Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A francia támadás okozta bonyodalom folytán Lipót császár helyzete 1688 őszén eléggé bonyolultnak volt mondható és tanácsadóinak ellentétes álláspontjára való tekintettel, kik közül az egyik rész a XIV. Lajossal való megbékülést és a török elleni harc kíméletlen folytatását, a másik rész ellenben ép ennek megfordítottját javasolta, meglehetősen nehéz volt helyes elhatározásra jutni. Végül a császár egyik javaslatot sem tette magáévá, hanem merész elhatározással a kettős háború viselését határozta el. És az események későbbi fejlődése és kialakulása elvben kétségkívül neki adott igazat.
A kettős háború eszméjének elfogadása mindenekelőtt természetesen a rendelkezésre álló erők megosztását vonta maga után. A nagyobb súlyt kétségkívül a francia hadszíntérre kellett fektetni, miért is a császár ide 80.000 embert rendelt legkipróbáltabb és legrokonszenvesebb hadvezérének Lotharingiai Károly hercegnek vezetése alatt, míg a magyarországi hadszíntérre az eddigi 50–60–100.000 ember helyett.* mindössze 30.000 főnyi hadsereg maradt a már eddig is kipróbált és bevált, de külföldi létére az udvarhoz nem annyira közelálló és áskálódó természete és túl önérzetes fellépése miatt nem is túlságosan kedvelt Badeni Lajos vezetése alatt. Ezáltal Lotharingiai Károly herceg eddigi versenytársa és egyformán gyűlölt és gyűlölködő ellenfele, Miksa Emánuel bajor választófejedelem, egyszerűen skartba került. Nem is volt túlságosan nagy kár érte, mivel valami kiválóan nagy hadvezéri talentumnak éppenséggel nem volt mondható, noha Belgrád 1688. évi, mindenesetre sokatmondó elfoglalása, amihez azonban az akkori viszonyok mellett valami nagy hadvezéri ihlet és tehetség nem is kellett, az ő nevéhez fűződik.
És pedig 1686-ban 107.244, 1687-ben 60.000, 1688-ban pedig 50.000 ember. Lásd a 180., 322. és 344. oldalon.
Az alaposan redukált haderőhöz képest a bécsi körök most már nem mertek a fővezérséggel megbízott Badeni Lajosnak határozottan elérendő hadjárati célt megjelölni, hanem az erre vonatkozó utasításban annyi mindenfélét soroltak fel és oly rébuszokban beszéltek, hogy abból a dolog igazi magvát és velejét csak igen nehezen lehetett kihámozni. Ennek megfelelően az egyik hivatalos jellegű osztrák munka, a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, ebből az utasításból félig-meddig támadólagos jellegű, a német birodalmi álláspontot képviselő Röder pedig úgyszólván tisztán védőleges magatartást állapít meg. Sőt őszintén szólva, a hivatalos körök a császár inentciójának örve alatt ebben az utasításban sok mindenféle tücsköt-bogarat, hogy ne mondjuk, bolondgombát hordtak össze, melynek még felerészét sem lehetett volna egyetlen hadjárati év alatt még sokkalta nagyobb hadsereggel sem elintézni. De az ily bőbeszédű, de amellett mégis semmitmondó parancsadás az akkori udvari haditanácsok idejében nem szórványos jelenség, hanem úgyszólván mindennapi tünet, vagy talán még jobban mondva, kórság volt. Ezek az utasítások és parancsok szakasztott másai voltak a dodonai jósda által adott feleleteknek, amelyekbe utólag az iterpunkciók más és más beillesztése révén mindenki azt magarázhatta bele, ami neki tetszett.* Ez minden esetre kétélű és ép oly veszélyes fegyver is volt, főleg a parancsot vevő szempontjából, mert a parancsot kibocsátó utólag úgy értelmezte szavait, ahogyan az neki legjobban megfelelt. A parancsadásnak ily homályos, határozatlan formája nagyon sokáig dívott az európai hadseregekben és Napoleon volt az első, aki e téren tiszta és jó helyzetet teremtett s amit aztán Moltke, kivált 1870/87-ben, ugyszólván a tökély legmagasabb fokára emelt.*
Ilyen volt többek között a közismert: reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico. Vagyis, kivált ha a non szó után vesszőt tesz az ember, akkor a szegény királynő meg van mentve, ha pedig ez a vessző elmarad, akkor jaj szegény fejének.
