Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A bécsi haditanácskozásokon elnöklő Savoyai Jenő herceg hiába kötötte Heister lelkére az általa proponált dunántúli hadjárat minél gyorsabb megkezdését és lehetőleg sürgős befejezését, ő a hadjáratot, mint tudjuk, csak június 18.-án kezdte meg és csak szeptember közepe felé fejezte be, még pedig nem a kívánt és remélt fényes sikerrel.* Ez a huzavona természetesen Pálffy tábornagy működését is lényegesen befolyásolta, aki a bécsi megállapodások szerint csak a Heistertől veendő erősbítések beérkezte után vélt a parancsnoksága alatt álló Felvidéken komolyabb hadműveletekhez hozzáfoghatni. Azonban látván, hogy Heistertől egyhamar segítségre nem számíthat, legelől levő hadállásait és őrvonalát, amelynek két szárnyát már az év elejétől kezdve délen egészen a Garamig, északon pedig a szepességi határig tolta előre, nagyarányú erődítések alkalmazása által minél ellentállóbbá igyekezett tenni. Ez mindenesetre éppoly helyes és célszerű intézkedés volt, mint amilyen célszerűtlen és helytelen a kuruc hadvezetőség ama elhatározása, hogy a felső Vág völgyét tulajdonképpen kényszerítő ok nélkül a Szepesség határáig önként átengedte az ellenségnek, a déli szárnyat pedig nem tolta előre az alsó Garam mellől az alsó Nyitráig, amit már a kiválóan fontos Érsekújvárra való tekintettel is okvetlenül meg kellett volna tenni, sőt ehelyett ezt az eredetileg előugró balszárnyat a XVIII/21. számú melléklet szerint jóval hátrább vonta. A felső Vág völgyének feladása minden valószínűség szerint azért történt, hogy a jobbszárny az erősen visszavont gömöri fronthoz helyesebb viszonyba kerüljön, csakhogy ezt a helyesebb viszonyt inkább az erősen visszavont gömöri frontnak a Végles–Breznóbánya–Liptó-Szent-Miklós által jelölt vonalba való előretolása által kellett volna előidézni. Megjegyzendő, hogy az 1708. év végén, illetve az 1709. év elején egyik szárnynak előretolása sem ütközött volna lényegesebb akadályokba, illetve nem került volna túlságosan nagy erőfeszítésekbe sem. Miután a kurucok ezt elmulasztották, Pálffy volt az, aki a kínálkozó előnyt nagyon helyesen a maga, illetve a császáriak javára használta ki. Egyet azonban sem most, sem később ő sem tett meg; azt, amire Heister is figyelmeztette,* hogy t. i. Érsekújvárt szorosan körülzárja. Sőt a tények valódi állásáról csakhamar meggyőződvén, hogy hamarosan sem Heister segítségére nem számíthat, de másrészt a kurucok sem sietnek hosszú lére eresztett offenzívájuk megkezdésével, neki, a méltán erélyes és ügyes hadvezető hírében álló tábornagynak kellett volna a Heister által beígért, de a Dunán át nem küldött csapatok nélkül is, akár az Ipoly, akár a Garam, akár a Vág felső völgyében ereje számottevő részével támadólag előnyomulnia, miáltal a nagy mértékben határozatlan, túlóvatos Bercsényi nehézkes tervezgetéseit és hosszadalmas készülődéseit bizonyára máról holnapra végképpen halomra döntötte volna. Ez a császári támadólagos előretörés a kölcsönös erőviszonyokból kifolyólag is indokoltnak látszott, mert hiszen tudjuk, hogy Pálffynak alig egy-kétezer emberrel volt kisebbje Bercsényinél, de viszont az ő alparancsnokai és csapatai úgy hadászati, mint harcászati alkalmazhatóság tekintetében jóval fölötte állottak a kuruc vezetők és csapatok nívóján és alkalmazhatósági fokán.
Lásd az 1354. számú lábjegyzetet.
Rákóczi és Bercsényi az 1709. év elején nemcsak tisztán passzív magatartásra határozták el magukat, hanem, mint fentebb említettük, minden kényszerítő szükség nélkül felvidéki hadvonaluk mindkét szárnyának jelentős visszavételét is elrendelték, amit az ellenfél nyomban kihasznált a maga előnyére. Az alparancsnokok jelentéséből csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez szükségtelen és felesleges cselekedet volt, mert az ellenségnek eszeágában sincs a Felvidéken támadásba átmenni, sőt egy esetleges kuruc támadás könnyebb felfogása és megállítása céljából őrvonalát teljes kiterjedésében műszakilag megerősíteni igyekszik. Az erről szóló, mindjobban megismétlődő hírek végre június elején tehát elég későn adták meg az impulzust, hogy Rákóczi a tiszta védelem helyett immár a támadás gondolatával is kezdett foglalkozni.* Nem is kell hangsúlyoznunk, hogy ez az elhatározás nemcsak indokolt, hanem nagy mértékben helyes is volt; csak az volt a kár, hogy Bercsényi, kinek, mint a kuruc hadak fővezérének ezt az új elhatározást végre kellett hajtania, ha nyomban hozzá is fogott a szükséges előintézkedések megtételéhez, de az igének testté válása sajnos, valódi anyámasszonyos lassússággal folyt, miben bizonyos tekintetben bizonyára Bercsényi gyengélkedő állapotának is része lehetett. Igy történt aztán, hogy jóval több egy hónapnyi időnél telt el, mire Bercsényi alternatív hadműveleti terveivel elkészült.
Lásd Bercsényihez intézett június 4-iki levelét a 623. oldalon.
Az offenzíva elhatároztatván, a legközelebbi kérdés az volt, hogy az honnan, mely irányban hajtassék végre. Bottyán, mint tudjuk, az ő természetes esze és helyes érzéke által diktált, rendszerint igen jó szimatjával az érsekújvár–pozsonyi irány mellett kardoskodott, de erről Rákóczi június 19.-én Rádayhoz intézett levelében meglehetősen kicsinylőleg nyilatkozott. Pedig az egyszer, sőt tegyük hozzá, mint rendesen, Bottyánnak ezúttal is igaza volt. Ez volt az az irány, amelyben előretörve, Pálffyt legkönnyebben és leghatárosabban el lehetett vágni az akár Bécs felől, akár a Dunántúlról remélt erősbítésektől és segítő csapatoktól. Ez az irány azonkívül könnyebben járható, hadműveleti és harcászati cselekményekre jóval alkalmasabb, oly területen vezetett keresztül, ahol a több lovasból mint gyalogosból álló kuruc sereget előnyösebben lehetett felhasználni, mint az ettől északra fekvő, a császáriak által erősen elsáncolt és gyalogsággal elegendőképpen megrakott, s így szívós ellenállás kifejtésére alkalmas hegyszorosokban bőúvelkedő, erdős, hegyes-völgyes területeken. Azonkívül e támadólagos előretörés siker esetén Heister további magatartására és hadműveleteire is biztosan bénító hatást gyakorolt volna. Egyszóval átütő, nagy eredményt valóban csakis az ebben az irányban véghezvitt támadással lehetett elérni. Ámde Rákóczi úgy látszik, azért fázott ettől a hadműveleti iránytól, mert viszont itt, ebben az irányban bukkanhatott az ellenség legtöbb csapatára, főleg ha Heister is igéretéhez képest, hamarosan segítőkezet nyújtott volna Pálffynak, vagy ha esetleg a már elmenőfélben levő dánokat esetleg ismét visszafordították volna. Ezért gondolta jobbnak a felső Vág völgyében való előretörést, mert oda a Pálffy által is kirendelt segítő csapatok, esetleg maga is azok élén, legkésőbb érhetett el.
