín és szenvedés után tőlük rossz néven venni nem is lehetett – esztelenséggel határos vállalatra ösztönözte őket. Lekúsztak a falról bajtársaik puskatüzének védelme alatt a „q“ árokba s innen az árok északi oldalán levő, lyukakkal ellátott falon (s) át igyekeztek az „r“ udvarra a törökökhöz jutni… A török látva, hogy a fehér zászló nem használ, újra puskát ragadott, az öldöklés megint kezdetét vette s azokat a botorul vakmerőket, kik minden szükség nélkül, csak a vértől megittasodva, kockáztatták a „q“ árkon át életüket, amint az árok felső falának lyukain bedugták fejüket, az ott álló törökök menten lenyakazták. A cél és ész nélküli öldöklésnek véget kellett vetni. Miksa parancsából gróf Serényi, Bielke és La Vergne tábornokokat, meg a többször említett Du Héront bízta meg a török lecsendesítésével. Az említett tábornokok és Du Héron egy fehér zászlót vivő török fogoly előrebocsátása után beléptek az „r“ udvarba s La Vergne megadásra szólítá fl a törököket, életüknek kegyelmet igérvén Miksa nevében. A tárgyalás soká tartott s már egészen beesteledett volt. „A boldogtalanok – mondja Du Héron – végre i többre becsülték a nyomorúságos életet, mint a dicső halált, mely nekünk még sok áldozatba került volna.“ Letették a fegyvert, kiksérték őket a mai Szarvas (Szebenyi Antal) tér felé s aztán a bajor őrség az ifjú Cormaillon parancsnoksága alatt megszállotta a várpalota romjait. Köztük volt-e (ami nem valószínű), vagy elesett-e (ami hihető) a várkastély hősi védelmében Izmael basa: arról hallgat minden kútfő.
„Azalatt, míg a török megkegyelmezését tárgyalták, Szolimán nagyvezír serege egy részével a Kamarai Erdők hátán megjelent s mintha ütközni akarna, néhány lovasosztályt bocsátott a kelenföldi síkra le. Gróf Caprara, ki a roham alatt a circumvallationál készenálló hadsereg parancsnoka volt, e mozdulatot gyorsan tudatta a herceggel és Károly, miután kiadta a parancsot, hogy a Saurau-ezred a résre nyomuljon, 4 zászlóalj brandenburgi gyalogos pedig a várban álljon őrt, a táborba sietett. De alig érkezék meg a táborba, Szolimán gyorsan visszavonult. „Mintha csak azért jött volna, – mondja a Főjelentés – hogy tanuja legyen Buda elestének a keresztény fegyverek dicsőségének, mely annál nagyobb, minél bizonyosabb az, hogy nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ily nagyfontosságú s oly erős őrségtől védett helyet rohammal vett volna be az ostromló sereg, egy olyan számú fölmentő sereg szemeláttára, mely egy jó harmaddal nagyobb volt az ostromlónál.” – A következő napon a boldogtalan nagyvezír 1500 embert küldött Székesfehérvár erősítésére, aztán gyorsan megfutott haza Konstantinápoly felé.
„Mikor a várkastélybeli török megadta magát s az egész vár fontosabb helyei el voltak kellő őrséggel látva, Budát a vezérek átengedék a katonaságnak – szabad prédára, mely harmad napig tartott. Már a prédálás kezdetén itt-ott tűz ütött volt ki a házakban; az oltásra természetesen senki sem gondolt; sőt a fáklyák és a kanócok világánál zsákmányló katonák gondatlansága miatt az égés oly nagy mérveket öltött, hogy szeptember 3.-án néhány erősb raktáron, meg a Mátyás templomán kívül az egész Buda vagy elhamvadt, vagy még tűzben, lángban állott … A fosztogatóknak gazdag zsákmányban volt részük. A magyarok különösen jó fogást tettek akkor, midőn a várkerti bazár tájékán kincsekkel menekülni óhajtó nagyszámú töröknek és zsidónak útját állották s a szétugrókat lekaszabolták. A zsákmányt kutatók közt volt a jeles tudós gróf Marsigli császári mérnök is, aki szeptember 3.-án a romok közt felkutatta Mátyás híres könyvtárának nyomorúságos töredék-darabjait, melyek aztán a bécsi udvari könyvtárba kerültek… A török foglyok, fegyveresek, békés lakosok, nők s gyermekek számára összesen valami 6000-re rugott, kik aztán a szélrózsa minden irányába elszóródtak… A foglyok közt volt Nógrád volt parancsnoka, kit a magyarok jól ismertek s hiányzó félkarja miatt Csonkabégnek nevezték el… Ez később, 10 év mulva, nejével és fiával együtt kereszténnyé lőn és Zungengberg József Lipót név alatt a császári hadseregben lovassági tábornokig vitte. Ezrede, a Zungenberg magyar huszárezred igen nagy hírnévre tett szert… Szeptember 3.-án a keresztény sereg ünnepélyes Tedeumot tartott… Másnap, szeptember 4.-én hozzáfogtak Buda kitisztításához s miután a fővezér szeptember 5.-én báró Beck tábornok, mint Buda első katonai parancsnoka alatt 4000 embert, Pestre pedig gróf Koháry István vicegenerális parancsnoksága alatt 2000 magyart rendelt, a sereg a következő napon, szeptember 6.-án, további hódításokra indult.”