Nem szívesen teszem, mert sok időbe, nyomdafestékbe és pénzbe is kerül, de mint kiválóan jellemző dolgot és iratot mégis ideiktatom Lipót császár fentemlített utasítását, melynek minden sora, minden szava bizonyára épúgy mosolyra deríti az olvasót, akárcsak engem. (Röder id. m. II, Urkunden, 15. old.: „K Allerhöchste Instruction an Markgrafen Ludwig von Baden für den Feldzug von1689. d. d. Wien, 10. May 1689.) – Durchlauchtig Hochgebohrener Lieber Vetter und Fürst etc. Nachdeme ich auss Sonderbahren Vertrauen zu Euer Liebden bekhaudten valor- und Kriegs-experienz, so dieselbe Mir und Meinem Erzhauss durch Dero erwisene erspriessliche Dienst in unterschiedlichen occasionen bezeüget. Deroselben dass Ober-Commando und Direction über Meine im Königreich Hungarn wider der Erbfündt formierende Armada Vetter- und gnädiglich anvertrauet zugleich auch deroselben die Lista der Regimenter zu Ross und Fuess, so unter Euer Liebden diesse Campagna hindurch stehen sollen, Communicirt habe, nicht zweiflend Dieselbe werden nach Dero, zu Meinen Dienst trageden eyfer, bey nunmehr herbey nahender Zeits dess Rendezvous, sich gegen Griechisweissenburg mit negsten persöhnlich erheben, und Meine angelegenheit allerseiths aufs Beste beobachten. Alss habe nit ermanglen wollen, Euer Liebden Meine intention wegen der, diesen Veldtzug bevorstehenden operationen Vetter- und gnädiglich zu eröffnen, welche vornehmblich dahin ziehlet, dass Euer Liebden sich anfangs mit Meiner, Ihre untergebenen Armada an der Morava sezen, dem Feundt den übergang desselben flusses so vill möglich verwöhren, die Durchritt und Passage dessen ruinirien oder befestigen, und Besetzen, auch alle Feündliche einfall oder operation sowohl diss-als Jentseiths Der Donau zu verhindern suchen, welches füglicher ins Werkh zu sezen Meinem in Siebengürgen Commandierenden Veldmarschalleuütenandt Baron von Haydersheimb befohlen worden, mit der Ihme anvertrautten Canalleria, im fall der Tartarn halber, an denen Siebenbürgischen Gränitzen kein sonderliche gefahr zu besorgen, sich gegen Lippa herauss zu ziehen, und Euer Liebden zu Nähern, von wannen auss, Er gleichwohl nicht so weith von gedachten Siebenbürgischen Gränitzen entfernt sein wirdt, dass Er nicht allezeith auf einlauffende Kundschaft, wann Er, Ihme anbefohlenermassen, entzwischen die Gränitzen und Pass, mit der Infanteria wohl besezt hat, a tempo zu Succuriren dahin kommen, benebens auf Temeswar und die Hungarischen Gränitzen ein wachtsames aug haben, mit Euer Liebden besser und geschwinder Correspondiren, und in Nothfall, da der Feindt Jenseiths würde zu starkh werden, versterkhet werden könne.Wie er dann gleich allen andern in Hungarn Commandirenden sowohl Deutsch- als Hungar- und Croatischer Miliz Officiere, allein an Euer Liebden gewiesen,und dero vernünfftigenJudicio pro rei exigentia zu operiren, völlig anheimb gestellet wirdt, Dieweilen man aber von der stärckhe des Feundes, oder mit was für einer Mannschafft, und Dissegno derselbe etwa in dass Veldt kommen möchte, auch mit wass für einer Macht Er dissoder Jenseiths der Donau operiren werde, nicht vergewisset ist, Ingleichen, ob Er nicht beederseiths einzudringen gedenckhe, oder wenigst, da Er mit der haubt Armée diesseiths kommete, villeicht Jenseiths durch den Töcköli und die Tartarn eine Diuersion zu machen,und dass Königreich Hungarn zu verdervensuchen möchte, an dessen Consernation Mir jedoch nich wenig gelegen,und daher zu zweiflen ist, ob Euer Liebden, wann Sie die Posten Jenseiths der Sau besezten und den Veldmarschallleüth. graffen Piccolomini mit dessen Troppen alda stehen lassen, mit dem übberest Meiner Armada Sufficient,und dahero villeicht nöthig sein werde, bedeütte Troppen, oder wenigst einen theil derselben an sich zu ziehen, alss hat man Ihne graffen Piccolomini schon vorhin anbefolchen, die Jenseiths der Sau gelegene Posten zu Miniren, und in stand zu sezen, dieselbe auf Euer Liebden einlangenden Befelch entweder sambentlich, oder theils von denen schlechtern, nach Deroselben guttbefinden, sprengen zu lassen, und sich mit denen Regimentern zu Euer Liebden unterhabenden Haubt Armada zu begeben, wie er dann in allem auf Deroselben Befelch gewisen ist, und werden Euer Liebden auf solchen fall Ihro lassen angelegen sein, die passage der Sau durch ein Par deütsche darzu Taugliche Regimenter sowohl, alss durch die Croatische Gränitzer, und wann es nöttig auch durch die Banalische diesseiths, dergestalt zu beschüzen, dass der Feündt herüber zu sezen verhindert werde und ergebet desswegen an Meinem Banum Croatiae graffen von Erdoedy, wie auch an selbe Gränitz obriste der Befelch, mit Euer Liebden zu Correspondiren, und nach Deroselben ordre sich zu dirigiren,und würdet Euer Liebden frey stehen, auss denen, an der Drau, Sau und Donau liegenden Pläzen zu versterckhung Meiner Armada herauss zuziehen, wass Sie vermeinen, dass sich ohne Gefahr werde thuen