Az offenzíva alapgondolatát Rákóczi adta meg Bercsényihez intézett június 6-iki levelében, amit aztán utóbbi szó nélkül magáévá is tett. Rákóczi fenti levelének ama passzusa, hogy jó volna egy füst alatt többfélét is próbálni, mindenesetre sokban hozzájárult ahhoz, hogy Bercsényi a jóváhagyás végett előterjesztett főhadműveleti tervben túlsokat talált markolni, ami aztán Rákóczi gúnyos, de legalább elvben minden esetre indokolt és találó megjegyzését a szerencsétlenül elszabdalt és elfussolt nadrágról kiváltotta. Hiszen szó sincs róla, megfelelő túlerő rendelkezésre állása esetén jó lett volna az ellenségre az egész front mentén mindenütt fölényesen és keményen rátörni, de a fennforgó létszámviszonyok mellett meg kellett volna elégedni a Dunától Zólyomig, Besztercebányáig terjedő frontszakasz ellen csupán kisebb csoportok élénk, vakmerő tüntető támadásával s az erők fennmaradó részét egy tömegben, tehát nem két, magas és járhatatlan hegységek egész tömege által elválasztott egyenlő és önálló részre osztva, ahogyan azt Bercsényi tevé, akár a felső Garam völgyén át Besztercebánya–Zólyom, akár a felső Vág völgyben Rózsahegynek, Zsolnának, – de nem csupán „próbára”, ahogyan ezt a vállalatot utóbb elkeresztelték, s amivé az aztán, még pedig sajnos, a leggyatrább formában csupán szánalmas kísérletezéssé is vált, hanem komoly támadás céljából nekiindítani. Ámde nagy baj volt, hogy az eddigi sok kudarc folytán most már Rákóczi és a többi főbb kuruc vezetők, az egy Bottyánt kivéve, már túlságos mértékben óvatosakká és csapatjaik teljesítőképességeit illetően szinte kishitűekké váltak. Világosan kicsendül az többek között Rákóczinak június 19.-én Ráday Pálhoz intézett leveléből, valamint a legtöbb magasabb parancsnok magatartásából is, mert most már rendszerint mindenki a komoly döntésre való törekvés helyett, inkább csak próbálni, taktikázni akart, ellenben komolyan nekimenni az ellenségnek úgyszólván senki sem mert. Bercsényinek másik, vagyis alternatív-terve, mely egy nehezen járható hegységen át irányítandó főtámadást vett tervbe, annyira gyenge és legnagyobb fokban célszerűtlen, hogy szinte kár arra még további szavakat és megjegyzéseket vesztegetni. Ez különben nem volt egyéb, mint Bottyán tervének szerencsétlenül megmásított, s így rosszul sikerült gyenge képmása.
Nevezetes, sőt különös, hogy Rákóczi július 15.-iki, igen helyes stratégiai érzékről tanúskodó levelében, bár kertelés nélkül nyíltan helytelennek, célszerűtlennek nyilvánította Bercsényi hadműveleti tervét, azért mégis jóváhagyta, csupán azt téve hozzá, hogy ő a liptói támadást tartná a legjobbnak, s így végeredményben ennek végrehajtására került a dolog. Fentebb már kifejtettük, hogy mi bírhatta rá a fejedelmet erre a nézetünk szerint kevésbbé helyes főtámadási irány mellett való állásfoglalásra. Nincs kizárva, hogy a június 10.-iki enyickei tanácskozásokon résztvett magasabb parancsnokok legtöbbjének nézete szolgálhatott ennek alapjául és Bercsényi, ha talán a dolog nem is volt egészen az ő szája íze szerint, a fejedelem véleménynyilvánítását megmásíthatatlan parancsszónak tekintette, aminthogy sohasem is mert fontosabb ügyekben Rákóczival ellentétes álláspontra helyezkedni. Némi módosítást azonban mégis tett eredeti tervén és ez az volt, hogy a déli főtámadó csoportnak Zólyom helyett csupán Breznóbánya megvételét tűzte ki célul, ahonnan az, bár a nehezen járható Alacsony-Tátrán át, de mégis kisebb kerülővel léphetett segítőleg közbe az északi, vágmenti főtámadó csoport küzdelmébe. Ezt a változást Bercsényi alárendelt tisztjei legtöbbjének, főkép pedig gróf Csáky unszolására határozta el, aki kereken kijelentette, hogy amíg Breznóbánya el nem foglaltatik, ő a szepesi csoporttal még csak meg sem kezdheti a támadást. Ezért ragaszkodott Bercsényi Breznóbánya megvételéhez még Rivičre ezredes felette kedvezőtlenül hangzó véleményadása dacára is. Egy teljes hétig küzködött magával, s végre nagy nehezen mégis a hangosabban követelődzők nézetét fogadta el. Ebből is látható, hogy mennyire könnyen befolyásolható és mennyire önállótlan volt a kurucok legfőbb generálisa. Ámde ekkor megjött Rákóczi július 23-iki levele, mely a szándékolt breznóbányai műveletet, s Bercsényi sajnálatos kunktároskodását nem ok nélkül piszmogásnak deklarálván, a főgenerálist most már gyors cselekvésre utasította. Ennek az erélyes levélnek a tartalma Rákóczinak igen helyes hadászati és harcászati érzékéről tanúskodik; ő az erők szétforgácsolása helyett, azok együtt tartott zömének egy irányban való alkalmazását javasolta, amit feltétlenül jónak és helyesnek kell elismernünk. Az ezek szerint két malomkő közé került Bercsényi most oly megoldást eszelt ki, hogy lehetőleg a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon. Hogy Csákyék kívánalmának eleget tegyen, az erők jó részét mégis csak a Garam mentén gyülekeztette, ahonnan az akár Csákyék szája íze szerint Breznóbányának, akár Rákóczi kívánsága szerint a Vág völgyébe mehet át a szepesi csoporttal való egyesülés céljából. Azonban a vállalat gyors megkezdése az igazában még csak ezután megteendő előintézkedések miatt még további halasztást szenvedett. Ezeket az előintézkedéseket, úgymint a parancsnokok kioktatását, s a csapatoknak minden szükségletekkel való ellátását Bercsényi valóban dicséretre méltó buzgósággal és alapossággal intézte el. Erről tudomást szerezve, az engedékeny Rákóczi nemcsak jóváhagyta főgenerálisának a fentiek szerint módosított újabb hadműveleti tervét, hanem hogy némileg jóvátegye azt, hogy előbbeni leveleiben kissé kurtán és nem éppen hízelgően bánt mindenható helyettesével, locumtenensével, ezúttal elismerőleg megveregette annak vállát és sok szerencsét kívánt neki az oly szépen előkészített operáció végrehajtásához. Ezek szerint a jószívű, hajlékony és könnyen befolyásolható fejedelem, talán jobb meggyőződése ellenére, Bercsényi kompromisszumos tervéhez is hozzájárult, annál is inkább, mivel Bercsényi kilátásba helyezte, hogy Breznóbánya felé csak gyengébb erőket küld, a telgárti csoport többi részét pedig a Vág völgyébe tolja át a Csákyékkal való együttműködésre.
