b) Herbeville Lipótvár megsegítését célzó hadművelete. A vág-dudvági kelepce.
b) Herbeville Lipótvár megsegítését célzó hadművelete. A vág-dudvági kelepce.
Említettük, hogy Bécsben nagyon rossz néven vették Glöckelsperg hadának Komáromba történt visszarendelését;* az udvari haditanács ugyanis azt akarta volna, hogy az említett altábornagy nyomban tovább folytassa útját Erdély felé, de Herbeville azzal érvelt, hogy a dán segítőcsapatok beérkezése előtt erre a messzemenő hadműveletre gondolni se lehet s hogy addig a sereg hiába ne töltse idejét, közben Lipótvár fölsegítését hozta javaslatba, amihez aztán az udvar, illetve az udvari haditanács hozzá is járult, közben azonban Glöckelsperget, mintegy a szándékolt offenzíva bevezetése gyanánt, Budára visszairányítván, meghagyta neki, hogy a pesti oldalra átkelve, a kurucok ellen tüntetőleg nyomuljon előre.*
Lásd a 267. oldalon.
Feldzüge … (Rechberger id. m. VII. 437.:) „Am 18. Juli erhielt FML. Glöckelsperg Contre-Ordre, sobald als möglich über Ofen auf die Pester Seite vorzudringen, um dort den Rebellen eine Diversion zu machen.” (Bécsi Kriegs-Archiv. Ungarn. 1705. Fasc. VIII. 2.).
Bercsényi „kémek, szökevények, bécsi összeköttetései, de különösen mindig megbízható pozsonyi korrespondense, Rezler útján” egészen jól volt tájékoztatva a császáriak helyzetéről, sőt még szándékairól is. Megtudta, hogy a zsoldba fogadott dán hadosztályt* már június 27.-ikére várták Bécs alá, honnan az a Csallóközbe vonul, hogy aztán Herbeville az ugyancsak odarendelt Glöckelsperget, valamint a már ott levő többi erőket összevonván, két hét leforgása alatt megkezdi hadműveleteit, még pedig egy csoporttal Somorjáról Nagy-Magyar (Gross-Magendorf) – Diószegen – Szereden át Lipótvár fölmentésére, egy másik csoporttal pedig Gután át Érsekújvár felé. Ezt Bercsényi június 29.-én Rákóczinak megjelentvén, a kuruc erőknek összevonását is javasolta, mondván: „Nem tudom, Kegyelmes Uram, nem jobb volna-é most hamarjában Ngodnak magát conjungálni ezen (t. i. Bercsényi parancsnoksága alatt álló) corpussal? Talán megtartóztathatnók az ellenséget. Mert ha engem eltol Újvár mellől: sok had híjával maradunk. Ha confundál engem: nehezebben hozza helyre Ngod maga is.” „A fejedelem – teszi hozzá Thaly, A gróf Bercsényi család III. 388. oldalán – igazat adott hadvezére okoskodásának, meggyőződvén, hogy a hadakozás súlypontja most a Vág környékére készül fordulni: felhagyott Dunántúlra szándékolt átkelési tervével, s megindula táborával a csatlakozásra, a semptei hidak felé.” Július 3.-án Rákóczi, aki a Károlyitól magához rendelt néhány tiszántúli lovas ezreddel szaporította a hadseregcsoportjának létszámát, még Ócsánál sem volt, de már 4.-én Gyömrőnél, 5.-én Rákos-Csabánál, 7.-én és 8.-án Veresegyházánál, 9.-én pedig Vácnál táborozott. Június 12.-én menetét folytatva, e napon Szokolynál, 13.-tól 17.-éig Kis-Gyarmatnál és Kéméndnél, 18.-án Kürtnél, 19.-én Suránynál, 22.-én Vág-Vecsénél, 23-ikától kezdve pedig Mocsonoknál találjuk táborát.
Ez a hadosztály Harboe és Gerstorff tábornokok alatt 4500 gyalogosból és 1600 lovasból, vagyis összesen 6100 főnyi igen jó katonából állott.
Ezalatt Bercsényi, hogy hada tétlenül ne vesztegeljen, újabb portyázásokat végeztetett Morvaország és Ausztria szomszédos területén. A Csallóközbe úgylátszik nem igen mert betörni, mivel ott a császáriak akkortájt már összpontosítva voltak.* Elhatározásához képest Bercsényi egyik alparancsnokát, Eszterházy Antalt, 2000 gyalogossal, 1000 lovassal, néhány ágyúval és 2 kisebb bomba-mozsárral július 7.-én „Szeredből nekiindítá Szomolánynak, hogy ezen immár kiéheztetett várat bombázza meg, foglalja vissza, s azután a Fehérhegyen Jabloncza felé általmenvén, egyesüljön Ocskay dandárával, együtt „lesznek effective 3000 gyaloggal és 4000 lovassal körülbelül”; derék erő diversióra; azzal csapjanak be Morvába, Ausztriába. Vigyázóban a Vágon túl marad még 2000 lovas, a vecsei táborban, itt mellettem (vagyis Bercsényi mellett) több 4000 lovasnál, a semptei és sellyei réveken 3000 gyalog.” Ezek szerint Bercsényi hadereje, az érsekújvári és nyitrai várőrségeken és a Lipótvárt és Trencsént körülzárva tartó hadakon kívül, 10.000 lovasra és 6000 gyalogosra rúgott. Rákóczinak a Vág mellé hozott csapatait is hozzászámítva, az itt egyesült kuruc haderő legalább 25–30.000 főre rúghatott.*
Július 9-én írja Bercsényi Vág-Vecséről Rákóczinak: „Én az Csallóközben nem árthatok az ellenségnek, mert nincs alkalmatosságom az általköltözéshez (?) in corpore lévén már együtt az német az nagy-magyari híd előtt.”
