f) További események a Dunántúlon az év végéig.
f) További események a Dunántúlon az év végéig.
Ősztől fogva a dunántúli kuruc csapatok magasabb parancsnokai között napirenden volt az áskálódás, civódás. Elsőnek Bezerédy Imre veszett össze Kisfaludy Lászlóval, majd előbbnevezett dandárnok Bottyán ellen is áskálódni kezdett. „E viszálynak – írja Thaly id. m. 179. oldalán – neszét vette a ravasz Pálffy, s hogy Bottyán és Bezerédy között a császári fegyverek hasznára szakadást idézzen elő: óvári táborából levelet írt Bezerédyhez, őt Bottyán ellen élénken ízgatva s az utóbbit a szüreti szerződésekkel kapcsolatban önhaszonleséssel rágalmazva. Bezerédy mohón kapott az alkalmon s az ellenséges tábornok becsmérlő iratát szeptember 6-iki leveléhez csatolva, megküldé Eszterházynak. Ennek könnyen hivő lelkére a Bottyán elleni vádaskodás nem téveszté el a hatást”, de azért szeptember 17-iki és október 4-iki levelében mégis arra inti Bezerédyt, „hogy Bottyán, mint tábornoka iránt, tartozó tisztelettel, engedelmességgel viseltessék és vele szép harmóniában legyen.” A viszály erre, legalább látszólag elült és a soproni ütközetben Bezerédy igyekezett vitézi magaviselete által Bottyán teljes jóindulatát ismét visszanyerni. Ezzel ez az ügy nagyban véve rendbe jött, „de – mint Thaly írja – fennmaradt a viszálynak elhintett magva Eszterházy lelkében és nemsokára felburjánzott. A gróf Pálffy célzatos levelében Bottyán ellen fölvetett haszonlesési vád ugyanis nem ment ki Antal úr fejéből” és október 11.-én a szüreti dolgokkal kapcsolatban feljelentette Bottyánt a fejedelemnél. „A nemeslelkű fejedelem ugyan Eszterházy ez árulkodó gyanusítását válaszra sem méltatta”, sőt utóbb maga Eszterházy is kénytelen volt elismerni, hogy Bottyán a kérdéses ügyben teljesen korrektül járt el, de azért a már elmérgesedett ügy csak nem akart elülni s az önérzetében megsértett Bottyán mind Bercsényitől, mind Rákóczitől ismételten felmentését kérte parancsnoksága alól.*
Az október 21-én e tárgyban Bercsényihez írt levele ekként hangzik: „Tudva vannak Exciád előtt annakelőtte is tett sok rendbéli alázatos instantiáim s méltó panaszaim: mindazáltal újonnan is kivántam Exciádnak emlékezetiben hoznom magamat. Jó lélekkel írhatom: annyira vagyok a rettenetes dagadások miatt, – alig állhatok lábaimra. Ezenkívül Generális Eszterházy Antal Uram ő Nga is néhány rendbéli leveleiben, – akit bizony nem érdemeltem volna, – olyan keményen ír s pírongatódzik, hogy én a közönséges haza java félretételével csak magam hasznát űzöm-fűzöm, – holott pedig, amikor fog kivántatni, kész vagyok magamrúl számot adnom, sok becsületes úri tisztekkel meg is bizonyítanom, hogy valamit hazám s nemzetem szolgálatjára hasznosnak s előmenetelesnek láttam lenni, bizony serénységgel elkövettem. Kegyelmes Uram, én is szeretem becsületemet; de bizony erre nézve is annyira megkedvetlenedtem ettől a galyibás commandótúl, hogy többnyire csak álmos szemmel kell néznem a dolgokat is – Mindezeket bölcsen megfontolván Exciád: járuljon hozzám méltóságos úri grátiája Exciádnak, – Isten hírével hadd búcsúzhassam már el egyszer valaha ettűl a galyibás commandótul! Nem azért kívánom, hogy félrevonúljak s az heverőknek kenyerét egyem, mert vérem utolsó cseppjéig oly híven, mint kezdettem, kívánok édes hazámnak szolgálnom: csakhogy ezt a galyibás állapotot hadd próbálja más is, mert egyáltaljában én tovább nem viselhetem. Kirűl Exciád további resolutióját elvárom.”