lassen, massen wie gemeldet, die Commendaten an Sie gewissen sein. – So würdet auch nit wenig an Deme gelegen sein, dass Euer Liebden die Ihro mitgebende ponts volants und Brückhen, dergestalt einrichten lassen, dass sie auf allen nothfall diesen geschwinden Feündt diss- und Jenseiths der Donau, nach denen einlauffenden Kundschafften mit der Cauallerie vorkommen, pro exigentia mehr Troppen herüber und hinüber ziehen, sich auch mit der Infanteria insolchen fall entzwischen unter Griechisschweissenburg, oder, anderwerttig wo Sie es zum sicherest und bestenzu sein befinden werden, postieren, und das Landt Jenseiths der Donau sowohl, alss die passage der Sau, neben allen denen durch die Gnad Gottes und Unserer Siegreichen Waffen eroberten Pläzen in obacht nehmen, un dSie zu bedeckhen suchen könne. – solltenaber Euer Liebden wahrnehmen, dass der Feündt so spath, oder so schwach ins Veldt gienge, dass man Zeith hette, mit Meiner Armada einige Offensiv operation vor ankhunft desselben Macht, vorzunehmen, so würdet sonderlich auf Temeswar reflexion zu machen sein, welcher orth nicht allein nach denen einlangenden auisen, in grosser noth sich befincen, die Guarnison darinnen auch sehr schwirig sein solle, sondern auch dessen Fortification halber villeicht nicht gar lange Zeith zu erobern erfordern werde, worbey, jedoch vornehmblich zu Consideriren sein wirdt, dass mann diesse operation alsso einrichte, damit vermittels derselben. Meine Armada vor ankunfft dess Feindts nicht ruinirt werde. Da aber gemelter Feündt bei Zusambkunftt solcher Meiner Armada schon mit einer Considerablen Macht im Veldt wehre, so müste diesse operation bis etwa gegen end der Campagna im Fall Sie damahls wegen der selbiger orthen unb solche Zeith anlauffenden Wasser und Moraste, und wegen dess standts der Euer Liebden untergebenen Armada sich practiciren liesse, verschoben werden, und man haubts chlich dahin Trachten, wie der Feündt in dem Veldt ehe un dbevor derselbe alle seine Kräfte beysamb hat, zu einem Treffenzu lockhen, und anzuraitzen, auch durch einen verhoffenden glücklichen straich, in confurison zu bringen, Consequenter hierdurch alle künfftige operationes zu facilitiren seinmöchten, welches, wann es durch die gnad Gottes geschehen, und die hierinnen sich villeicht eräugnende Difficulteten Superirt werden, oder sonsten eine favorable apertur darzu eräugnen köntte, nicht ausser acht zu lassan sonders sich in allweeg dahin zu befleissen sein würde, wie man Bossnien, und den Districtum Herzegovina völlig in Meine Deuotion bringen, mithin auch Mein Dominium biss an dass Meer extendiren möge, so wann es also zueffectuiren wehre, gewisslich nicht von geringer importanz und Nuzbarkeit sein würde, allermassen Ich Euer Liebden noch gegen den verwichenen Herbst unter zwelfften Octobris ein und anders dissfalls mit mehreren Vetter- und gnädiglich notificirt habe. – Weilen Jedoch dieses alles von denen künftigen Coniuncturen, stärckhe und Schwäche des Feündts, auch von dem stand Meiner äugenen Armada Dependiret und vornehmblich in der Handt des Allmächtigen Gottes stehet, die äugentliche Beschaffenheit dessen auch aniezo nicht wohl zu wiessen, mithin dermahlennur generaliter daruon zu reden ist. – Alss würdet das Übrige Euer Liebden dexteritet – eyffer – zu meinen Diensten,und gutten Vernunft lediglich anheimb gestelt, in deme Ich ausser Zweiffel gestellt haben will, Dieselbe werden auf alles reiflich reflectiren, sich Meiner Ihro zuegebenen Generalitet darüber unterreden,und nichts verabsäumben, wass dieselbe zu beförderung dess Gemeinen Nuzens der ganzen Christenheit, und Meines Dienstes werden thuen oder vornehmen können. Und werde Ich von Euer Liebden auch von Zeith zu zeith über denStandt Meiner Armada sowohl, alls von dess Feündt Macht, und denen impressen oder vorhabenden operationen, wie auch von denen darzu gemachten guten anstalten, die nachricht erwarten, dieselbe vonhierauss mit allen Kräften zu Secundiren,und Euer Liebden nach notturftt an die Handt zustehen nicht ermangeln. Und verbleiben. eroselben benebens mit vetterlichenHulden, undallengutten wohl beygethan.” – Nem hiszen, hogy katonai téren ennél rosszabb, semmitmondóbb irányelveket, utasítást, instrukciót, intézkedést, parancsot valaha is kiadtak volna!
Badeni Lajos markáns, tetterős egyénisége saját legjobb belátása szerint mindannyiszor túltette magát a vett utasítás megszorító határozatain, ahányszor csak jónak látta azt, ellenben Heissler altábornagyot, az erdélyi hadtest parancsnokát, a vett utasítás tartózkodóvá, sőt majdnem félénkké tette, aminek Thököly orsovai szép eredményét is köszönhette, melynek mellékzöngéje utóbb a bécsi köröket oly-annyira kihozta sodrukból, hogy már mindent szinte veszve láttak és ehhez képest Badeni Lajost valóban meggondolatlan cselekedet elkövetésére akarták rábírni, aki azonban dicséretére legyen mondva, nem volt hajlandó kötélnek állni.