Most pedig térjünk át Bercsényi július 27-iki intézkedésének megbeszélésére. Mindjárt előzetesen le kell szögeznünk azt a tényt, hogy Bercsényi a küszöbön álló vállalatnak közvetlen harcászati vezetéséről, illetve a kifejlődő harcokban való személyes részvételéről már eleve lemondott. Tudjuk és Rákóczi már régen megállapította róla, hogy az ilyesféle dolog, a harc közeli vezetésében és magában a harcban való közvetlen tevékenykedés sohasem tartozott az ő kedvenc foglalkozásai közé. Pedig az akkori idők hadvezérei a már közelgő döntés pillanatában és helyén majdnem kivétel nélkül valamennyien kivont karddal kezükben, maguk is belevegyültek az élet-halál harcot folytató harcosok tömkelegébe, hogy merész, bátor személyes példaadásukkal is lelkesítőleg hassanak rettenetes haláltáncot járó alárendeltjeikre. Ezzel, az akkori hadvezértől jogosan megkívánt, sőt megkövetelt tulajdonsággal, illetve követelménnyel Bercsényi, sajnos, nem ékeskedett. Tudván azt, hogy ő az elrendelendő hadműveletek nyomán kifejlődő harcok idején nem lesz az alparancsnokok és csapatok közelében, szükségét érezte annak, hogy azokat mindenféle eshetőségekre a legmesszebbmenő utasításokkal lássa el, s ezért lett intézkedése még az akkori felfogáshoz képest is rettenetesen terjengőssé.
Bercsényi intézkedése tulajdonképpen két részből áll. Az első rész az ellenséggel való első összecsapásig és az azt követő döntésig terjedő magatartásra vonatkozó hadműveleti és harcászati utasításokat tartalmazza; a második részben pedig a főgenerális a parancsnokok és csapatok által az első döntés után szem előtt tartandó magatartást szabályozza. Ezek a tisztán valószínűségi kombinációkon alapuló tanácsok és előírások valóban gyermekiesen naiv, sőt szinte nevetséges színben tűnnek fel, mert hiszen azt még a mindent tudni vélő és akaró Bercsényi, sőt maguk az ellenséges parancsnokok, Tollet, Ebergényi, Pálffy és a többiek egyike sem sejthette és tudhatta előre, hogy mit is lehet és kell majd ezen első összeütközés lezajlása után cselekedniök. De végezzünk mindjárt ezzel a második résszel. Ez kétféle alternatív bekövetkezésével, a támadás sikerével és sikertelenségével számolva, adja meg a kellő utasítást. Ha a támadás sikerül, úgy Bercsényi, ahelyett, hogy a helyzetnek ezt a kedvező kialakulását hathatós üldözés és további előnyomulás által nyomban kiaknázná, Andrássyt az erők egy részével a döntés színhelyén, illetve tájékán visszatartva szinte leszögezi és helyhez köti, míg Csákyt a hadak többi részével Telgárthoz, Dobsinához visszavonva, onnan a Garam mentén és a Stureci hágón át óriási kerülővel indítja újból az Andrássy-csoporttal való újólagos egyesülés céljából a Vág völgyébe. Erre a cikornyás gondolatra, – főleg ha meg is vert, le tevékeny ellenséget feltételezve, mely az oly sokáig magára maradt Andrássy-csoport hamarosan halomra dönthette volna, – csak azt mondhatjuk, hogy: nonszensz! Ami pedig a másik eshetőségre vonatkozó utasításokat illeti, azok valóban kártyaházszerű gyenge alkotmányok, amelyek Bercsényi csapongó képzeletének minden komoly és kézzel fogható alapot nélkülöző, s így a valóságban aligha bekövetkező különféle feltételezéseire voltak alapítva, s így azoknak vajmi kevés reális értékük volt.
Most pedig nézzük az intézkedés első részét. A Rákóczi szuggerálására keletkezett azt az eszmét, hogy Bercsényi a hadak zömét egyesítve a szepes–liptói fronton alkalmazza, ha már a főtámadást minden áron itt akarták véghezvinni, feltétlenül jónak kell elismernünk. Éppigy célszerűnek, sőt igen jónak mondható az az eszme is, hogy a Liptó-Újvár környékén álló, aránylag gyenge ellenséges csoport egyszerre arcban és oldalban támadtassék meg. De őszintén megvallva, a kölcsönös erőviszonyokra való tekintettel (Tolletnek tudvalevően mindössze 1000–1200, Bercsényinek pedig a Csáky–Csajághy-csoportokban együttvéve 6800 embere volt), tulajdonképpen egy ily komplikált és tanulatlan, tapasztalatlan vezetőkkel és csapatokkal csak nehezen végrehajtható kombinált támadásra nem is volt feltétlenül szükség. A rendelkezésre álló jóval több mint ötszörös túlerő csupán a vágvölgyi előnyomulás esetén is untig elég volt ahhoz, hogy az útjába eső Tollet-csoportot megerődített állásából is hamarosan kiűzze, illetve ha abban szívós ellenállást fejt ki, rövidesen legyűrje. Nagyon helyes volt továbbá, hogy Bercsényi a fejedelem szarkasztikus megjegyzése ellenére sem mondott le arról a tervéről, hogy az ellenséget egyidejűleg az egész front mentén az egyes ellenséges csoportok ellen erélyesen végzendő tüntető támadások által kellőképpen foglalkoztatni fogja. Ezt annál inkább megtehette, mert a főtámadó csoport megalakítására, a vágmenti ellenség erejéhez viszonyítva, még így is jelentékeny túlerő maradt rendelkezésére. Helyes volt a két csoport-parancsnokot, Csákyt és Csajághyt behatóan figyelmeztetni és kioktatni, hogy kölcsönös előzetes megbeszélés és állandóan fenntartandó összeköttetés és érintkezés révén a két csoport egyidejű támadásának lehetőségét biztosítsák. Hogy a kellő időpontban történt szerencsés beérkezés ellenére az egyidejű együttes támadás még sem sikerült, az tisztán csak Csajághy ügyetlenségének (avagy talán irígység sugalta rosszakaratának?) tulajdonítható. Végül helyesen voltak az Ebergényi feltartóztatását célzó, valamint a Bocai és Sztureci hágók megszállásáról és a messzemenő felderítésről gondoskodó rendelkezések is.