„Bottyán ismételt lemondása a dunántúl vezényletről, – írja Thaly id. m. 187. oldalán – Rákóczi és Bercsényi számára bizonyos tekintetben – éppen kapóra jött. Ugyanis az érsekújvári tábornokság területén odafejlődtek vala a dolgok, hogy a váltig buzgólkodó, de képtelen Eszterházy Antaltól jó módjával szabadulni kellett. – Midőn Bercsényi gróf, a Rákóczi lengyel királysága ügyében Nagy-Péter czárnál és a lengyelországi rendeknél viselt ünnepélyes követsége után, Varsóból 1707. október elején, haza Ungvárra, s onnét e hó végnapjaiban a Garam mellé érkezett: Érsekújvár, Nyitra, Nagy-Tapolcsány táján mindent a legszomorúbb állapotban talált. Starhemberg Guido a Morva és Vág közötti földről kiszorította a kuruczokat, s az utóbbi folyamot vetvén védvonalul, abból – várak megvételével, új erődök emelésével és hadainak czélszerű elhelyezésével – egy valóságos erődítvény-lánczolatot alkotott. Elkezdve Komárom és Gután, megszállá és megerősítette Galánthát, Diószeget, Sellyét, Semptét, Szeredet; ezen följűl ott volt Lipótvár, s még följebb Csejte, Vág-Ujhely (ezt jelentékenyen körülsánczoltatá), Beczkó, Trencsény és Illava. Szóval kis távolságokban az egész Vág-vonalt erődítette, várakkal, sánczokkal s egy pár állandó híddal, melyeken hadai tetszés szerint átcsapdozhatának. Sőt azon volt, hogy védvonalait föl egész Puchóig, Zsolnáig kiterjessze.* – Ennek következtében az újvári kapitányság területén a vezénylőtábornok föladata fölötte nehézzé változott. Éber, kemény, csüggedhetlen, tevékeny és eltökélt ember kellett oda most már… Eszterházy Antal nem volt ide elégséges, sőt annyira lejárta magát, hogy tisztek és katonák már semmibe se vették, s idegenkedtek tőle.* Bottyán ellenben a katonaság között mindenkor nagy népszerűségnek örvendett; a rendes, jó tisztek is szerették, az elbízottak, magok kényén járók pedig, szoros fegyelem és tekintélytartásáért, félnek vala tőle. Ennélfogva Bercsényi föltevé magában, hogy Bottyánt és Eszterházyt föl fogja cserélni. A Vág mellett mind a katonai helyzet, mind a közhangulat szükségessé tevék a parancsnokváltozást: oda most már tapasztalt hadvezér, határozott jellemű és népszerű tábornok kellett, hogy a nehéz viszonyok között is megállja a helyét; míg ellenben a dunántúli országrész a tűzpróbát az 1707-iki téli és augusztus–szeptemberi hadjáratok alatt szerencsésen kiállá, ott ez idő szerint immár semmi különös veszély vagy aggodalomra való ok nem létezett, – jó lesz most már oda Antal úr is! … aki többek között azt kérte, hogy Bottyán híres huszárezrede hagyassék túl; továbbá hogy gróf Eszterházy Dániel és később még báró Andrássy István tábornokok is költözzenek által melléje, mert magát elégtelennek érzé, Bercsényi beléegyezett. Hárman majd talán csak fognak odaát annyit érni, mint Bottyán egyedül ért! …”
Lásd Bercsényinek 1707. nov. 1., 3., 5., 8., 9., 10., 12., 13. és 18-iki leveleit Rákóczihoz. (Arch. Rákócz. I. oszt. V. köt.).
Bercsényi levele Bajmórcól nov. 18-ikáról Rákóczinak: „…az had idegenkedik tőle, semmiben tartják mind.” (Archiv. Rákócz. I. oszt. V. köt. 493.).
A parancsnoki csere megtörténte előtt Bottyán november elején parancsot adott Bezerédynek: „üssön be Ausztriába, de ezúttal ne Bécs felé, hanem Styriának forduljon, kövessen el ott minél nagyobb riasztást, az útjában találandó német és rácz határőrző hadat, valamint a fegyvert fogó polgárságot vágassa le, házaikat fölprédáltatván, de föl nem égettetvén, mivel a bosszú művének Pápa elhamvasztásáért, már a korábbi égetésekkel elég tétetett.” A vett parancs folytán Bezerédy november 10.-én indult útnak s már másnap este zsákmánnyal dúsan megrakodva, Pinkafőnél ismét magyar földre ért.*
Vállalatáról Bezerédy még november 11-én este a következő jelentést küldte el Bottyánnak: „Én tegnapi napon Derecskérűl… megindultam; estve egy keveset etetvén Ghalstetten, onnand vettem utamat Styriának. Hajnalkorra az Lápincs mellé érkezvén, Graffendorfnál az Lápincson átalcsaptam Styriában: ahol is egy compánia német és annyi rácz lévén, – nagyobb részint mind levágtuk, igen kevés szaladott el közülük. Visszajövet pediglen Eckeschoknál akartam átaljűnni: ott is bizonyos számú ráczság lévén egy sánczban, ugyanottan egy puszta templomban feles styriai polgárság, kik is keményen puskáztak katonáimra, – azt is Isten által megvettük és halomba vágtuk őket, az falut pediglen fölégettettem. Rabot is hoztunk hatvanat, ki fegyveres, dragonyos-német, ki rácz, német polgárság is egynéhány vagyon közöttük; azonkívül két öreg (nagy) zászlót és három dobot is nyertenek katonáim. Olyan lárma, volt Styriában: meg nem mondhatja az ember; egész nap az sok álgyú- és apró puskaropogások hallattak mindenfelől. – Én, Istennek hála, egyéb kárt nem vallottam, hanem egy voluntér-hadnagyomat és három közlegényemet lőtték meg kik is gyógyúlhatók.” (Eredetije a Thaly-gyüjteményben.).