A császári sereghez beosztott csapatok késői gyülekezése, mint krónikus jelenség ez évben sem maradhatott el, de Badeni Lajos helyesen cselekedett, hogy a Belgrádnál talált két lovasezreddel nyomban előrenyomult a Morava völgyébe, mint jövendő hadműveleteinek színterére. Egyébként ami a csapatok késői és a sereg felette lassú megalakulását illeti, erre nézve a törököknél sem állott jobban a dolog. Azonkívül most már ott sem álltak bármily erős hadseregek megalakításához szükséges mérhetetlen nagyságú tömegek rendelkezésre, úgy, hogy a nagyvezírnek ez évben, az azelőtt szokásos 60–70–100.000. főnyi hadsereg helyett szintén be kellett érnie egy csupán 40.000 főt számláló hadsereggel, melyhez azonban 10.000 főnyi tatár had is járult. A két ellenfél hadseregének létszámát egymással szembeállítva, elég nagy, mintegy 20.000 főnyi pluszt kapunk a törökök javára, de viszont a keresztény csapatok általában jobbak, használhatóbbak voltak a nagyobbára újoncokból összeállított török csapategységeknél s azonkívül Badeni Lajosban a keresztény sereg oly hadi dolgokban vezírt, tetterős és kipróbált főparancsnokot kapott, akivel a török magasabb parancsnokok egyáltalában nem vetekedhettek. Mindjárt kitűnt ez már a hadjárat elején, amidőn a nagyvezír ahelyett, hogy tetemes túlerejét felhasználva, támadólagos előnyomúlását akár mindjárt Belgrádig folytatta volna, hogy ott váratlanúl rácsapjon a még csak alakulófélben lévő ellenséges főseregre, nem is egész erejét, hanem mindössze annak mintegy felét csupán a két Morava összefolyásának környékéig tólta előre, ezáltal bő időt és alkalmat adván Badeni Lajosnak, hogy hadseregét nagynehezen összehozza és az általa szándékolt hadműveleteket kellőképpen előkészítse. Ellenfele annyira bőséges időt adott neki e munkálatok és teendők elvégzésére, hogy végül a kiválóan tevékeny hadvezető már megsokalta a hosszabb tétlenséget s mindenféle csalafintasághoz fordult, csakhogy ellenfelét kimozdítsa kruseváci állásából. Először színlelt visszavonulással akarta ezt elérni s miután ez semmit sem használt, ő a jóval gyengébb erejű ment át támadásba, bár a nehéz terepviszonyok és az előnyomulás mérvéhez képest mindig súlyosabbá váló élelmezési helyzet ezt az elhatározást kétszer is meggondolandóvá tették. De neki, aki további erősbítésekre már nem számíthatott, érdekében állott minél előbb döntésre juttatni a dolgot, nehogy a török még további tetemes erősbítéseket vonhasson magához. És elvégre, bár nehezen, de mégis az történt, amit Badeni Lajos akart, vagyis egyszóval most már ő vette át a diktálás szerepét, ami úgy hadműveleti, mint harcászati téren megbecsülhetetlen előnyöket jelentett. A keresztény sereg váratlan föltűnése a Királymezőn a magát teljesen biztonságban ringató jagodinai török táborral szemben, katonai szempontból valóban isteni látványt nyújtó s eredménye az lett, hogy a jóval erősebb és hatalmasabb török sereg előretolt csoportjának anélkül, hogy eddig még csak egy puskalövést is tehetett volna, máris eszeveszett futással kellett az ezévi háborút megnyitnia. Felette deprimáló dolog volt ez a török minden rangú és rendű vezetőkre és a csapatokra egyaránt. Hogy a szégyenletes futás helyett mit kellett volna a fennforgó viszonyok között a jóval erősebb hadsereg-csoportnak tennie, erre azt hiszem már az elsőéves kadétiskolás is hosszas gondolkozás nélkül megadhatja a feleletet, még pedig azt, hogy a jóval gyengébb, túlmerészen előretört és az erőltetett menetek által elcsigázott ellenséget az egész erő latbavetésével nyomban meg kellett volna támadnia. De volna még egy további kérdésünk is. Hogyan történhetett meg, hogy a jagodinai török tábort saját országában ennyire meglepni sikerűlt? Hát ebben a táborban senki sem gondolt a földerítő szolgálatnak legprimitívebb formában való ellátására sem? Hát a sok lakós közül egyik se tartotta érdemesnek, egyik se tartotta szükségesnek, hogy az ellenség előnyomúlásáról Jagodinára hírt vigyen? Valóban hihetetlen és szinte megfoghatatlan dolgok ezek.
Most pedig, mielőtt a morvavölgyi események megbeszélését tovább folytatnók, előbb Thököly Imre dunamenti vállalatával kell foglalkoznunk. Ezt a vállalatot a morvamenti hadműveletek mellék –, vagyis kiegészítő hadműveletének tekinthetjük, ami már magában véve is azt jelenti, hogy a két hadműveletnek egymással egyidejűleg kellett volna lefolynia, vagyis mindkét seregcsoportnak egyidejűleg kellett volna támadólag fellépni, amit a kölcsönös erőviszonyok és egyéb tekintetek teljes mértékben indokoltnak tüntettek fel. E helyett mit látunk? Mialatt Thököly nyert, vagy önként vállalat feladatát valóban ügyesen hajtja végre, a török fősereg két egymástól 65–70 km-nyi távolságban lévő csoportban teljesen tétlenül lopja a napot, mert még a legelemibb biztonsági rendszabályokat is elmulasztja megtenni.