Tollet tábornok, a liptó-újvár–pribilinai szakasz parancsnoka, védőszakaszát a tábori erődítészetről uralkodó akkori felfogáshoz képest gondosan és nagy körültekintéssel építette ki és rendezte be védelemre. Az erődítéseknek három egymás mögött fekvő vonalban való kiépítése és elrendezése arra vall, hogy a tábornok már kezdettől fogva szívós ellenállásra készült. Ereje ehhez nem sok lévén, a védővonalak egyenletes megszállása helyett igen helyesen úgy intézkedett, hogy az első védővonal támpontjaiba és egyes szakaszaiba igen gyenge megfigyelő őrségeket helyezett el, s ereje java részét a másodvonalbeli kiépített támpontokban, Pribilinán, Vavrisón, Szent-Péteren és a hradeki várkastélyban helyezte el, még pedig a legtöbbet – a mintegy 500 főnyi lovasságot – saját parancsnoksága alatt, a központiasan fekvő Vavrisón, 400 gyalogost a legtávolabb és elszigetelten fekvő Pribilinán, 300 embert Szent-Péteren, 100-at pedig a hozzá közelfekvő Hradeken. Ezek szerint a tábornok az egész védőszakaszt 3, illetve 4, a pribilinai, vavrisói, szent-péteri és hradeki szakaszokra osztotta, mely utóbbi kettőt egymáshoz való közelségüknél fogva tulajdonképpen egy alvédőszakasznak is tekinthetjük. Általános tartalékot Tollet nem különített ki; ennek szerepét úgy látszik, a maga, lovasságból álló, tehát gyorsmozgású csoportjának szánta. Mindezek az intézkedések általában véve helyesek és teljesen megfelelőek voltak; egyről azonban nem gondoskodott, vagy legalább is nem gyakoroltatta azt a kellő rigorozitással: s ez a közeli és távoli földerítő szolgálat volt. S csakis e kiválóan fontos szolgálati ág elhanyagolásának volt tulajdonítható, hogy a Csáky-csoportnak egészen váratlanul és meglepően sikerült az ellenséges állásokat megközelítenie, a Csajághy-csoport pedig órák hosszáig teljesen észrevétlenül leskelődhetett a Porubkától délre elterülő erdősségben anélkül, hogy a császáriaknak erről látszólag fogalmuk lett volna. Ennek az ellenségről való nagyfokú tájékozatlanságnak tulajdonítható, hogy Csákyéknak, majd a csak jó későn harcba lépő Csajághy-csoportnak, elég lassú mozgásuk és tevékenykedésük dacára, az előbbiekkel érintkezésbe és összeköttetésbe lépve, végre mégis sikerült a Tollet-csoportot a többi csoportoktól teljesen elszigetelniök és körülzárniok. Bár ép a kurucok e lassú működésénél és a két csoport nem elég egyöntetű és egyidejű fellépésénél fogva Tollet tábornoknak elég ideje és alkalma nyílott volna, hogy a pribilinai és szent-péteri csoportokat, vagy legalább is azok legnagyobb részét még idejekorán magához vonja, annál is inkább, mivel az ellenség komolyabban csakis egyes-egyedül az ő csoportját támadta meg. Csakhogy erről Tolletnek, megint csak a szükséges hír- és földerítő szolgálat elhanyagolása folytán, úgy látszik még csak halvány fogalma sem volt. Épígy a pribilinai és szent-péteri csoportok sem törődtek a földerítő szolgálattal, sőt úgylátszik, hogy még a Tollet tábornokkal való összeköttetés állandó fenntartását is elhanyagolták. Csak így érthető és magyarázható meg, hogy az egész küzdelem és harc súlya elejétől végig kizárólag csakis a vavrisói csoporton nyugodott és a másik két csoport még csak füle botját sem mozgatta meg, hogy a tisztán csak lovasságból álló s így sáncok védelmére kevésbbé alkalmas, de annak dacára is hosszantartó élet-halál harcot folytató Tollet-csoportnak legalább némikép segítségére lehessen. Hogy vajjon Tollet felszólította-e a két szomszédos csoportot a segítségnyujtásra, arról nincs tudomásunk, de ha nem tette, ez csak annak tulajdonítható, hogy a mind keményebbé váló harc és küzdelem közepette erről egészen megfeledkezett, ami mindenesetre öreg hiba volt, mely a kurucok csak valamivel energikusabb fellépése esetén igen könnyen alaposan megbosszulhatta volna magát. Egyébiránt a császári tábornoknak és maroknyi csapatának mindvégig szinte hihetetlen szívóssággal kifejtett hősies ellenállása a legnagyobb mértékben dicséretreméltó; annál is inkább, mivel e maroknyi kis csapatnak a helyzete már szinte kezdettől fogva reménytelen és kétségbeejtő volt. Ilyen körülmények között csak olyan csapat állhatta meg továbbra is a helyét, amelynek parancsnoka alárendeltjeit úgyszólván fanatizálni tudta. S az ilyen parancsnok előtt barátnak, ellenségnek egyaránt meg kell hajtania a legszebb elismerés zászlaját.
A kurucoknál már a kezdet kezdetén nehézségek merültek fel, amennyiben a renitens alparancsnokok tiltakoztak az előnyomulásnak tervbe vett, szerintük túlgyors végrehajtása ellen. És Csáky, majd Bercsényi is elég gyengék voltak ahhoz, hogy a támadás kezdete egy nappal kitolassék. Az ennyire engedékeny parancsnokok hamarosan elveszítik alparancsnokaik és csapatjaik előtt a magasabb prancsnokok részére okvetlenül megkívánható tekintélyt.
Ellenben Csákynak az ellenséges állás felderítésére vonatkozó intézkedését és az e célból előreküldött Babócsay-különítmény, s főkép Rivičre ezredes tevékenységét teljes mértékben helyeselnünk, sőt dicsérőleg ki is kell emelnünk. Természetesen még jobb lett volna, ha ezt a szemrevételezést teljesen titokban, az ellenség által észre nem véve, lehetett volna megejteni, de a lelkiismeretes hadmérnök-ezredes úgylátszik, mindenről meg akart győződni.
Tolleték ezt a szemrevételezési manipulációt alighanem teljes egészében valami kisebb ellenséges járőr kíváncsiskodó munkálkodásának tulajdoníthatták, mert máskép meg nem érhető, hogy még most sem küldtek felderítés céljából megfelelő osztagot előre. Csakis így történhetett, hogy Csáky augusztus 3.-án korán reggel a sáncok tőszomszédságában teljesen észrevétlenül vonultathatta fel és csoportosíthatta erejét a támadásra, amelynek végrehajtására intézkedéseit is teljes nyugodtsággal és az ellenség által csöppet sem zavarva adhatta ki. Sőt a kuruc sereg az egész augusztus 3-iki napot és a rákövetkező éjjelt is teljesen zavartalanul tölthette táborában!
Csáky augusztus 3. kora reggeli menetintézkedésével teljesen egyetérthetünk, ha ugyan az ellenség közelségére való tekintettel még szükség volt a menetalakulat felvételére, hogy aztán abból hamarosan ismét felfejlődve a harctagozódásba való átmenet időtrabló művelete végrehajtassék. Helyes volt, hogy elővédül lovasságot különített ki, s hogy ezt az egész gyalogság és a tüzérség követte, s tekintettel arra, hogy itt sáncok megtámadásáról leend szó, legvégül a lovasság zömét osztotta be. Ebben az alakzatban a sereg csak nagyon rövid ideig menetelhetett, mert hamarosan beszüntette előnyomulását és táborba szállt, mivel a támadás a Csajághy-csoporttal történt előzetes megállapodás szerint Bercsényi engedélyével csak másnap reggel volt megkezdendő. Ez az egynapi várakozás már azért is indokoltnak tekinthető, mert hiszen tudjuk, hogy a Csajághy-csoport csak 3.-án este érte el Porubkától délre a támadás megkezdésére kijelölt helyét. Ezek szerint az augusztus 3-iki támadás ellen felszólaló alparancsnokoknak mégis csak igazuk volt, s a magasabb hadvezetőség a menetteljesítményeket, kivált a Csajághy-csoportra való tekintettel, túlságosan optimisztikus módon szabta ki. Az utóbb említett csoport nehéz útjára való tekintettel mindenesetre célszerűbb lett volna azt a másiknál egy nappal előbb Telgártról elindítani, vagy ha már ez meg nem történt, s a Csáky-csoport vele egyidejűleg indult el Hranovicáról, akkor a titoktartás és az ellenség váratlan meglepetése érdekében jobb lett volna, ha Csáky egy nappal később, vagyis nem augusztus 3.-án, hanem 4.-én férkőzött volna csoportjával egészen közel az ellenséghez. Hogy a Csáky-csoport túlkorai megjelenése és éppily túlkorai felvonulása dacára a vállalat mégsem árultatott el időnek előtte illetve, hogy arról a császáriak csak oly későn értesültek, az megint csak felderítési és biztosítási szolgálatuk felette hanyag kezelésének tudható be.
Csákynak serege harchoz fejlődésére kiadott intézkedésével egyetérthetünk. Helyes volt, hogy lovasságát kerülő úton, a két megerődített s az ellenség által megszállt falu, Pribilina és Vavrisó között az ellenség hátába küldte, a gyalogságot pedig Dovallótól két oldalt támadásra rendelte. Egyet azonban elmulasztott, amit már jóval előbb kellett volna megtennie, Csajághyval összeköttetésbe lépni és őt a támadás egyidejű megkezdésére utasítani.