Bezerédyvel egyidőben, ugyancsak november 10.-én Bottyán is beütött Bécsújhely és Baden környékére. Hogy Pálffyt félrevezesse, Bottyán azt az álhírt kürtölte világgá, hogy ő Sopront készül megtámadni, ami Pálffyt tényleg az e vidékre való vonulásra késztette, míg a kuruc tábornoknak az volt az igazi szándéka, hogy a Lajtán át csapjon be Ausztriába. Mindazonáltal Bottyán vállalata nem volt oly szerencsés, mint Bezerédyé; az ő betörését a még mindig erősen megdagadt folyók és a Fertő-vidék s a Hanság feneketlen sara teljesen lehetetlenné tette.
Pálffy, Sopronhoz érkezve, hamarosan átlátta, hogy a kémek félrevezették, de hogy útját hiába ne tette légyen, november 13.-án Nádasdyt is maga mellé véve, a soproni élelmi raktárból megrakott társzekerekkel és 3000 német lovassal a kurucok által keményen szorongatott Sárvár és Körmend rábamenti várak megsegítésére sietett.*
Bercsényi írja Rákóczinak: „Bezerédy szép actiót tett most ismét Styirában: 2 zászlót és 60 rabot hozott: arra nézve Sopronnak ment Pálfi Óvártúl: nem érte ugyan, de egyhúzamban Sárvárnak az élést bevitte.” (Arch. Rákócz. V., 502.).
Bezerédy, mihelyt Pálffynak a Rába felé nyomulásáról értesült, november 14.-én dandárát hirtelen összevonván, hogy Pálffyt visszatérésre birja, 2000 emberrel átcsapott a soproni líneán, vagyis erődített vonalon Bécsújhely irányában. Nagy-Marton előtt megjelenve, az ottani, 300 lovas és ugyanannyi gyalogosból álló védőrségből a kurucok mintegy 50-et levágnak, 6-ot elfognak, a többi a körülkerített templomban keresett menedéket. „Mivel pedig – írja Thaly id. m. 201. oldalán – a házakból is lövöldöztek a magyarokra: Bezerédy a várost fölprédáltatá és egy részét el is égettette. Onnét katonái egy felekezetét a Vulka patak és a Lajta közt fekvő herczeg Eszterházy-féle német falukra bocsátá, kik is Csiklész, Tormafalva, Büdöskút, Pecsenyéd, Sickendorf, stb. helységeket földúlták.* Ez azonban dandárának csak jobb szárnya vala; ő maga a dandár zömével átlépvén a Lajtát, Újhely táján Ausztriába ütött. Megjelenése váratlanul történt: mintha a villám csapott volna le. Rémülve látta az osztrák lakosság a mindenfelé száguldozó, lövöldöző kurucz lovasságot, amint apróbb rajokra oszolva, egyszerre nagy darab földön rabolta, dúlta a helységeket, hajtotta a ló- s marhacsordákat. Nagy riadás és ijedelem lőn. Maga József császár, a sopronyi védvonalban bízva, szenvedélyes vadász – kivált solymár – létére kijött volt Bécsből, s e napon éppen ott talált Német-Újhely körül vadászni; a kuruczok észrevették s utána! De a császár is észrevette őket és sietett Újhely bástyái közé menekülni. Bezerédy nagy dicsőségének tartotta, hogy magát a császárt is megfuttathatá. Azzal nekitüzesedett katonái egyes csapatokban Badenig fölhatolának, a rémületet egész Bécs kapuiig terjesztve. A hír a beütött magyarok számát tízezer huszárra nagyítá.* – Meghallák e roppant lármát okozott ausztriai beütés hírét Pálffy és Nádasdy tábornokok is, és azonnal siettek vissza Sárvártúl Sopronyhoz, hogy Bezerédyt odaszoríthassák, vagy legalább a líneánál eléje állván, gazdag zsákmányát tőle elszedhessék. Azonban a gyors és győzős paripájú kuruczokkal a dandárnok ismét oly sebesen jára, mint styriai becsapásakor; úgy, hogy mire Pálffyék november 16.-án estére Sopronyba visszaérkezének: ő már szerencsésen, minden veszteség nélkül átjött a líneán, sőt meg is telepedék kőszegi fészkében.”*
Kolinovics Commentárjai.