Badeni Lajos őrgróf az övénél jóval erősebb ellenséggel állván szemben és azonkívül a Morava és Timok között elterülő felette nehéz, útszegény és kietlen terepviszonyokra való tekintettel Thökölyvel szemben vajmi keveset, sőt úgyszólván semmit se tehetett. Utóbbinak természetes ellenfele Heissler altábornagy volt, akinek azonban főleg Erdély biztonsága miatt fájt a feje s így Orsovát nemcsak veszni hagyta, hanem visszafoglalására se fordított annyi gondot, amennyit ez a hely a bécsi körök fejvesztettsége után ítélve, mindenesetre megérdemelt volna.
Thököly ezzel a vállalatával nemcsak a török, hanem a maga érdekét is szem előtt tartotta, azt remélvén, hogy annak sikere az ő ügyét is újból előbbre viszi, ami minden valószínűség szerint meg is történik, ha a Morava völgyében működő fősereg legalább hozzávetőleg az övéhez hasonló eredményes tevékenységet fejtett volna ki. De legalább a „kuruc király” által elért sikerek arra voltak jók, hogy az ő tekintélyét és súlyát Konstantinápolyban ismét meglehetősen magas fokra emeljék. Örült is a szultán meg a környezete, hogy az ügyes és értékes embert nem adták ki egykönnyen a fejére pályázó császáriaknak, bár akkoriban Thökölyt Konstantinápolyban úgyszólván kutyába se vették. Meg is kérdezte Hope, a holland követ, a török békeküldöttséget, hogy miért nem adják ki Thökölyt, ha csak annyira becsülik, mint egy kutyát? „Thököly valóban kutya, – válaszolták ezek, – ki a szultán parancsára lefekszik, vagy fölugrik, ugat, vagy elhallgat, de mégis az oszmán padisah kutyája, ki urának szavára bősz oroszlánként tör előre.”* És ezt a képességét Thököly ép mostani eredményes működésével némileg be is igazolta. Mindenesetre sokkal erélyesebb és hadvezetésre rátermettebb embernek mutatkozott, mint a melléje adott Husszein és Ali pasák, de sőt az új szeraszkírnél is, amit a szultán és szűkebb környezete alighanem fájó szívvel volt kénytelen konstatálni.
Hammer-Purgstall id. m. III. 830.
A moravamenti hadműveletekhez visszatérve, mindenekelőtt feltűnő, hogy Badeni Lajos teljes 6 napig vesztegelt a Királymezőn. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Krusevác felé való előnyomulás igen nagy veszélyeket rejtett volna magában, egyrészt a csapatok ellátásának nehézsége miatt, másrészt, mivel időközben Krusevácra esetleg már maga a nagyvezír is beérkezhetett tetemes erősítésekkel. Ehhez képest az őrgróf nemigen tehetett mást, minthogy vagy megmarad, amíg csak lehet, előretólt állásában, a Királymezőn, vagy, hogy visszamegy Hasszán-pasa-palánkai erődített állásába s ott várja be az ellenség újabb előnyomulását. Ez az erődített állás azért feküdt igen előnyösen, mivel közvetlenül elzárta a Belgrád felé vezető nagy útat. De a visszavonulás nem volt nagyon sürgős, legalább addig nem, amíg a törökök újból meg nem kezdték támadó előnyomulásukat. Ez hamarosan tényleg be is következett s miután Arab Redseb pasa a Morava völgyében most már 40.000 emberrel, a Resava völgyében pedig 12.000 főnyi török-tatár haddal jelent meg, világos, hogy közben a nagyvezír a nisi táborból újabb erőket, sőt talán az összes ott rendelkezésre állott csapatokat küldte a szeraszkír erősbítésére előre. Ezzel a hatalmas túlerővel Arab Redseb pasa most már tényleg nyugodt lélekkel szánhatta rá magát a Királymezőről látszólag gyengesége érzetében visszavonult ellenség megtámadására. Az elhatározott támadás végrehajtásának terve határozottan jónak mondható, mert a szándékolt hadműveletnek célszerű és tetterős végrehajtása tényleg döntő sikereket helyezett kilátásba, melyek a keresztény seregnek a Királymezőn való túlsokáig történt megmaradása folytán még valószínűbbekké váltak, mert amíg a Jagodina tájékáról egyidejűleg elinduló felek közül a keresztény seregnek felette nehézkes, fárasztó és időtrabló útakon kellett hátrálását végrehajtania, addig a két ellenséges oszlopnak a Morava és a Resava völgyében vezető aránylag sokkal jobb közlekedési vonalak és utánszállítási lehetőségek állottak rendelkezésre. Mindezeket figyelembe véve, csodálkoznunk kell, hogy Badeni Lajos a visszavonulás megkezdését tényleg a tizenkettedik órára hagyta, nem is szólva arról a vakmerő szándékról, hogy előbb támadólagos fellépéssel próbáljon szerencsét a nálánál több mint kétszeres túlerővel rendelkező ellenséggel szemben. De éppen ez a vakmerő gondolat tanuskodik legjobban ama felette nagy különbségről, mely a két szemben álló hadvezért képesség, tetterő és vállalkozási szellem tekintetében egymástól megkülönböztette, mely különbség néhány nappal utóbb, a grabováci és batocsinai harcokban még ragyogóbb színben jutott Badeni Lajos őrgróf javára kifejezésre.