A lovasságnak előzetes, tér- és időelőnnyel történt támadásra rendelése meghozta a kívánt, sőt nem is remélt eredményt, amennyiben az az ellenség legnagyobb csoportját az itteni hadak főparancsnokával együtt magára vonta. Ilyenformán a lovasság első harctevékenységével jóval többet ért el, mint amit a Csáky-féle intézkedés tőle várt és ezen első eredmény után a két kuruc gyalog dandárnak egyebet se kellett volna tennie, mint elszántan nekimenni a támadás célpontjául kiszemelt Vavrisónak.
Hogy Tollet közbelépése folytán a kuruc lovasság előnyomulása a Béla-patak mentén fennakadt, azon némileg csodálkoznunk kell, mert hiszen tudjuk, hogy a császári tábornoknak mindössze 500 lovasa volt, az ott fellépő kuruc lovasok száma pedig legalább háromszor annyit tett ki. Ezért helyes volt Csáky ama Babocsaynak adott újabb utasítása, hogy ha nem is az egésszel, de legalább hadának egy részével okvetlenül keljen át a Béla-patakon, s igyekezzék azzal feltétlenül az ellenség hátába jutni. Eme újabb parancs teljesítését Tollet lényegesen megkönnyítette azáltal, hogy közben felismervén, miszerint az igazi veszély Dovalló felől fenyegeti őt, ő maga lovasságával újból a vavrisói sáncba tért vissza. Ezt bizonyára Csáky is észrevette és most ő követte el azt a nagy hibát, amit előbb Babócsay, hogy t. i. most ő hökkent meg, vagy talán meg is ijedt a mindössze 500 főnyi ellenséges lovasságtól, melynek számerejéről már előzetesen tájékozva volt, és 2500 főt számláló, tehát ötszörös túlerőt képviselő két gyalog dandárának további előnyomulását beszüntette, dacára annak, hogy az ellen úgy a két dandárnak, Cellder és Nyáray, mint nemkülönben Andrássy Pál is óvást emelt, sőt nemsokára Rivičre ezredes és a többi tisztek mind – az egy Babócsay kivételével – a támadás folytatását sürgették, de Csáky hajthatatlan maradt. A grófnak ez a konok makacssága valóban végzetes, de még mindig könnyen jóvátehető hiba volt, feltéve, hogy nem mindvégig marad meg ezen a semmivel sem indokolható, szinte gyerekes „csak azzért is” álláspontján.
Épígy megrovást érdemel Csajághy is, hogy strucc-madár módjára nemcsak fejét, hanem egész dandárát a sűrű erdőbe elrejtve, sem ő maga, sem egyetlen közege nem törődött azzal, hogy mi van és mi történik a közelben, bár Bercsényi intézkedése és a Csákyval történt megegyezése szerint mindkét csoportnak augusztus 4.-én korán reggel kellett a támadást megindítania. Azonban Csajághy legalább harcbalépésének időpontjától kezdve megemberelte magát, ellenben Csáky mindvégig javíthatatlan maradt.
Szinte megfoghatatlan Andrássy Pál tábornok okvetetlenkedő, okoskodó és kerékkötő közbelépése, amikor Csajághy a maga csoportját végre támadásra rendelte. Úgy látszik, hogy e csoport parancsnokául annak Porubka alá érkezése időpontjától kezdve Csáky megint Andrássyt jelölte ki, s valószínűleg azért förmedt rá Csajághyra, hogy az ő tudta nélkül készülődött az erdőből kimozdulni és még jó, hogy a nyert felvilágosítás után, miszerint a támadásba való átmenetelt Csáky rendelte el, annak legalább egy időre mégis szabad folyást engedett. Ezáltal a sáncok közé szorult és hamarosan minden oldalról körülfogott maroknyi császári védőcsapat helyzete teljesen reménytelenné vált, kivált amikor annak parancsnoka elég súlyosan meg is sebesült. És most derült ki csak igazán, hogy mit jelent az, ha gyenge testben erős lélek lakozik. Amit Tollet ezután művelt, az nemcsak igazi, hanem hatványozott hőstett számba vehető. Képzeljük csak el, hogy mit jelent az, sáncvédelemre nem éppen alkalmas 4–500 lovassal, nagyobbára erődített helyek vívására alkalmas és tűzérséggel is ellátott 17-szeres túlerővel szemben a további szívós ellenállás és a végsőkig való kitartás jelszavát a maga és emberei számára semmiféle alkudozás tárgyát nem képező programmal kitűzni. Azonban, ahhoz sem férhet kétség, hogy ennek a kétségbeesett elhatározásnak sikeres megvalósítása csak azáltal vált egyáltalában lehetővé, hogy viszont az ellenfél parancsnokának ereiben az igazi magyaros tűztől hevített, s az embert a legbravúrosabb tettekre serkentő vér egyszerre mintha fagyos vízzé, minden éltető mozgást megbénító jéggé változott volna át. Bármi lett légyen is Csáky szégyenteljes magatartásának indoka, az igazi ok, kivált mivel ő annak magyarázatát megadni nem volt hajlandó, amennyiben a tőle bekövetelt igazoló jelentést úgy látszik sohasem terjesztette elő, mint valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolog, mindörökké talány marad. De másrészt ahhoz sem férhet kétség, hogy a szerencsétlen grófnak ez a még szerencsétlenebb szereplése soha le nem mosható szennyfolt színében kell, hogy feltűnjön minden magyar ember, s elsősorban minden magyar katona szemében. Épígy az is bizonyos, miszerint Bercsényi sem cselekedett helyesen, hogy rokoni érzelmek által befolyásolva, lehetővé tette, hogy sógora a Rákóczi által is ismételten sürgetett felelősségrevonást és méltán megérdemelt büntetést elkerülje. Andrássy és Babócsay, mint Csáky rossz tanácsadói, szintén teljes mértékben megérdemlik rosszalásunkat. Ellenben Csajághy csoportja támadásának megindításától kezdve, minden tekintetben helyesen gondolkozott és cselekedett.
A Czelder-dandárnak, valamint a Paur-csoportnak Rózsahegy felé történt kirendelése ellen nem emelhető kifogás: Erre egyrészt az Ebergényi, másrészt az előnyomulásban jelentett Viard-csoport távoltartása érdekében szükség volt, s amellett Vavrisónál az említett dandár nélkül is még elég csapatja maradt Csákynak. A Czelder–Paur-féle csapatok Liptó-Szent-Miklós tájékán történt megjelentésének megvolt az a nagy előnye, hogy Ebergényi csak a Besztercebányáról útnak indított Viard beérkezése után tartotta tanácsosnak Tollet támogatására előremenni, viszont Viard tábornokot Balogh ügyesen végrehajtott lármás tüntetése birta rá a megparancsolt segítő vállalat abbahagyására, s bátran mondhatjuk, hogy ezúttal sem Viard, de még kevésbbé Ebergényi tette meg azt, ami a kölcsönös helyzetből kifolyólag elodázhatatlan kötelességteljesítés gyanánt várt reájuk, mert mindketten tudhatták, hogy Tollet maroknyi népének sürgős segítségre van szüksége. A két császári tábornoknak a segítségnyújtás körül tanusított lagymatag viselkedése mód felett megkönnyítette Csáky feladatának sikeres végrehajtását, de ő a sorsnak és a véletlennek ezt a ritkán ily nagy mértékben megnyilvánuló kegyét nem érdemelte meg. Ő, sajnos, már a harc kezdetén kishitűvé válván, többé nem tudott a visszavonulás szükségének gondolatától megszabadulni, bármennyire unszolta is alárendelt tisztikarának többsége a támadás folytatására, vagy legalább is a helybenmaradására, a gróf ideig-óráig látszólag hajlott a jó szóra, hanem aztán csakhamar ismét erőt vettek rajta téveszméi. Ily körülmények között csak egy körülmény menthette volna meg a helyzetet; ha Bercsényi, mihelyt a vavrisói- „confusió”-ról tudomást szerzett, nyomban a helyszínére sietett volna tábornokai és magasabb rangú tisztjei között rendet csinálni, de a főgenerális, akinek, mint fentebb hangsúlyoztuk, már kezdettől fogva a főtámadó csoport körletében lett volna a helye, sajnos, ezt az egész hadjárat sorsára kiható elodázhatatlanul sürgős és fontos kötelességét sem teljesítette. Sőt még augusztus 12.-én sem lett volna késő, a gyeplőt erős kézzel kezébe véve, a visszavonulásban lévő csapatokat gyorsan összeszedni, rendbehozni s azokat újból a még mindig előretolt állásában elszigetelten álló Tollet-csoportra visszavezetni, akin, sőt még a háta mögött tétlenül álló Ebergényin is, a rendelkezésre álló túlerővel még mindig igen könnyen alaposan el lehetett volna verni a port, s ez esetben Bercsényi igazi nemzeti hős színében tűnt volna fel. De ehhez megfelelő hadvezéri talentum a kellő elszántsággal párosulva kellett volna, ami azonban Rákóczi főgenerálisában nem volt meg a kellő mértékben. Az az elhatározása, hogy az indokolatlan visszavonulás folytán elkedvetlenedett hadakat Ráhóra vezeti vissza, s onnan egyszerre két excentrikus irányban fekvő és magas hegység által elkülönített terület, Breznóbánya, illetve Fülek–Losonc felé, új offenzívát kezd, – őszintén megvallva, fabatkát sem ér, mint ahogy nem is lett annak eredményes foganatja.
Nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül a dolgait különben mindig kiválóan végző, vitéz, bátor, merész Czelder Orbán dandárnok oszadai nem éppen követésre méltó magatartását és tevékenységét. Neki az általa előretolt Bajcsy-csoportot feltétlenül támogatnia és a Stureci hágón álló, illetve onnan Bajcsyra törő Viard tábornokot okvetlenül, lehetőleg annak oldalába, esetleg hátába fúródva, támadnia kellett volna, hogy a császári csoport továbbvonulását Rózsahegy felé mindenáron megakadályozza.
Azonban, mint fentebb láttuk, a császáriak oldalán sem ment minden úgy, ahogy kellett volna.
Nemcsak Pálffy két, egyébként igen helyén való vitéz, sőt merész alparancsnoka, hanem maga a tábornagy is, ez alkalommal meglehetősen gyenge, passzív magatartást tanusított. Eltekintve attól, hogy offenzív fellépésre, bár azt is bátran megtehette volna, a Heister által beigért segítség beérkezéséig egyáltalában nem is gondolt, most, amikor hírét vette az ellenség offenzív fellépésének, sőt még amikor Tollet vészkiáltásai is füléhez jutottak, még mindig nem fejtett ki olyan friss és céltudatos tevékenységet, aminőt tőle, mint tapasztalt és előzőleg még többször remekül bevált hadvezetőtől mindenki méltán elvárhatott volna. Ennek pedig legfőbb oka a Garam forrásvidékétől a Dunáig vele szemben álló kuruc alparancsnokok és csapatok örökké mozgó, csipkedő pompás viselkedése, szinte ideálisnak mondható tüntető tevékenysége volt. Mily óriási különbség nyilvánult meg itt a tulajdonképpeni átütő, átütő erő kifejtésére hivatott Csáky-féle főtámadó csoport lagymatag, erőtlen s végül minden ok nélkül szégyenteljes visszavonulásba fulladt, kudarccal végződött és a csupán a szemben álló ellenséges csoportok lekötésére hivatott és valóban remek eredményt felmutató mellékcsapatok ügyes, lelkes, céltudatos magatartása között! És hogy igazságosak legyünk, be kell vallanunk, hogy ez a pompás siker és eredmény nagyrészt Bercsényi helyes intézkedésének és jól bevált előzetes szóbeli instruálásának volt köszönhető. Ezeknél a tüntető csoportoknál valamennyi parancsnok nagyszerűen megállotta a helyét, míg fönt a főtámadó csoportnál maga az egésznek a parancsnoka, nemkülönben Babócsay és Andrássy távolról sem feleltek meg a magas és fontos állásukhoz mért kívánalmaknak. Sőt volt ennek a szomorú jelenségnek ugyancsak a főtámadó csoport kötelékén belül még egy szintén sajnálatos mellékhajtása is. A Szinay–Pozsgay-féle incidenst értem alatta. Ez a két egymásra utalt tiszt között támadt perpatvar jellegzetes, de egyben szomorú tünete annak, hogy irreguláris, szedett-vedett, kemény, fegyelemhez nem szokott csapatok előljárói és alárendelt viszonyban lévő egyénei között még ilyenek is előfordulhatnak anélkül, hogy a fegyelemsértő, pökhendi alárendeltnek, éppúgy mint a még nagyobb, az egész kuruc ügy kárára óriási baklövéseket elkövetett Csákynak, még csak a hajaszála is meggörbült volna.
Itt kell továbbá szóvá tennünk azt a csúnya, piszkos dolgot, mely feljelentés formájában Csáky és Babocsay ellen felmerült, sőt amelyekhez hasonló dolgokba Rákóczi levele szerint más tisztek is bele voltak keverve. Fölséges és igazi fejedelemhez illő az a mód, ahogyan az ezek miatt felette elszomorodott Rákóczi ezeket a fekélyes dolgokat Bercsényihez intézett leveleiben pertraktálja. Utóbbi azonban sajnos, sok minden fölött szemet hunyva, könnyebben átsíklott mindezeken.
Őszintén megvallom, nem szívesen vettem fel ezt az egész dolgot munkámba, azonban hosszas gondolkozás után úgy találtam, hogy ez is, mint felette jellegzetes tünet, feltétlenül hozzátartozik az akkori viszonyok és szereplő személyek rajzához és alapos megismeréséhez. E kóros tünetek ismerete nélkül sok mindenféle dolog és esemény majdnem érthetetlennek tűnne fel.
A vavrisói események lezajlása után mindkét fél új elhatározások előtt állott. Bercsényi, mint láttuk, Ráhó mellől akár kétfelé is támadni készült, de mihelyt ellenfele megmozdulásáról értestült, rögtön túlóvatosság vett rajta erőt, az előretolt Ebeczkyt visszavonja, s most már nem Ráhónál, hanem a hátrább fekvő Hajnácskőnél akarja haderejét összpontosítani, de már nem kimondott támadólagos szándékkal, hanem költött hírek és – ezt szívesen koncedáljuk – ügyes manövrirozások által Pálffyt visszatérésre bírja, aki viszont szintén nem valami égretörő dolgokon törte a fejét, hanem Tollet és Ebergényi tábornokokat sorsukra hagyva, az úgy a császáriak, mint a kurucok szempontjából csak alárendelt fontossággal bíró Gács kis és jelentéktelen váracskájának elfoglalását határozta el. Hogy mindkét félnek eme meglehetősen passzív jellegű elhatározásával és magatartásával nem igen érthetünk egyet, hanem ehelyett Bercsényi és Pálffy részéről komoly offenzívát gondoltunk volna helyénvalónak, az a kölcsönös helyzetből és viszonyokból kifolyólag nemcsak lehetőnek, hanem égetően szükségesnek is tűnik fel, mert csak ily módon lehetett, ha nem is döntő, de legalább némi kézzelfogható eredményt elérni. De ha már Pálffy minden áron várat akart ostromolni és bevenni, ott volt Érsekújvár, amelynek megvételét Heister is szorgalmazta, sőt határozottan meghagyta neki. E parancs nemteljesítése miatt különben, mint tudjuk, Heister panaszt is emelt Pálffy ellen a bécsi udvari haditanácsnál. E parancs nemteljesítése egyébként alaposan megbosszulta magát, mert Bottyán a bányavárosok előtt történt váratlan feltűnésén kívül a szabadon hagyott Érsekújvár tettvágyó védőrségének gyakori kitörései és jó messzire terjedő nagyobbszabású portyázásai is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Pálffy divény–gácsmenti előretolt állásából csakhamar ismét visszahúzódott a Garam völgyébe.