Thaly. A gróf Bercsényi család, III. 388–389.
Eszterházy Antal Szomolány alá érve, július 9.-én reggel mindössze 17 tűzesgolyót vettetett a várba, mire az megadta magát. Most aztán Eszterházy a nádasi szoroson átvonulva, Jabloncánál Ocskayékkal egyesült s mivel megtudták, hogy báró Grumbach 130 főnyi szabad százada Holics várába zárkózott előlük, július 15.-én azt is megtámadták s úgy bombázták, hogy a császáriak kénytelenek voltak magukat megadni, majd át is pártoltak a kurucokhoz. Ezek után Gödingre került a sor s miután a város ellenállni próbált, azt is megvették rohammal s aztán a csapatoknak szabad prédául engedik át. Innen Eszterházy hódolásra szólította fel a morva rendeket, de ez eredmény nélkül maradván, Ocskayt 4000 lovasával a nyakukra küldte. „Rémséges hadjárat volt – írja Thaly id. m. 389. oldalán – melyet a német írók „Hunnenzug”-nak neveznek.* A gyors paripás könnyű lovasság – persze a tatárok is velök – kisebb-nagyobb csapatokban pusztítva, dúlva, égetve elözönlé Morvát, Ausztriát; mélyen bejárák: Lundenburgon belül 35 helységet zsákmányoltak és perzseltek fel, elnyerték Lichtenstein herceg 300 drága fajkancából álló eisgrubi híres ménesét, több ezer darab egyéb lóval, marhával; s töméntelen prédával megrakodva térnek meg Gödinghez.” Növelte a bajt, hogy a znaimi fölkelők föllázadván, vonakodtak a határmenti községek védelmére kelni.* A kétféle baj megfékezésére az udvari haditanács a két dán lovas ezredet Gerstorff tábornok parancsnoksága alatt a Thaya menti Rabensburg, majd onnan július 26.-án Lundenburg környékére, Ranow tábornokot pedig a Montecuccoli- és Schlick-gyalogezredekkel Znaimba rendelte ki. Utóbbinak csakhamar sikerült rendet csinálnia, úgy, hogy július végével már újból csendes volt minden, de a dán lovasság már elkésett. „A kuruc táboron hétországra szóló kótya-vetyét tartottak s Eszterházy háboríttatlanul térhetett vissza Szered várába,” hogy július vége felé ismét 8000 emberrel jelenjen meg Szakolczán, újabb nagy kuruc betörés rémét festve a falra.* Ámde Rákóczi, a császári főerőnek időközben történt megmozdulására való tekintettel július 29.-én Eszterházyt a hozzá való csatlakozásra utasította, augusztus 4.-én Majtényt és Farkashidát jelölvén ki számára csatlakozó helyül.
Feldzüge … (Rechberger, id. m. VII. 435.:) „Diesen, einem Hunnenzuge wenig nachstehenden Gräueln einen Damm zu setzen, hatte der Hofkriegrsrath…”
Thaly. A gróf Bercsényi család, III. 408. old. Stepney júl. 25-iki követjelentése nyomán: „Morvaország lakossága a bécsi kormánytól reárótt s kiméletlenűl behajtott szertelen pénz-, termény- és véradó terheit elviselni immár nem bírván… hangosan zúgolódni kezdett. Elégedetlensége július 20–25-ike táján Znaym környékén lázadásban tört ki. Ugyanis az ezen vidékbeli 3000 főnyi fölfegyverzett parasztság, kiket a magyarok ellen, a határszélek őrzésére akarnak vala vinni, nyiltan megtagadá az odamenetelt s a jobbágyságból való teljes felszabadítást követelt föltételül: midőn pedig a katonai hivatalnokok kényszeríteni akarták őket: ellenök fordíták fegyvereiket, néhányat közülük megöltek, többeket súlyosan megsebesítének, s Iglau tájékán át a szintén nagyon elégedetlen Csehország felé vonúltak.”
Felzüge … (Rechberger id. m. VII. 438.: „Der von Herbeville vorgeschlagene Zug zur Proviantirung der Feste Leopoldstadt war umso nothwendiger, als Anton Eszterházy Ende Juli bei Skalitz 8000 Mann gesammelt hatte und abermals Mähren bedrohte.”