A folyó-, úthálózat és a terep alakulata szerint a Batocsina–Grabovác–Svilajnac által jelölt háromszög volt az a terület, amelyen célszerű intézkedés és az elrendeltek tetterős végrehajtása révén igen könnyen meg lehetett volna sírját ásni a Királymezőn túlsoká megmaradt keresztény seregnek. Az azt minden oldalról körülfogó és biztos pusztulást jelentő harapófogó két karját a szeraszkír nagyon helyesen nyújtotta ki a kiszemelt áldozat felé, csak ahhoz nem értett, hogy mikor és hogyan kell ennek a veszedelmes eszköznek a harapós részét úgy becsukni, hogy abból többé menekülésre ne lehessen számítani. A harapófogó ugyanis csak akkor működik igazi harapófogói rettenetes erővel, ha annak mindkét karja egyszerre harap bele a kiszemelt áldozatba. És éppen ez hiányzott a jelen esetben. Mialatt a harapófogó egyik karját jelképező tatár khán fia, ha nem is valami különös, de legalább normális erőfeszítéssel igyekezett a Resava beömlése tájékát elérni, addig a főerőt vezető Redseb pasa ép abban a pillanatban, amikor a harapófogó becsukásáról lett volna szó, szinte megfoghatatlan módon a harapófogónak az ő kezében lévő karját teljesen hatályon kívül helyezi és nyugodtan tűri, hogy az ellenség a harapófogónak másik karját egy-kettőre kiüsse a tatár khán fiának kezéből. És vajjon mi lehetett az oka ennek a félszeg intézkedésnek? Nem egyéb, mint, hogy a szeraszkír a maga tetemes túlereje dacára az ellenségnek támadólagos fellépést imputált, mely eshetőségre szükségesnek látta a Batocsina és a Morava közti területen harc-, azaz védelmi állásokat előkészíteni s az erre elfecsérelt idő éppen elég volt ahhoz, hogy Badeni Lajos kétségtelenül merész elhatározását végrehajtsa, mely abból állott, hogy a két ellenséges csoportot egymás után támadja meg és teszi tönkre. Merész volt ez az elhatározás azért, mert hiszen az őrgróf nem tudhatta, aminthogy nem is tudta, hogy a szeraszkír Batocsinára érve, ott felesleges és haszontalan dolgokkal fogja drága idejét elpocsékolni. És hogy mi történhetett volna, ha augusztus 29.-én Grabovácnál a keresztényeknek mindkét ellenséges csoporttal egyszerre kellett volna döntő tusájukat megvívni, annak megállapításához még túlságosan nagy képzelőtehetség sem kell. Elég az hozzá, hogy ez esetben az ellenség harapófogója Grabovácnál, illetve a mögött, végérvényesen becsukódhatott volna.
A grabováci ütközet megtervezésének és végrehajtásának módja is becsületére válik Badeni Lajosnak. Hogy a moravamenti ellenséges főcsoportot addíg, amíg a Resava völgyében előnyomuló kisebb csoporttal végez, elég távol tartsa magától, egész gyalogságát a Moraván vert hídhoz különíti ki, maga pedig lovasságát Grabovácnál úgy helyezi el, hogy azt nálánál jobban senki sem tehette volna s nekünk különös örömünk telik abban, hogy a vállalatban részt vett magyarok pompásan oldották meg feladatukat.* A lesállásban való célszerű elhelyezkedés és az abból mesterien végrehajtott előretörés igen ügyes és haditapasztalatokban gazdag fejekre és kezekre vall. Persze a teljes és remek eredményhez az ellenség részéről bizonyos fokú gondatlanság és vigyázatlanság is kellett és bizonyára nem nagyon tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a tatár khán fia ezúttal a felderítő és biztosító szolgálatra nem igen helyezett kellő súlyt. Viszont Badeni Lajos őrgróftól ügyes és helyes volt, hogy nem elégedett meg ennek az ellenséges csoportnak a visszaszorításával, hanem ismételt taktikai döntés és utána következő erélyes üldözés által ezt az ellenséges csoportot egyszer s mindenkorra elintézni igyekezett. Ilyenformán a kitűzött feladat első részének megoldása pompásan sikerült.
Ezt maga a fővezér is elismeri, a császárhoz 1689. szeptember 3-án a batocsinai táborból intézett jelentésében (Röder id. m. II, Urkunden, 100. old.) a következőket mondván: „…Und haben bey dieser occasion unter Commando des graffen Veterani der Obrist St. Crois, graff Chiaki, Paul Deák, und Bathiani Capitain von ran, sarbt ihren untergebenen, wie ich nicht anderst sagen kann, sehr dapfer,und wohlgethan.” – Veterani's Feldzüge, 50: Die Husaren von Csáki recht ihre Schuldigkeit thaten.”
