Megjegyzések.
Megjegyzések.
A világháborút megelőző külügyi politikánkat nemcsak idegenek, hanem saját mértékadó köreink részéről is sokszor és nem minden alap nélkül érte gáncs és szemrehányás. Nekem nem célom, de még kedvem sincs hozzá, hogy a ránk erőszakolt világháborúnak külpolitikai vonatkozásait hosszasabban taglalgassam, de diplomáciánk ama ügyefogyottságára feltétlenül rá kell mutatnom, hogy úgylátszik még 1914. évi július 23-án, a Szerbiánk szóló ultimátum átnyujtása napján, illetve július 25-én, a részleges mozgósítás elrendelésekor, de még a felvonulási szállítmányok elindításának kezdetén, azaz július vége felé sem volt tisztában vele, miszerint az oroszokkal való háborúnk immár elkerülhetetlenné vált, habár mind polgári, mind katonai körökben, de legkivált a katonai sajtóban már hetek óta sokat beszéltek Oroszország nagyarányú készülődéseiről és csapatszállítmányairól az ország belsejéből az osztrák-magyar, illetve a német határ felé, július 30-án pedig Oroszország már az egész birodalom számára elrendelte a mozgósítást, amit augusztus 3-án a francia mozgósítás elrendelése követett. A helyzet komolyságának ez a félreismerése és a diplomáciánkat az utolsó pillanatig uraló az az optimisztikus felfogás, hogy Szerbia mégis meggondolja magát és teljes egészében megadja nekünk a tőle követelt elégtételt, igen sok bajnak vált kútforrásává. Ezek közül bennünket a szerb háború szempontjából elsősorban az érdekel, hogy a külpolitikai helyzetnek merően téves megitélése volt oka annak is, hogy a döntő katonai lépések, illetve előkészületek Szerbia ellen nem a kellő gyorsasággal hajtattak végre. A trónörököspár meggyilkolása óta ép egy teljes hónapnak kellett elmúlnia, míg végre Szerbia megkapta a kérdőrevonatás számba menő ultimátumot.
De nemcsak külpolitikai, hanem katonai téren is mindinkább lábrakapott a határozatlanság. Eleinte a hadseregfőparancsnokság maga akarta a Szerbia elleni hadműveletek vezetését a 15. oldalon vázolt hadműveleti terv szerint kezébe venni, mely szándéka mellett eleinte az orosz hadüzenet dacára is megmaradt, remélve, hogy a szerbekkel és montenegróiakkal gyorsan végezve, még mindig elég ideje marad az Oroszország elleni műveletek vezetésének átvételére. Közben múlott az idő és a szerb hadiszintéren sehogy sem haladt előre a dolog.*
Erre nézve a mindenesetre sokszor túlerősen szúrós tollú Krauss Alfréd gyalogsági tábornok «Die Ursachen unserer Niederlages» című művében többek között ezeket mondja: «Die Zeit verstrich, es geschah im Süden nichts. Alles hatte erwartet, dass nach der langen politischen Entwicklung die Faust der Grossmacht Österreich-Ungarns mit niederschmetternder Wucht auf Serbien niedersausen würde. In Berlin soll man täglich auf die Nachricht von der Wegnahme Belgrads gewartet haben; auch der englische Minister des äussern hatte mit der sofortigen Besetzung von Belgrad gerechnet und erhoffte nach seinen eigenen Worten auf Grund dieser Tatsache eine Beilegung der Krise».
Ennek a kezdettől fogva bizonytalan, tapogatódzó eljárásnak és állapotnak volt a következménye, hogy az orosz konfliktus esetére az orosz hadiszintérre szánt 2. hadsereget mégis a Duna-Száva mellé instradálták, ahonnan aztán sok ingadozás és huza-vona után tulajdonképen dolgavégeztével és anélkül, hogy megjelenésével a balkán hadiszintéren valami sokat használt volna, mégis csak az orosz hadiszintérre került, de olyanformán, hogy a csapatok egyrészét a vagonokból való kiszállás után elhirtelenkedve, nyomban harcba kellett dobni. A bizonytalanság és ingadozás szülte félrendszabály tehát, mint rendesen, itt is alaposan megbosszulta magát. Hogy ennek káros következménye nemcsak a csapatok, hanem a magasabb vezetők és parancsnokságok felfogására, magatartására és együttműködésére is elkedvetlenítőleg, zavarólag és bénítólag hatott, az világosan kitűnik Potiorek táborszernagynak a hadseregfőparancsnoksághoz és a 2. hadseregparancsnoksághoz intézett, ez utóbbi csapatjainak harcbadobását célzó ismételt rekriminációiból és követeléseiből, valamint a 2. hadseregparancsnokságnak hosszabb indokolásaiból, amelyekkel a maga álláspontját igazolni igyekszik s amelyek élénk tanuságot tesznek arról, hogy ez a két szék közé került magasabb parancsnokság minő kényelmetlennek és elhibázottnak tartotta a ráerőszakolt, minden pozitiv és eredményes munkát már eleve kizáró helyzetet, és működési tevékenységet.