Időközben ugyanis Herbeville már július 29.-én ki akart jönni a Csallóközből, azonban nagyszámú kuruc lovasságot találván magával szemben, komolyan csak augusztus 3.-án indult utnak Nagy-Magyarból,* a vár számára szóló készletekkel 16 zászlóalj és 40 lovasszázad, vagyis mintegy 12.000 ember fedezete alatt. Ebben az időben Bercsényi hadának zöme Nagy-Magyarral szemben a Kis-Duna mentén, Csáky dandára Diószegen, Rákóczi pedig a gyalogsággal és udvari hadaival Sempténél állott. A fejedelem azt akart volna, hogy Bercsényi nyomban üssön egyet az ellenségen, avagy esetleg mindketten csapjanak rá. Ezért írta utóbbinak augusztus 3.-án Patáról: „Ha a németek lovassa a gyalogtól külön van, megvallom, az oly alkalmatosság, kinél nagyobbat nem remélhetnénk. Csak a sok bizonyos hírek várakozásával időt ne vesztegessünk és a gyalogságával való megegyezése előtt tegyünk próbát. Én jobbat nem találhatok; kérem Kglmedet, el ne mulaszsza, hogy estvefelé az egész corpussával megindulván, nyomakodjék az ellenség felé és éjszakának idején 3 s 4000 lovassal sokfelől megcsapván, maga a többivel együtt segítő seregben úgy maradjon, hogy az operáló hadnak confusióját eltávoztathassa.”* Erre Bercsényi augusztus 4.-én esti 6 órakor a következőket jelenti: „… Magam recognoscáltam: miként lehetett volna (az ellenséget) megütni? – De Kglmes Uram, teljes lehetetlenség; mert előtte nádasmocsár, vagyis ér, az ki két mérföldnyire nyúlik, onnan alól mellette oldalt vizes-árok, csak egy-két szekér útnyi; hátul az Kis-Duna. Hanem éppen Szenctül lehetne megütni, aki teszen kerülni majd három mérföldet, – de az is szoros, az sok közben való hidak költözésére nézve, míg odaérne ember, s nem is lehetne másként, hanem Bazin felé retirálni magát, vagy az sárfői hídra… Minthogy azért már ez nem lehetett, és Ngod úgy parancsolja, hogy ugyan csak megüssem két-három felől: tettem ily rendelést, hogy mivel már az hídján alul szállott le, úgy, hogy egy mérföldnél éppen nem több Diószeghez, – csak elhiszem, erre gyün vagy itt által az Dudvágon, kin (kicsiny lévén immár a vizállás) széltgyühet, vagy Majténnak; és így subdividálom ezen 11 ezer embert, az ki nekem van, háromfelé: általküldök az Dudvágon 4000-et, oldalt (vagyis Majtény felé) 3000-et, velem marad 4000, – elől, oldalt, utol megütöm itt az Dudvág költözőin. Ha succedál, – áldassék Istennek szent neve; ha nem, és confundáltatunk: az mi túlesik az Dudvágon, az hanemha (Eszterházy) Antallal conjungálja magát. Az innenső csendesen elmehet, ha meg nem bódul; de ha megbódul – bizony az Vágnak hajtja! … Én este Szent-Ábrahámhoz megyek az hadakkal, oda elvárom az Ngodnak parancsolatját, hogy ezt elkövessem-é? vagy csak vagy 4000 embert csipkedőnek hagyva, magam Vágához (Semptétől délkeletre) vegyem magamat az gázlóhoz, míg összemehetünk.”
Lásd a XVIII/15. számú mellékletet.
Arch. Rákócz. I. 387.
Herbeville augusztus 3.-án Borsáig érve, ott valószínűleg még hátralévő csapatjainak beérkezését bevárandó, 4.-én pihenőt tartott, előcsapatjait azonban, amint az Bercsényi fenti jelentéséből kitűnik, már is áttolta a Fekete vizen Psz. Fődémes irányában, jeléül annak, hogy előnyomulását vagy Diószeg, vagy Majtény felé szándékozik folytatni s így a Vág és Dudvág között Lipótvárba eljutni. Azonban természetesen az sem volt kizárva, hogy a császári sereg Psz. Födémesről Nagyszombat–Karkóczon át vesz irányt Lipótvár felé.
Arra az esetre, ha Herbeville seregét a Vág és Dudvág közé vezeti, Rákóczinak gyorsan és igen helyes, ötletes terve támadt, még pedig az, hogy ott számára csapdát készít s abban minden oldalról ráveti magát. Ennek megfelelően éjjel-nappali munkával előkészítette a Vág és Dudvág között Szeredtől északra fekvő terepszakaszt. Markó id. m. 251. szerint: „A két folyó belső partjain sáncokat ásatott, azokat ágyúkkal megrakta, ott pedig, ahol a Vág és Dudvág szeszélyes kanyarodói és holtágai egymáshoz a legközelebb estek, Alsózelle és Szilad között, az egész terepszakaszt elzáratta egy keresztben húzott erős sáncvonallal. Az egész védelmi rendszer megalkotását Le Maire brigadérosra bízta. Ha Herbeville ebbe a zsákutcába bemászik, onnan csak egy kijárata van, még pedig nyugat felé, Farkashida mellett. Ezt az átkelőt pedig Rákóczi La Motte ezredessel különösen megerősíttette. Augusztus 5.-én estére minden elkészült. A sáncokban az ágyúk, a közeli árkokban, füzesekben a gyalogság rejtve várta a császári csapatok közeledtét. A kuruc gyalogságot a fejedelem a sáncvonalakra szétosztotta, ott pedig, ahová ember nem jutott, a víz alá vert hegyes karókkal járhatatlanná tette a gázlókat. Lovasságát tervének megfelelően főhadiszállásán tartotta készen.