A feladat második részének sikerét Heister tábornok csak részben készítette kellőképpen elő. Mindenesetre jó volt, hogy a Morava balpartján épített hídfő által a híd biztonságáról megfelelően gondoskodott, de nagy hibát követett el azáltal, hogy a messzebbmenő földerítéssel egyáltalában nem törődött. Csak így történhetett meg, hogy a törökök egész közelben folyó elsáncolási munkálatairól halvány fogalma sem volt, mert erről úgy ő, mint Badeni Lajos csak másnap, harc közben nyert tudomást a bajor szökevény bemondása révén. Ez annál meglepőbb és csodálatraméltóbb, mivel a törökök legelöl lévő sáncvonalukat úgyszólván Heister csapatjainak orra előtt emelték ki, sőt a szeraszkír csapatjai alighanem az augusztus 30.-ikára hajló éj folyamán teljesen észrevétlenül el is helyezkedhettek, majd hajnal felé csatasorba is állhattak anélkül, hogy erről a keresztényeknek tudomásuk lett volna. Csakis így történhetett, hogy a 30.-án korán reggel előretörő keresztény lovasság csakhamar váratlanul ütközött bele a már teljes harckészültségben álló ellenségbe. Redseb pasa, aki eredetileg előkészített védőállásában be akarta várni az ellenség támadását, ezt a kedvező alkalmat, a zavarba jött ellenséges lovasság meghökkenését és hátrafordulását már nem nézhette tétlenül, hanem rohamra indította a csatavonal közepére beosztva volt saját lovasságát, mi aztán a keresztény lovasság teljes visszavonulását vonta maga után. Ha a szeraszkír ezt a kedvező alkalmat felhasználva, nyomban gyalogságát is támadásra rendelte volna előre, ez a keresztényeket minden valószínűség szerint igen kritikus helyzetbe sodorta volna. Ámde a török gyalogság úgylátszik nem szívesen hagyta el az őt födöző árkokat s így továbbra is a lovasság erőlködött az ellenség halomra döntésén, ami azonban semmikép sem sikerült. Most aztán Redseb pasa, látván a szűk térre összeszorult keresztény sereg kiválóan jó célpontot nyújtó tömegét, tűzérségét vette elő s azzal kezdte aprítani, puhítani az ellenséget, de ezzel döntést persze előidézni nem tudott. Ehhez megint csak a gyalogság és lovasság együttes előretörése kellett volna, de a lovasság úgylátszik már megelégelte a már előzőleg kapott kemény leckét, a gyalogság pedig egymagában nem mert a nehéz feladatra vállalkozni. De a keresztények se igen tudták, hogy mit tévők legyenek. Az erős állásban lévő, túlnyomó ellenségnek nekimenni nem volt tanácsos s így valóban szerencseszámba ment, hogy Castell tábornoknak az a jó csalafintás ötlete támadt, s így végre megint csak az ész győzött a nyers erő felett. A szeraszkír bizonyára attól tartva, hogy az ellenség új tetemes erősbítéseket kapott s azokat most készül harcba dobni, jobbnak látta ezt a harcot a hátrább fekvő, a völgyet környező magaslatok alján tovahúzódó, az elsőnél még jobb és erősebb erődített állásban elfogadni. Csakhogy a keresztény sereg ezáltal levegőhöz jutva, immár egész erejét az eddiginél sokkal célszerűbb módon tudta latba vetni és ime, az egyszer sarkaiból kiemelt kaput, a bizonytalanságba jutott török sereget már nem volt nehéz végkép leteríteni és megsemmisíteni, minél Starhemberg Guido ezredes bátor elhatározásán és lelkes tevékenységén kívül Badeni Lajos célszerű, az ellenség mindkét szárnyát átkaroló, illetve megkerülő támadást elrendelő intézkedése döntő tényezőként járult hozzá a kivívott sikerhez. Sok tekintetben tanulságos példa ez arra nézve, hogy nem az erőtöbblet, hanem a céltudatos vezetés, párosúlva erős akarattal és határozott győzniakarással, ezek a győzelemnek legfontosabb és legbiztosabb pillérei.
Bármily szép volt is a grabovaci és batocsinai diadal, döntő eredményt ez még sem jelentett, mert az ellenséges sereg még korántsem volt teljesen letörve. Mindenesetre legjobb lett volna az ellenséget nyomban követve, elejét venni annak, hogy az hamarosan újból összeszedje magát, ámde a seregszükségletek beszerzésének szinte leküzdhetetlen nehézségei a segélyforrásokban e felette szegény országban, párosulva a különféle terepnehézségekkel teljesen kizárták a más hadiszíntereken szokásos normális hadműködést.*
Érdekes, amit erre nézve Badeni Lajos említ a császárhoz intézett jelentésében, azzal egyidejűleg eljárását is indokolván: „Er rechtfertigte sich – írja Röder id. m. II. 108. old. – beim Kaiser damit dass der Ilunger die Armee vorwärts zu gehen zwinge; rückwärts habe sie nichts mehr zu leben.” – Ich bin – schrieb er bei so ybel beschaffener Verpflegsdisposition hezwungen, offensive et quasi desperate den Krieg zu führen umb die Armée nach dieser erhaltenen Victorij nit Hungär sterben zu lassen.”