Bottyán utolsó tevékenysége Selmecbánya alatt és a Zagyva mentén valóban méltó befejezése volt a legügyesebb, legvitézebb kuruc generális áldásos életének. A szélaknai kemény harcban félreismerhetetlen és elvitázhatatlan jelét és bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy eszes, ügyes és bátor vezetés mellett még az általában már kedvük vesztett és szárnyaszegett kuruc csapatokkal is nemcsak helyt lehet állani a császáriak reguláris gyalog és lovas seregeivel szemben, hanem azokon határozott győzelmet is lehet aratni, melyet a hős, ha másnap a küzdelmet folytatta volna, alighanem döntővé és az ottani császári csapatok végleges vereségével végződővé fejlesztett volna ki. Nagy kár is volt, oly sietve elvonulnia Selmec alól, mert abból alighanem jelentékeny hátrány nem származott volna, ha egy-két nappal később indult volna el a rácok megfenyítésére és a hatvani puccs elnyomására.
Hogy a császári hadsereg parancsnokai mennyire tisztában voltak azzal, hogy mit jelent az, ha valahol Bottyán megjelenik, mutatja az, hogy hamarosan mindenünnen seregestől odacsődültek az összetűzés színhelyére. A rettenthetetlen Tollet ezúttal nem lovas, hanem gyalog csapat élén méltó ellenféllel, Bottyánnal mérte össze kardját, de az egyszer nem ő, hanem a kuruc generális nyerte el a győzelem pálmáját, akinek főlényes mivoltát a híres Viard császári lovas generálisnak is ki kellett tapasztalnia. A szegény Tollet ezúttal kétszeresen is rosszul járt, mert nemcsak újból arcát lőtték keresztül, hanem a kurucok fogságába is került.
Azonban a Bercsényi által messze a császáriak háta mögé irányított portyázó különítmények is dicséretreméltó módon feleltek meg feladatuknak. Hiába, az ily portyázó hadviselésféle kis háborúsdiban a magyar huszárság mindig páratlan és utolérhetetlen volt. Nagyobb, a hadjárat sorsára döntő befolyást gyakorló hadműveletekre azonban egyelőre egyik fél sem gondolt. Pálffy még mindig Heistert várta, Bercsényi pedig, bár ellenfelével szemben némi túlerő felett rendelkezett, nyílt homlokkal, erőteljes támadólagos és döntést kereső szándékkal most sem mert ellenfelére rátörni, hanem a szeptember 5-iki eszmékben szegényes dobsinai értekezlet határozatához képest csupán csalafintaságokkal, álmozdulatokkal igyekezett Pálffyt ereje egy részével valamerre kicsalni, hogy aztán viszonylagos túlerővel arra reávethesse magát. Csakhogy az óvatos bán nem igen akart lépre menni. Igy aztán szeptember közepe felé aránylag csend és nyugalom uralkodott a frontokon. Nagyon természetes, hogy ily módon a hadjárat mérlegének serpenyője egyik fél javára sem tudott alábillenni, pedig a kurucok érdekében állott a mielőbbi döntés kierőszakolása, még mielőtt Heister a Dunántúlról a Felvidékre visszatérne.
A dobsinai szegényes, kicsinyes terv nyomán természetesen Bercsényinek ebből kifolyó rendelkezései is szintén csak ilyenek lehettek.
Pálffy megtette ugyan neki azt a szívességet, hogy Ocsova melől Nagyszalatnára vitte előre csapatjait, de Bercsényi alparancsnokai, Eszterházy Dániel, Szent-Pétery és Csajághy, a támadás helyett inkább a visszavonulást látták jobbnak. Igy aztán Heister feljöveteléig, a csápori rajtaütéstől eltekintve nagyobbszabású dolog már nem történt. Úgy ezt, mint az Érsekújvár fölsegítését célzó előbbi vállalatokat Bercsényi parancsára a kurucok ugyan mesteri módon hajtották végre, de azok a nagy háború szempontjából csak alárendelt szerepet játszottak.
Azon időponttól kezdve, amikor Heisternek a Dunántúlról való feljövetele mind bizonyosabbá vált. Bercsényi az egész vonal mentén már csak védelemre gondolt s miután a maga erejét már erre sem tartotta elég erősnek, javaslatára Rákóczi Károlyi Sándor hadainak egy részével őt magát is a felvidéki hadakhoz rendelte a Tisza mellől. E parancsnak személyi része látszólag Bercsényi betegeskedésének praeteksztusa alatt történt, de tulajdonképpen abban lelte magyarázatát, hogy immár a fejedelem bizalma Bercsényi iránt az utóbbi időben történtek miatt – és tegyük hozzá: nem ok nélkül – alaposan megrendült.
A szökevények bámulatosan helytálló vallomásaiból a kuruc hadvezetőség már kezdettől fogva teljesen tisztában volt a császáriak további szándékával és hadműveleti tervével, nevezetesen tudta azt, hogy Heister két főcélt tűzött ki maga elé, Gács és a Szepesség meghódítását, s így abban a ritka szerencsés helyzetben volt, hogy még idejekorán megtehette szükségesnek vélt ellenintézkedéseit.
Bécsben ugyan nagyon szerették volna, hogy Heister a Felvidékre történt beérkezése után oly nagyszabású hadműveletbe fogjon, amelynek segítségével a kurucok ellenállását még ez évben végleg letörné, de a tábornagy már eleve kijelentette, hogy erre, de még a Kriechbaummal való egyesülésre sem lehet számítani s ezért ezévi hadműveleteinek céljává csupán az őrvonalaknak lényeges előretolását s annak keretén belül a Szepesség meghódítását tűzte ki, amihez aztán kénytelen-kelletlen az udvari haditanács is hozzájárult. És többet valóban a rendelkezésre álló csekély erővel és a már nagyon is előrehaladt időre való tekintettel ez évben már nem is igen lehetett volna elérni.
Érdekes és feltűnő, hogy Heister egyik legelső gondja volt, hogy gyűlölt tábornagytársát, Pálffyt, minél messzebbre elexpediálja magától, s hogy ez a savanyú almába beleharapjon, aránylag elég nagyszámú erőt, mintegy 2500 embert adott melléje. Sőt, hogy megfelelő tőrdöfést is adjon ellenlábasának, végeredményben odarendelte Pálffyt, ahol most már semmiféle fontosabb teendő nem akadt, – a Dunántúlra, Heister hadműveletei tervének ezen túl terjedő részével, a többi csapatoknak két nagy, párhuzamos csoportban a Szepességre, mint kijelölt főhadiszínhelyre és végső célpontul kilátásba helyezett területre való elindításával nagyban véve egyetérthetünk. Hogy ő a talán kissé gyengére szabott jobb csoporttal menetelt, az természetes, mert hiszen egyelőre, a Szepességre való beérkezés időpontjáig, csupán ennek volt kilátása az ellenséggel való komolyabb összeütközésre. A Heister által kontemplált hadművelet tulajdonképpen egy nagyarányú és nagyszabású oldalmenet képét mutatja, melyet erőskezű és erősakaratú ellenség igen könnyen és alaposan megzavarhatott volna. Azonban a tábornagy jól számított, amikor a kurucokat már annyira elcsigázott és lethargikus állapotban levőknek gondolta, hogy ők ilyesmire nem igen fognak vállalkozni.