Thaly, A gróf Bercsényi család, III., 392. old. erről a következőket írja: „A Vág és Dudvág folyamok közé Szeredtől Lipótvárig két mérföldnyi hosszú, fölfelé folyton keskenyedő síkot képez, melynek északi végét (ez helytelen meghatározás, mert az elrekesztés nem Lipótvárnál, hanem jóval alább, a legkeskenyebb részen történ) Le Maire elsáncoltatá s e sáncok ágyúkkal és gyalogsággal valának megrakva. A Vágon a kurucoknak Zilánál (Sziladnál) – körülbelül középen – hídjok volt. A Dudvágnak farkashidai gázlóit szintén elsáncolták, névszerint De la Motte, három redoute-tal; s ezekbe volt az Eszterházy Antallal Nagyszombat felől érkező gyalog had szállítandó azon esetre, ha Herbeville útját nem Nagyszombatnak, Karkócznak: hanem a két folyam között fogná venni. Zsilipek is készültek, úgy hogy magas vízállás idején a síkságot el lehetett volna öntetni a Dudvággal; azonban a folyócska most – augusztusban annyira csekély vizű volt, hogy, minő e hó 3.-án Rákóczi a műveleteket Le Maire-rel megvizsgáltatá, kiderült, miképpen ezen előnyt most lehetetlen értékesíteni. Sőt a gázlóknak is megfelelőbb eltorlaszolása mutatkozott szükségesnek, ami éjjel-nappali gyors munkával foganatosíttatott. Ha a császári hadsereg ebbe a rekesztékbe bele megy: szemben és hátulról a síkon lovassággal, s a Vágon át ágyúkkal lehet majd őt megtámadni, rontani és veszedelmes kelepcébe juttatni. Ez volt Rákóczi terve, melyet közlött a vele levő francia tábornok, Des Alleurs-rel, ki azt nagyon helyeslé, – csakhogy kételkedett, hogy az ellenfél belemenjen. A fejedelem azonban, aki a jámbor Herbevillét jól ismeri vala: róla joggal feltevé ezt az ügyetlenséget, s a következmény neki adott igazat.”
Még ennél is furcsább és tehetetlenebb színben tünteti fel a császári tábornagyot Markó, id. m. 250–251. oldalán, meglehetősen túlozva a dolgot, ezeket mondván: „A fejedelem … a marsallt olyan helyen akarta harcra kényszeríteni, ahol az övénél jóval kisebb létszámú császári sereget valahol kelepcébe csalva, kevés veszteség árán megsemmisítheti. Herbevillet személyesen és hírből is jól ismerte. Gyenge szellemi képességű, kevés eréllyel rendelkező, jóhiszemű, nehézkes embernek tartotta, olyan hadvezérnek, akit könnyű léprecsalni. Szinte ösztönösen azt remélte, hogy a marsall, a neki ismeretlen térszínen bizonyára a legalkalmatlanabb útvonalat fogja választani Lipótvár felé vonulásában. Erre a reményre támaszkodva, a fejedelemnek az az ügyes gondolata támadt, hogy valamiképpen a Vág és a Dudvág mocsarai közé csalja Herbevillet,* olyan zsákutcába, ahonnan nem tud kiszabadulni. – Rákóczi nem csalódott reményében. Herbeville nem a Nagyszombaton át vezető rövidebb, hanem a sokkal kockázatosabb és veszélyesebb és amellett hosszabb útat választotta Lipótvár felé. Hogy mi volt ennek a balkezes intézkedésnek oka, azt Bécsbe küldött hivatalos jelentésében nem indokolja. Talán a Kis-Kárpátok vidékéről előnyomuló Eszterházy Antal elől akart kitérni, de ezáltal a kisebb bajból megmenekülve, ügyetlenül az erősebb ellenség karjai közé futott.”*
Csakhogy ám Herbevillet nem kellett odacsalni, azt ő önszántából megcselekedte és nincs is nyoma annak, hogy Rákóczi ezt az odacsalást hogyan, mivel, miképpen kisérelte meg.
Én azt hiszem, sőt biztosra veszem, hogy Herbeville azért választotta a Vág és Dudvág között vezető utat, mert éppen e két folyam által jobban védve látta oldalait a Rákóczi–Bercsényi vezette fősereg és Eszterházy Antalnak feléje közeledő seregcsoportja ellen.
Herbeville az augusztus 4.-ike folyamán egybegyült seregével 5.-én reggel megindult borsai táborhelyéről és csakugyan Diószegen át Szerednek vett irányt. Bercsényi a lovassággal Diószegről és Szent-Ábrahámról, egyet-egyet csipkedve az ellenségen, de különben nyugodtan vonult a császáriak előtt Szered felé vissza, ahová déltájban érkezett meg. Rákóczi, kinek gyalogsága báró Sennyey tábornok parancsnoksága alatt Szered várában volt, mihelyt Herbeville menetirányáról hírt vett, – „hogy a németeket a folyamközi kelepcébe becsalja: parancsot adott e vár kiürítésére, s a hajdúságot áthozatta Semptére. Itt táborozott maga is, a híddal szemközti emelkedésen, ágyúival s udvari hadával.” Majd, midőn Bercsényi utóvéde is átkelt a hídon, ennek jobbparti padlóit felszedetvén, a balparti hidfő-sánc őrizetét udvari gránátosaira bízta.”*
Thaly, id. m. III. 393.