Mindezeket tekintetbe véve, az őrgróf elhatározása, hogy aránylag csekély létszámú seregével Nisig előrenyomúlva, ott a több mint kétszerte nagyobb ellenséget megtámadja, teljes mértékben elismerésre méltó. Nis elé érve, az őrgróf még nehezebb viszonyokra bukkant, mint ahogy ezt eredetileg gondolta s azért még nagyobb elismerés illeti, hogy ennek dacára nem mondott le az ellenség megtámadásának szándékáról. Az elhatározott támadás módja más agilisabb ellenséggel szemben könnyen katasztrófálissá válhatott volna a keresztényekre nézve, mert szinte megfoghatatlan, hogy a szeraszkír és hadserege nyugodtan tűrte, hogy az ellenség az ő orra és arcvonala előtt egy korán reggeltől késő délutánig tartó sétát majdnem zavartalanúl és büntetlenűl hajtson végre. Ez minden valószínűség szerint annak volt a következménye, hogy a mióta a török csapatok utóbbi időben minden harc előtt beásták magukat, ez a beásás megfosztotta őket, kiváltképpen pedig gyalogságukat, minden támadólagos szellemtől. Ezt láttuk Belgrádnál, ezt Batocsinanál és legnagyobb mértékben Nisnél is. Badeni Lajosnak illetve a keresztény seregnek nisi felette veszélyes hadmozgadozásai világos nappal, puskalövéstávolságon belül csakis az ellenség mesébe való passzivitása mellett voltak minden baj és kellemetlen utókövetkezmény nélkül végrehajthatók Az e tekintetben elkövetett hibákért elsősorban a török magasabb vezetőséget illeti a felelősség és a jogos szemrehányás. Az egyik oldalon a legmesszebbmenő, minden nehézséget leküzdeni tudó, legfrissebb tevékenységi ösztön, a másikon a minden életerő hijján levő nemtörődés és nembánomság ritkán szokott oly feltűnő módon egymással szembekerülni, mint itt a nisi csatában, amelynek győzelmes, illetve katasztrófális kimenetelét a felek mindegyike teljes mértékben megérdemelte. A keresztények részén a magasabb parancsnokok mindegyike szinte ég a vágytól, hogy a nagy és nehéz feladatból ő maga is kivegye a részét, a törököknél ellenben senki se tesz semmit parancs nélkül, sőt a kapott parancsokat sem teljesítik szívesen, hanem csak úgy ímmel-ámmal, sőt egyszer-másszor csak a hátbalövetés drasztikus eszközének kényszerítő hatása alatt. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a hadak istene ezúttal teljesen igazságosan osztogatta a győzelmet és a vereséget.
Hogy nisi pompás győzelme után Badeni Lajos támadólagos előnyomúlásának Szófia felé való folytatása mellett nem mert még egyszer va-bankot játszani, azon, az általa felhozott érvek mérlegelése és figyelembe vétele mellett nem igen csodálkozhatunk. Aránylag csekélyszámú haderejével ő máris oly eredményeket produkált, hogy most már bátran, akár teljesen beszüntethette volna ezévi hadműködését. Azonban mindenesetre igen jó gondolat volt tőle, hogy mielőtt magát és hadseregét a téli nyugalomnak adná át, előbb semmissé teszi a Thököly által legújabban elért és nyilvánvalóan mind Bécsben, mind Konstantinápolyban túlnagyra taksált dunamenti eredményeket.
Végeredményben az 1689. évi háború a rendelkezésre álló csekély haderők dacára oly gyönyörű sikereket és oly rendkívüli területnagyobbodást biztosított a császár részére, hogy azokat a legnagyobb megelégedéssel, szinte öntelten vehette tudomásúl. A török sereg ismételten döntő vereséget szenvedett, Thököly futásban volt kénytelen menedéket keresni, Szerbia majdnem teljes egészében meghódolt s végre a kétszínű oláh vajdának is térdet kellett hajlítani a császári hadvezér előtt. Oly sikerek voltak ezek, amelyeknél szebbekről a bécsi körök a hadjárat elején még csak álmodozni sem mertek. Most már mindenki azt hitte, sőt meg volt győződve, hogy már ütött a török európai hatalmának végső órája. Minő lélekemelő gondolat volt ez az egész kereszténységre nézve. „A császári politikának – írja Acsády id. m. VII., 481. old. – ezek után valóban káprázatos kilátásai nyíltak. Olyan tervek, melyek egy évtizeddel ezelőtt őrült agyrémek látszottak, immár megvalósultak s csak a Habsburgoktól függött, hogy az egész Balkán-félsziget urai legyenek és Konstantinápolyig nyomuljanak. De a császári udvarban nem volt érzék magas szárnyalású tervek iránt. Ott az apró emberek, a törpe szellemek adtak irányt, kiket elvakított a franciák iránti düh és gyűlölség. Hogy XIV. Lajos néhány határszéli várost meg ne kapjon, az udvar feláldozott mindent s veszni hagyta évek véres munkájának gyümölcseit.”