Medows bécsi angol követ nov. 26-iki jelentése Harley külügyminiszterhez: „General Starhemberg is to return to Hungary, upon the Court's receiving advices, that the Hungarians had lately passed the lines near Eysenstat, committing great disorders in the country and threaten ing the inhabitants with the most cruel treatments. When the Emperor wenth the other day to a great match of Hunting about two leagues beyond Baden: he was obliged to return the same night nothwithstanding the distance to his sport from hence was no less, than twenty five English miles, and went without either of the Empresses or Archduchesses, which is unusual, those sports in this country hawing something of solemnity belonging to therm. It was thought unsafe for his Majesty to spend one night in those parts General Pálffy, having sent to cour an account of then thousand Hussars which were making excursions all over the Country, some into Stiria, and some into Austria. And during the time of the Emperor's being there the said General was at hand with three thousand horse to cover the Country.” (Arch. Rákócz. II. oszt. III. köt. 348.).
Bezerédy Imre ezen ausztriai expediciójáról így tudósítja 1707. december 6-ikáról régi tábornokát, báró Károlyi Sándort: „Míg én Styriából megtértem, azalatt Pálffy lejövén Soprontúl Sárvárhoz, – mind ollyan fáradtsággal viszont Ujhely felé fölcsaptam. Nagy-Martonban lévén háromszázig való lovas-német és rácz, s annyi gyalog-ellenség, kiken is rajtok ütvén hajnalkor, – ötvenig valót lecsapkodtunk, egy német strázsamestert pediglen ötödmagával rabúl hoztunk. Ezt meghallván Pálffy, sietett visszamenni Sopronyhoz, gondolván azt, hogy engemet mellettem való hadakkal Austriában szorítson: de nem telhete kedve benne; mert mire ő Sopronyhoz ment, – én akkorra meg is tértem minden kár nélkül, szép nyereséggel. Nagy-Martont pediglen földaraboltatván, egy részét el is égettettem az városnak: az ellenség pediglen az cemeteriumban vonván magát, tovább nem bolygattam, hanem egyenesen Austriának eredvén, ahol is katonáim szintén Ujhelyig és Padonyig (Baden) nyargalódzottak: az császár vadászaton lévén ideki – sietett Ujhelybe szaladni.” (Gróf Károlyi-levéltár.).
„Bezerédynek – fűzi hozzá Thaly id. m. 204. oldalán – ekként mind styriai, mind ausztriai expeditiói rendkívüli sikerrel, szerencsével mentek végbe; és nemcsak hogy a katonaságnak dús nyereséget, s viszont az ellenfélnek elesettekben, foglyokban és értékben érzékeny veszteséget okozának: hanem e fölött hadászatilag is eredményes diverziókul tekinthetők, amennyiben sikerült általuk Pálffyt először – a Bottyán terjesztette álhírek segélyével – Óvártúl Sopronyhoz csalni, másodszor pedig Sárvártúl ismét a fertő–sopronyi líneákhoz vonni vissza, sőt – mint Medows idézett jelentéséből kitűnik – Starhemberg Guido rögtöni Bécsbe hivatását is egyenesen a határoknak e nagyszerű áttörései s nyugtalanításai eredményezék. – Kiváló katonai tényezőként emelendő ki e diversióknál a kurucz lovasság pompás lóanyaga: midőn ugyanazon lovas-ezredek, melyek november 8.-án indulván, 9.-én Sopronytúl észak felé tesznek álmozdulatokat, s 10.-én délnyugatnak fordulva Derecskéhez érnek; onnét éjjel be Ausztriába, keresztül Styriába, itt a 11-iki egész napot száguldozással, harczolás- és zsákmányolással töltik; még aznap be Pinkafőre, s 12.-én Rohoncz felé vissza Kőszegre. E roppant hajtás után pedig csak egyetlen napot pihenvén, 14.-én már újból útban vannak fel Ausztriába, 15.-én hajnalban Nagy-Martonnál csatáznak és dúlnak, s e napon föl egész Badenig nyargalják be a tartományt, – 16.-án estére viszont már ismét Kőszegen és környékén vannak, a magokkal hordott tömérdek zsákmánnyal, mely szintén csak a lovakat terhelé. E gyorsaság és szívós kitartás valójában nem kis dicséretére szolgál a régi magyar lófajnak.”