Augusztus 5.-én délután 4 óra felé már az ellenséges oszlop éle is Szered elé ért, melyet élelmiszerekkel megrakott hosszú szekérvonat követett. A Szered előtti nyilt, födetlen mezőkön Herbeville csapatai táborba szálltak. „Rákóczi a tulsó part magaslatairól – írja Markó id. m. 252. oldalán – örvendve szemlélte a marsall ügyetlen táborozását, aki leplezetlenül kimutatta ezáltal nemcsak seregének erejét, hanem azt is, hogy podgyászszekereinek egy részét (azaz, hogy valamennyit), még erre a nehéz mocsaras telepre is magával hozta.* Rákóczi nem állta meg, hogy a teljesen födetlenül táborozó ellenséget a Vág vizén át ne ágyúztassa, amit Herbeville nyomban viszonoztatott. Ez az ágyúharc Thaly szerint (id. m. III., 393.) az esthomályig tartott, Markó ellenben az idézett helyen azt mondja, hogy a fejedelem, nehogy Herbevillet nagyon elriassza a Lipótvár felé való továbbmeneteltől, csak rövid ideig lövette táborát.
Hát ugyan mit is tehetett volna velük? Hiszen azokat akarta Lipótvárba bevinni s ennek érdekében folyt egyáltalában az egész vállalat. Itt, Szered alatt, legalább a hadsereg védőszárnyai alatt állottak.
Most aztán a fejedelem tábornokaival haditanácsot tartott, mely az ő ajánlatára akként határozott, hogy egy-egy 4000 lovasból álló csapat jelöltessék ki „azzal a feladattal, hogy Herbevillet másnap hajnalban, ha Lipótvár felé útnak indul, kétfelől közrefogják, Rákóczi szerint – írja folytatólag Markó – Bercsényi oly biztosra vette a győzelmet, hogy az egyik csoport vezetésére – az ügy kárára ő maga jelentkezett.* Ennek a lovascsoportnak a Vág keleti partján kellett észak felé haladni, hogy azután a zellei sáncvonalon keresztül visszakanyarodva támadja meg Herbevillet oldalról, vagy hátulról, ha az a zsákutca végébe jut. A másik lovascsoport vezetésére Bercsényi, miután a vitéz és ügyes Eszterházy István huszárezredes Léván betegen feküdt, saját huszárezredének parancsnokát, Géczy Gábort ajánlotta. Utóbbit Rákóczi még nem nagyon ismerte, de mert az hitte, hogy éppoly ügyes, vitéz és tevékeny, mint bátyja, Géczy Zsigmond, tehát elfogadta az ajánlatot. „Ezt a lovascsoportot – írja Markó – Rákóczi nagy kerülővel déli irányban a vágvecse–vágsellyei átkelőn küldte át Galánta felé, hogy Herbeville háta mögé kerülve, észrevétlenül kövesse őt s ha harcra kerül a sor, szorítsa be az egérfogóba. Mindkét lovascsoportot a fejedelem még 5.-én napnyugta előtt indította útnak, hogy virradatkor mindenki az előre kijelölt helyen legyen. – A szerepek kiosztása és a másnapi teendők megbeszélése után Rákóczi reménykedés, kétkedés, töprengés között virrasztotta át az 5-ről 6-ára forduló éjjelt. A holnapi nap sorsdöntő lehetett a felkelés ügyére. Ha Herbeville ügyetlenül belemászik a csapdába, akkor Rákóczi ezzel a győzelmével nem csupán a császár magyarországi főseregét semmisíti meg, hanem hadvezéri babérral homlokán, szövetségeseinek, a francia királynak és a bajor választófejedelemnek bebizonyítja azt, hogy a kuruc hadsereg egyenlő értékű hadviselő fél. A felkelés jövőjére, a magyar nemzet békéjére a holnapi nap áldást hozó lehet, ha minden úgy sikerül, ahogy azt a fejedelem tervezte és elrendezte. Tépelődéseiből éjfél után sűrű puskaropogás, majd a közvetlen közelből ágyútüzelés riasztotta fel. Egy császári különítmény megrohanta a Semptére vezető Vág-hídat,* de Perényi báró hajdúezredei visszaverték. Rákóczi nem tudta mire vélni ezt a próbálkozást. Eleinte azt hitte, hogy egy általános támadás előjátéka. Mikor azonban a rövid harcjelenet után csönd borult a tájra, megnyugodott s türelmetlenül várta a hajnali pirkadást.* Herbeville hajnalhasadtakor ébresztőt fuvatott. Ennek hallatára a kurucok szintén felkészültek. Rákóczi álláspontjáról mélységes örömmel állapította meg azt, hogy a marsall gyanútlanul indul északi irányba,* egyenesen Rákóczi csapdájába. A fejedelem is elindult. A tulsó parton, a császáriakkal egy magasságban haladt,* s most már percről-perce növekvő izgalommal várta a tegnap este kétfelé küldött lovasságának megjelenését. Azt képzelte, hogy legelőször Géczy Gábor különítménye fog váratlanul Herbeville háta mögött felbukkani, aminek a következménye az lesz, hogy a marsall annál gyorsabban igyekszik Lipótvárat elérni, tehát annál hamarabb üti orrát a zellei sáncvonalba, miközben Géczy és Eszterházy a kelepce hátulsó kijáratát mögötte elreteszelik. Ezalatt pedig Bercsényi már szintén a császáriak háta mögé kerülhet. A reggeli órák azonban múltak. Géczynek nyoma se volt. Herbeville pedig zavartalanul ment tovább, párhuzamosan követve Rákóczi hadai által, aki rövidesen Bercsényinek a zellei sáncokból hajnalhasadtával küldött következő irásbeli jelentését vette kézhez: „Szívem keserűségével kell írnom, hogy Ngod parancsolatját véghez nem vihettem az rossz útak miatt. Úgy, hogy magam jókor érkeztem ide: de az hadnak fele sem takarodott által (a sziladi hídon). Már a hajnalcsillag felkölt. Hanem úgy nyargaltattam el Gencsyt, Bónét s Kaszást vagy 2000 válogatott lóval, – ha valami lármát tehetne. Az jászt és karabélyosokat visszaküldtem, levén reflexióm Ngodra valóban nagy is, hogy dolga ne érkeznék Ngodnak igen; azért visszaszállítom az hídon. Irtam Ocskaynak, az kit hallok Kosztolánytt lenni; talám gyün valami hírem arrúl is és Eszterházyrúl is, hogy conjunctis viribus tehetnénk jobbat. Már nem tudom, visszatérjek-é, vagy mit tévő legyek? … Maradván … Az sáncban, 6 Aug. 1705. P. S. Ide lovassal nem tehet az ember succursust; magában jó erősség. Nemsokára a visszatérő Bercsényi személyesen jelenti Rákóczinak, „hogy miután Le Maire hadmérnök-dandárnok nem tartá megengedhetőnek, hogy (Gencsyék) lovasságának kibocsátása végett a sáncokon rést nyittasson: ő tehát azon lovas hadat otthagyá a sáncolatok mögött,” maga pedig a többivel visszatért.