Gácsnak elég gyors kapitulációja szintén a kurucságnak már igen nagyfokú elkedvetlenedésére és elcsigázottságára vall, ami aztán nagyon megkönnyítette Heisternek kitűzött célja elérését. A Bercsényi által hevenyészve elrendelt csipkedések és hátbatámadások, amint azt hamarosan ő maga is belátta, nem sokat értek.
Feltűnő, hogy Heister Gács megvétele után nem a legrövidebb irányban, Tiszolc–Murány–Telgárton át, hanem nagy kerülővel, Zólyom–Besztercebányán át folytatta útját a Szepesség felé. Úgylátszik attól tartott, hogy Tiszolc–Murány tájékán esetleg erősebb ellenállásra találhatna a kurucok részéről. Zólyom–Besztercebánya környékén történt hosszas, 10 napi időzése szintén feltűnő, valamint két részre osztotta s külön-külön utakon irányította azokat a Vág völgye felé. Ez alighanem a könnyebb menetelés és ellátás érdekében történt, de egyszersmind arra is enged következtetést, hogy további útjában a Szepességig a tábornagy már nem számított komolyabb ellenállásra, aminthogy tényleg úgy is történt. Ha azonban Károlyi néhány nappal előbb indul el hadaival Kassa mellől, úgy Heisternek zólyom–besztercebányai hosszas tétlen időzése könnyen megbosszulhatta volna magát.
A Sickingen, Viard és Croix által végzett tüntetőleges, illetve támadólagos előnyomulás kelet felé mindenesetre igen célszerű rendszabály volt Heister részéről. Ezáltal az újonnan szándékolt őrvonal máris a császári csapatok kezében volt s Heister most már biztosabban és nyugodtabban foghatott hozzá szándéka és terve végső betetőzéséhez, a Szepesség elfoglalásához.
Hogy Babócsay Tornallyát ellenállás kifejtése nélkül engedte át Sickingennek, az a kuruc lovas-dandárnok vavrisói szereplése után nem nagyon lephet meg bennünket. Dandárának háromfelé osztása sem mondható ügyes és helyes dolognak, annál kevésbbé, mert csakhamar kiderült, hogy Győri Nagy János maroknyi hadának elszánt fellépése, majd az Eszterházy Dániel tüntető mozdulatairól szóló hírek is elegendők voltak ahhoz, hogy a különben is óvatosan fellépő, Rozsnyót megszállni szándékozó Sickingent ismét a Tornallyáig, majd az összes császári csoportok eredeti állomáshelyeikre való visszavonulásra késztesse. Pedig tudjuk, hogy Eszterházy támadó föllépésének, illetve a császáriak háta ellen intézendő nagyobbszabású portyázásainak híre csak vaklárma volt. Ehelyett a nevezett altábornagynak tevékenysége, aki sohasem állott túlvakmerő hadvezető hírében, sokkal kisebb dolgok művelésében, Hatvan városának fölperzselésében, merült ki, amit a császáriak viszont szintén csak hasonló semmitmondó, de annál elitélendőbb mérges légycsipésekkel, ártatlan helyiségek felperzselésével viszonoztak. Csak amikor látták, hogy Eszterházy nem mozdul ki bebrői táborából, tartották tanácsosnak december elején, tehát jó későn, Rozsnyó megparancsolt megszállását perfektté tenni.
Amikor Heister Gács eleste után Zólyomnak, Besztercebányának vette útját, ebből Bercsényi megbizonyosodott afelől, hogy a foglyok bemondása a császáriak hadműveletei tervét illetően mindenben megfelel a valóságnak. Hogy tehát Heisternek a Szepesség elfoglalására vonatkozó tervét meghiúsítsa, ennek megvalósítása céljából hamarosan kettős tervet eszelt ki. E tervnek egyik része védőleges, másik része támadólagos volt. A védőleges rész abból állott, hogy a Heister útjába eső Murányt friss védőrséggel látta el, a Szepesség két legfontosabb városát, Késmárkot, de főleg Lőcsét pedig ugyancsak megfelelő őrséggel ellátván, egy-egy ügyes parancsnok gondjaira bízta. Az összeszedhető erők legnagyobb részét ellenben terve támadó részének végrehajtására szánta, mely támadás azonban nem irányult volna közvetlenül a Heister által vezetett csoport, hanem az attól jó messze, 30 kilométernyire délre fekvő vadkerti császári csoport ellen, remélve, hogy ezzel Heistert visszatérésre fogja birhatni. Ennek az egész tervnek az alapeszméje nem volt rossz, de ezt a támadást, amelyből különben úgy sem lett semmi, mindenesetre jobb lett volna a Szepességhez közelebb, teszem fel a felső Garam völgyén át Besztercebánya irányában intézni, ahova az odavonandó Károlyi-féle segédcsapatok sokkal könnyebben és gyorsabban érhettek volna el s azonkívül Besztercebánya–Zólyom környékének veszélyeztetése sokkal nagyobb hatást gyakorolt volna Heister valamennyi csoportjára, mint a távol fekvő, kevésbbé fontos vadkerti csoportnak a fölverése. Ámde a Garam völgyében a kuruc támadó csoport esetleg már kezdettől fogva erősebb ellenségre is bukkanhatott volna, amiből komoly harcok is fejlődhettek ki: ezt pedig Bercsényi kerülni akarta; ő nem komoly hadműveletekkel és harccal, hanem csak fenyegetéssel akart Heisterre hatni, remélve, hogy ez is elég lesz ahhoz, hogy őt a szepesi vállalat abbahagyására rábírja. Ez azonban a szándékolt támadás végrehajtása esetén is alighanem hiu ábrándnak bizonyult volna, mert Heister még sem volt annyira gyöngeszívű ember, hogy ilyen komolytalan kisérletezésekkel őt és csapatjait az Ipoly völgyébe való visszatérésre lehetett volna hajlandóvá tenni.
Bercsényi terve füstté válván, Károlyi a magával hozott hadakkal nem Vadkertnek, hanem a Szepességnek vett irányt. Mindenesetre figyelemre és elismerésre méltó, hogy ő ottani feladatának támadólagos módon akart eleget tenni, de vállalkozását nem koronázta siker. Első ízben Palocsayval nem volt szerencséje s itt is az történt, hogy miután a hegy nem akart elmenni Mohamedhez, hát ez ment el a hegyhez, de ekkor meg az időjárás vált mindkettőjük ellenségévé.
Egyébként is Károlyi fölérkezése a Szepességre már úgy festett, mint eső után az a bizonyos köpönyeg, mert közben Heister már megvette volt Késmárkot, melyet egyébként Bercsényi, mint tudjuk, inkább a forma kedvéért szállatott meg, de csak mindössze 500 emberrel. Nem csoda tehát, ha Késmárk hamarosan megadta magát. Ellenben Lőcse hősies védelmezője már igen kemény borsot tört az elbizakodott császári fővezér orra alá. Ez az elszánt, lelkes csoport, parancsnoka által felvillanyozva, még a következő évre átmenőleg is eredményesen dacolt az emiatt mérgében toporzékoló császári fővezérrel, aki kétszer is kénytelen volt a nagy veszteséggel járó ostromot megszakítani, sőt végül a maga személyére el is távozott a vár alól. Pauer és Czelden nagy aktivitása feltétlen elismerést és dicséretet érdemel.
Mindezek a szép részletsikerek azonban csak futólagos értéket képviseltek. Emellett a kurucok ügye napról-napra sötétebbé és reménytelenebbé vált.
){kind=link}