Miután Bezerédy Kőszegre, Bottyán pedig a Tóközből Pápára tért vissza, Pálffy is visszatért hadával Magyar-Óvárra. S miután a beállott kemény hideg és a havazások a további táborozást és hadműködést szinte lehetetlenné tette, mindkét fél téli szállásokra küldte hadait.
Mindazonáltal még két vállalatról megemlékezünk, amelyek a Dunántúlon még az 1707. év zárta előtt játszódtak le. Az egyiket a Székesfehérvár és Buda között táborozó Somogyi Ádám hajtotta végre, amikor hírt vett, hogy Buda parancsnoka, báró Pfeffershofen tábornok december közepén 40–50 szekeret küldött ki a szomszédos erdőkbe tüzifa beszállítása céljából. Somogyi oly szerencsésen működött, hogy úgyszólván az egész szállítmányt hatalmába kerítette.*
Lossonczi Farkas András fehérmegyei alispán írja Devecserből 1707. dec. 24-én Radvánszky Jánosnak: „Szintén midőn általjöttünk a Dunán, portát tévén Somogyi Ádám uram Buda alá, a kijövő 40 vagy 50 fás szekereket szerencsésen elnyervén, a kisérő német muskatérosokat, – kik minden kocsin egyen-ketten s hárman is voltak, – frissen levágatta.” (Báró Radvánszky-levéltár.)
A másik Balogh Ádám műve volt. A Mosontól nyugatra fekvő Szolnokon gróf Draskovich János alatt egy jókora horvát osztály állomásozott. „Pálffynak – írja Thaly id. m. 209. oldalán – az egyre haza kívánkozó, lázongó, szökdöső horvátokkal folyvást sok vesződsége volt; s bajosan érthető, miért helyezett a támadásnak ezen leginkább kitett helyre tisztán horvátokból álló őrséget?” Balogh Ádám engedélyt kért és kapott a szolnoki őrség megtámadására s ehhez képest a december 19-ikére virradó éjjel fölkészülvén, hajnalban rajtaüt a meglepett Szolnokon. „A horvátok közt – írja Thaly id. m. 210. oldalán – a nem is sejtett támadásra roppant zavarodás lőn. Balogh Ádám gróf Draskovichnak szállásáig hatol, – a tábornok, szerencséjére, éppen távol vala, – azt teljességgel felveri, s elnyervén udvari zászlaját, drága ezüstmíveit, hintait, összes tábori málháit, fegyveres paripáit, hámos lovait, társzekereit, elfogja számos horvát tiszttel és néppel udvarmesterét, hadmérnökeit készletestől, úgy zenészeit, stb. A horvát lovasság pedig rögtön kereket old, s elszalad Nezsider felé, míg a gyalogság ennek példáját nem követhetve, sok emberének elveszte s foglyul esése után, a cemeterium (templomot környező temető) kőfal-kerítése közé menekül. E nagy gazdag sváb község Savoyai Eugen tulajdonát képezvén, a kurucok a hercegnek ottani gulyáját és juhnyáját is elnyerik és elhajtják. Azután, míg némely századaik a nyulasi szomszédos helységeket nyargalják be és sarcoltatják meg, – addig a többiek Szolnokot prédára vetik és elhamvasztják. Ezzel, töméntelen zsákmányukkal terhelten, visszatérnek ismét a Tóközbe, s maguk után a hídakat fölszedik.* Pálffy másnap – december 20.-án – majdnem fejét vesztve Balogh Ádám nem reménylett támadása és ennek következményei miatt, sietve jelentést tesz a sajnálatos dologról Savoyai Jenő hercegnek.*
Gróf Eszterházy Antal dec. 23-án kelt levele Károlyi Sándorhoz és Lossonczi Farkas András dec. 24-iki levele Devecserről Radvánszky János udvari consiliariushoz. (A gróf Károlyi, illetve báró Radvánszky-levéltárban.)
Eredetije a bécsi Kriegs-Archivban.
December 25.-én Bottyán és Eszterházy Antal Sümegen találkozván, ott átadták egymásnak a felcserélt parancsnokságot s ezzel az 1707. évi dunántúli hadjárat véget ért.