Ehelyett a Bercsényit rendszerint kidicsérni szerető Thaly id. m. III. 394. oldalon azt mondja, hogy mivel ennek a csoportnak, megszakgatott, szorúlatos, hegyes-völgyes tájékon kell vala előhaladnia: e több gondot igénylő éji menet vezényletére Bercsényi maga vállalkozott.”
Herbeville-nek Bécsbe küldött relációja. Wienerisches Diarium, 1705. 213. szám: „Relation und Diarium, was bey der unter Commando der, Kayseril, General-Feld-Marschallen Herrn Grafen von Herbeville, Excellentz in Ungarn stehenden Kayserl. Armee, vom 3. bis 14. Augusti 1705. vorgegangen.
Thaly, id. m. III. 394. oldalán ekképpen adja elő ezt az epizódot: „Éjfél felé (tehát nem éjfél után) sűrű puskaropogás hallatszott. A szeredi várban tanyázó ellenség pár száz gránátossal támadást intézett a híd ellen; de heves ellentállásra talált. Egy óra hosszat folyt a tüzelés (eszerint tehát nem is volt nagyon rövid ez a harcjelenet), mire a németek – kik úgy látszik csak diversiót kiséreltek meg – megszüntették a tüzelést.” – Rákóczi emlékiratai, 129. oldalán erről az epizódról ezeket mondja: „Éjfél felé elkezdett a várban tanyázó ellenség (amely mint reggel megtudám, két század gránátossal erősbült), a hidat megtámadni s körülbelül egy óráig mindkét részről heves tüzelés folyt.”
Thaly szerint: két hadoszlopban, szekérvonatát a középre véve.
Thaly szerint: közben-közben ágyúztatva reájuk.
Miután ugyanekkor még Géczynek sem volt se híre, se hamva, a fejedelem a nála levő Buday István tábornokot küldte át a sziladi hídon az ellenség oldalába, illetve hátába. Budaynak sikerült egy ritkás erdő szélén a császáriakat ágyúlövésnyire megközelíteni, ahol ezredét felfejlődtette. Közben a császári hadoszlop oly közel jutott a sziladi hídat védő sáncokhoz, „hogy azok ágyúi, jól álcázott rejtekhelyeikről figyelni kezdtek rá. Zárt kuruc osztagokat a császáriak sehol sem láttak, de annál több itt-ott bujkáló és a cserjés-bokros mocsarak között mindenütt fel-feltünedező kisebb járőröket.” Mindazonáltal Herbeville menetét folytatva csakhamar a zsákutca végéhez ért és itt megakadt. Közben meg-megállt, portyázókat küldött mindenfelé, ágyúival itt-ott viszonozta a kurucok tüzelését, de nem sok eredménnyel, míg az ő csapatjai máris mintegy 100 embert vesztettek. Ekkor vették észre Budaynak felfejlődött ezredét, melyet az összes magyar lovasság elővédének tartottak. A pillanatnyi helyzetet Herbeville tábornokai nagyon válságosnak látták, olyannyira, hogy az 1711. évi vajai találkozás alkalmával Pálffy lovassági tábornok személyesen mondotta Rákóczinak, hogy ők ezekben a percekben el voltak rá készülve, hogy rövidesen egy trombitás kuruc parlamentair fog előttük megjelenni s felszólítja őket a fegyverletételre. A Herbeville által haditanácsra összehívott tábornokok a döntő összeütközést küszöbön állónak tartván, a csapatoknak arccal a Vágnak, honnan a főtámadást várták, s háttal a Dudvágnak csatarendbevaló állítását javasolták, ami meg is történt. „Jó soká állottak így, – mondja Thaly, id. m. III. 396. oldalán – háttal a Dudvágnak, zavartan; míg nem látván, hogy a délről várt támadás késik: a szabadon álló jobbszárnyukkal* elkezdtek visszafelé húzódni, melyet aztán az egész csatarend követett, egyetlen hadoszlopban, oly célzattal, hogy – egyéb menekvésök nem lévén – a farkashidai kelőkön át a nagyszombati fensíkra kijuthassanak.”
Rákóczi emlékiratai 131. old. szerint ugyanazon az úton, amelyen jöttek.
Ilyenformán „Rákóczi nagy terve – írja Markó id. m. 257. oldalán – máris meghiúsúlt. A németek a kelepcéből már majdnem biztosan kiszabadultak. De még mindig a Vág és Dudvág között voltak. Igy tehát az eddig elkövetett sok mulasztást, ügyetlenséget még helyre lehetett volna hozni, ha a Dudvág egyedüli átjárójánál, Farkashida mellett a kurucok fel tudják tartóztatni Herbevillet addig, amíg Rákóczi, Bercsényi, főleg pedig Géczy Gábor odaérkeznek. A farkashidai átkelő előtti sáncvonalat La Motte ezredes készítette s gyalogságát, mivel a tervezett három redoute még nem volt teljesen készen, csak csekély számmal helyezte el a sáncban, többi ezredét pedig lesállásokban a sáncok közelében. – Amikor Rákóczi, a Vág tulsó partjának egy kiemelkedő pontjáról Herbeville hátrakanyarodó mozdulatát észrevette, sürgős parancsot küldött a Dudvág vidékére már beérkezett Eszterházy Antalhoz, hogy azonnal küldje gyalogságát Farkashidára, La Motte ezredeshez, maga is siessen oda s vegye át a parancsnokságot ezen a fontos ponton. Bercsényi hajnali kudarca miatt röstelkedve akkor maga kérte a fejedelmet, hogy lovasságával Herbeville után vágtasson s megtámadhassa őt, mielőtt Farkashidához érkezik. Rákóczi egy magaslatról az összes eseményeket figyelemmel kisérhette s megdöbbenve látta, hogy bár Bercsényi régen elment, Herbeville tovább is zavartalanúl közeledik a farkashidai átkelő felé, ahol Eszterházy csapatainak még nyoma sem volt. Eszterházy ugyanis, amikor odaérkezett, ahelyett, hogy a sáncmunkák vezetésével más ponton elfoglalt La Motte-ot tájékozás céljából megkereste volna, megzavarodott a miatt, hogy a sáncokban alig talált embert. Segédtisztjét Rákóczihoz küldte azzal a jelentéssel, hogy mivel nincs elég embere a sáncok biztosítására, visszavonúl. Anélkül, hogy a fejedelem döntését bevárta volna, ezt meg is tette, s csak ekkor találkozott La Motte-tal és tudta meg azt, hogy nemcsak az a pár ember van a sáncban, akiket ő ott látott, hanem La Motte egész gyalogsága jól fedezve, védelemre készen áll. Erre újabb jelentést küldött Rákóczihoz, hogy nem tudta, hogy neki ennyi sok embere lesz, így tehát mégis vissza fog menni Farkashidára. De már elkésett. Herbeville előcsapatai bántódás nélkül érték el a huza-vona alatt a tulsó partot* s ezzel végérvényesen kijutottak a Rákóczitól oly ügyesen felállított kelepcéből. Eszterházy és Bercsényi pedig abban a hitben, hogy feladatukat most már úgysem tudják megoldani, dolga végezetlenül vonultak haza Rákóczi táborába. „Ilyen módon – írja a fejedelem Emlékirataiban (V. 209., illetve a magyar kiadás 132. old.) – ez a két tábornokom készakarva sem segíthette volna ki jobban Herbevillét ebből a kelepcéből, amelybe önként ment. Helyemben mindenki más árulást gyanított volna, pedig csak nagyfokú tudatlanságuk, határozatlanság és tévelygés között lebegő zavaros elméjük volt mindennek az oka. Igy vala Bercsényi, aki sohasem tudta magát elhatározni feladatának végrehajtására. Eszterházy pedig nemcsak habozó volt, hanem megzavarta őt még a szeles, fiatal tisztek és hadsegédek csevegése is, akikre mindig hallgatott és nem tudta, hogy mihez fogjon, mert ő reá mindenkor legjobban az hatott, ki legutoljára beszélt.” Csak amikor Herbeville már egész seregével átkelt Farkashidánál és késő este tábort ütött a Zavar melletti dombokon,* érkezett Géczy Gábor a helyszínére. Hogy mi volt az ő elmaradásának és Bercsényi másodszori késlekedésének oka, annak nyomát nem találtam. Bizonyára csapataik lanyha vezetése és fegyelmetlen menetelése. – Herbeville augusztus 7-én reggel zavari táborából elindulva, Bucsán és Karkóczon át elérte Lipótvárat. Még egy kis reménye lehetett volna Rákóczinak ahhoz, hogy ezt a bevonulást megakadályozza, és Herbevillet harcra kényszerítse, mert a Dudvágnak Bucsány melletti átkelőit Le Maire-rel szintén elsáncoltatta. Ott tehát Herbeville megakadhatott, de a marsall most már óvatosabb volt s ezt a megerősített pontot kikerülve, néhány kilóméterrel északabbra, Karkóc vidékén kelt át a folyón és bántódás nélkül bejutott Lipótvárba.*
Thaly id. m. III. 397. oldalán ellenben azt mondja, hogy mire Eszterházy ismét visszatért, a gázlót és az üresen hagyott redoute-okat még csak az ellenség előhadától találta megszállva s mindennek dacára anélkül, hogy bármi akadályozó kisérletet tett volna, az egész gyalogságot visszavezette a fejedelemhez s példáját a lovasság is követte.
Illyés egykorú krónikája (Knauz, Magyar Sion, 1865. évf. 896. old.): „…posuerunt se cis Dudvágum, ad campos Zavarienses.”
Károlyi oklevéltár, V. 264. Rákóczi levele Károlyihoz: „7-a Augusti rendeléseket tettünk, hogy amely passusra vártuk a német tábort, ottan is álgyúkkal és gyalogsággal köszöntethessék. De a német más feljebb való passust választván magának, ahol semmi gátlása nem volt, bevitte az élést Leopoldba.”
A várost friss csapatokkal, lőszerrel és élelemmel majdnem egy évre ellátván, Herbeville másnap, augusztus 8-án a karkóci mezőben lévő táborából rendeletet küldött Galgócz bíráira, szigorúan megparancsolván, hogy ő Felsége népes tábora szükségleteinek fedezésére 15.000 adag, vagyis 7500 kenyeret, 300 vágómarhát és 50 drb. kősót haladéktalanúl küldjenek, mert ha ezt azonnal nem teljesítik, összerontatja, porrá égetteti városukat nemcsak bombákkal, hanem mindenféle tüzes szerszámokkal. A Rákóczihoz hű polgárság nem is felelt a fenyegetésre, hanem a kézhez vett parancslevelet a fejedelemhez továbbították.* Erre aztán Herbeville a gróf Forgách tábornok tulajdonát képező szegény várost csakugyan összelövette és elhamvasztotta, Forgách szép házaival és majorjaival együtt, csak a vár maradt sértetlenül.
Herbeville parancslevelének eredetije az Országos Levéltár, Rákóczi-lymbusában.
A császáriaknak Lipótvárba történt bevonulása után La Motte a Vág és Dudvág között elhelyezett gyalogságával, ágyúival a galgóci hídon átkelve és azt maga után felszedetve, a vár balpartján bevonúlt Rákóczihoz, aki még augusztus 6-án csapatjaival a sziladi hídon a Vágon átkelvén, jobbszárnyával e folyóra, a ballal pedig a Dudvágra támaszkodva egyelőre ebben a helyzetben figyelő állást foglalt el. Ideérkezett még hozzá Bécsből báró Szirmay István békebiztos, újabb békepontozatokkal, aki Rákóczit, mint régi bizalmasa titokban arról értesíté, hogy Herbevillenek határozott parancsa van az udvartól az Erdélybe való menetelre s hogy addig semmit se kockáztasson. Ez mindenesetre értékes tájékoztatás volt.
„Rákóczi – írja Markó id. m. 260. oldalán – a sok csalódással, bosszúsággal, lemondással teljes augusztus 7-ének estéjén seregrészeit visszavonta Szered–Sempte vidékére, ő maga pedig 8-án újból Pata községben ütötte fel főhadiszállását. Elképzelhetjük lelkiállapotát. A várt győzelem reményének szertefoszlásánál talán még jobban keseríthette az a tapasztalat, hogy alvezérei és seregei még mindig nem érték el azt a fokot, amelyet ő remélt. Ujból tapasztalhatta azt, hogy a hadjárat vezetéséhez nem elég a lelkes, törthetetlen hűség, mint amely tulajdonságok Bercsényiben és Eszterházy Antalban a legnagyobb fokban megvoltak. A hadvezéri tehetséget, gyakorlatot és alkalmasságot mindezzel pótolni nem lehetet. Pedig a kuruc seregre még nagy feladatok vártak s a felelősség érzete annál nagyobb súllyal nyomta Rákóczi lelkét, minél inkább látta azt, hogy mily kevéssé számíthat harcok közben alvezéreinek parancsot teljesíteni tudó, illetve nem tudó magatartására.”
A Bercsényit mindenkor favorizáló s így egyúttal nem egészen részrehajlatlan Thaly a vág–dudvági eseményekhez a következő megjegyzéseket fűzi:* „A császári hadsereg a föntebb vázolt módon menekült ki a vészes hálóból, amelyben már fogva volt. Nagyot hibázott, amikor belement: de viszont a magyar vezérek is hibáztak, hogy szabadulni engedték. Bercsényi hadainak elkésését, – mert maga nem késett el! – az utak rosszasága még megmagyarázhatóvá teszi valahogy, azonban a sima talajon, minden akadály nélkül nyomúló balszárny megkésése csakis parancsnoka Géczy Gábor lanyhaságának, élhetetlen piszmogásának róható fel. Mert igaz, hogy Semptétől le Vecséig és Sellyétől föl Szeredig 4 mérföldet kellett megtenniük: de mi ez, a kuruc lovasság híres gyorsaságának egy éjjelre, – holott 10–12 mérföldet is akárhányszor benyargaltak egy napon. (Sőt Bezerédy Imre egyszer Ausztriában 24 óra alatt 20 mérföldet barangolt be 3 lovas ezreddel.) Mindazonáltal Géczy Gábor hibáját még túlhaladja gróf Eszterházy Antal tbk. végzetes baklövése a farkashidai gázlóknál, amellyel ráduplázott Dániel bátyjának Bottyánváránál elkövetett oktalan, csúfos visszavonulására.”
Thaly, A gróf Bercsényi család, III. 397.
){kind=link}