A határozatlanságnak, bizonytalanságnak, hogy ne mondjuk, kapkodásnak egy bizonyos foka tükröződik vissza a bécsi vezérkar hadműveleti irodájának ama kicsinyeskedő és krajcároskodás számba menő elhatározásain és intézkedésein is, hogy a magasabb szerves kötelékek megbontásával hadosztályok, sőt dandárok ide-oda csatolásával igyekezett az egyes hadseregeknél, illetve csoportoknál a csapatokkal való dotáció helyes mértékét elérni. (Lásd erre nézve a hadsereg kötelékein kívül maradt III. hadtest, a X. hadtest kötelékéből kiragadt 19. hadosztály és a megcsonkított 7. hadosztály feltételes beosztását az egyes csoportokhoz.)
Másrészt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a mi monarchiánk a korlátolt erőkre és hadieszközökre való tekintettel már kezdettől fogva felette nehéz és kényes helyzetben volt s így nem szabad túlságosan csodálkoznunk azon, hogy a mi vezérkarunk, ha itt-ott a paplan túlrövidnek bizonyult, sokszor «a szegény ember vízzel főz» elvét alkalmazta s így szintén nem lephet meg bennünket, hogy ettől aztán az alárendelt magasabb parancsnokságoknak gyakran megcsömörlött a gyomra. Az az egy azonban kétségen kívül áll, hogy vezérkarunk az ellene úton-útfelen felhangzó kemény vádakat és lekicsinylést nem érdemli meg, mert a világháború folyamán sokszor a leglehetetlenebbnek látszó helyzetekben is megállta a helyét és gyakran a legbonyolultabb helyzetekben is megtalálta a megoldásnak aránylag nem könnyen felismerhető célszerű, sőt nem ritkán legcélszerűbb módját is. Erre a hadjárat egyes részleteinek fejtegetése közben gyakran lesz alkalmunk rámutatni, de viszont az elkövetett hibákat sem fogjuk elhallgatni.
A kölcsönös erőviszonyok mérlegelésénél a vezérkar hadműveleti osztálya az ellenség, de kivált a szerbek erejét, amint arra már felhívtuk a figyelmet, túlságosan alacsonyra becsülte. Az eltérés a becslés és a valóság számadatai között igen jelentékenynek mondható. A becslés 214.000 szerb és 36.000 montenegrói puskáról beszél, míg a valóságban már a háború kezdetén 350.000 szerb és mintegy 40.000 montenegrói puska állott harcra készen s így a kettő közötti különbség 140.000 puskát tesz ki, ami nem kevesebb mint 56%-os becslési hibának felel meg. De ne csodálkozzunk ezen. Hányszor kicsinyeltük mi le valamennyien még a saját magunk erejét is nemcsak a háborúban, hanem annak utána is! A bécsi vezérkar hadműveleti irodájának ez a becslési hibája okozta, hogy a kölcsönös erőviszonyokra alapított kalkulációja szintén hamisnak bizonyult, mert az osztrák-magyar haderő a csak ideiglenesen néhány napit ott tartózkodó 2. hadsereggel együtt már a hadászati felvonulás idején nem gyengébb, hanem a legjobb esetben körülbelül egyenlő erejű ellenséggel állott szemben.*
Osztrák-magyar haderő:
5. hads. 93.000 puska
6. hads. 118.000 puska
2. hads. 120.000 puska
Összesen: 331.000 puska
Ellenséges haderő:
Szerb I. és II. vonal 190.000 puska
Szerb III. vonal 100–150.000 puska
Montenegróiak 40.000 puska
Összesen: 330–380.000 puska.
Ez a rideg valóság egyszerűen halomra döntötte a bécsi vezérkarnak a 10–11. oldalon közölt felette optimisztikus kalkulációját, mert dacára annak, hogy az elmaradt III. hadtest és 10. hadosztály helyett a VIII. hadtest és a 40. honvédhadosztály került a balkán hadiszíntérre, az elérni szándékolt arányt 3 : 2-höz távolról sem érték el, sőt ellenkezőleg minden valószinűség szerint már kezdettől fogva nem mi, hanem az ellenséges csapatok voltak számbelileg túlsúlyban.
A kölcsönös erőviszonyoknak eme hibás becsléséből egy másik alapvető, még amannál is súlyosabb hiba keletkezett: a hadműveleti tervnek téves alapon, tehát szintén hibás módon történt megállapítása.
A feltételezett, ha nem is jelentékeny, de mégis számottevő túlsúlyra támaszkodva, a bécsi vezérkar hadműveleti osztálya tisztán balkán hadjárat esetére a mi csapatjainknak támadó magatartást írt elő. Ezt az alapgondolatot magáévá tette és megtartotta Potiorek táborszernagy még akkor is, amikor már biztosan tudta, hogy a küszöbön álló orosz háborúra való tekintettel a 2. hadsereg tevékeny közreműködésére már nem számíthat és amikor a hadseregfőparancsnokság – talán időközben belátván számításbeli tévedéseit – már csak védőleges formában vélte az 5. és 6. hadsereggel a szerb-montenegrói hadsereg előnyomulásának feltartóztatását megoldhatónak. Ezt a felette fontos és a háború egész menetét befolyásoló tervmódosítást a vezérkar főnöke elkésve bár, de elvégre levél alakjában tudtára adta a balkán haderők főparancsnokának, aki egyelőre e tekintetben csak véletlenül helyeseknek bizonyult találgatásokra volt utalva. A hadseregfőparancsnokságnak ez a nem elég nyilt és határozott eljárása mindenesetre megkönnyítette Potiorek táborszernagynak a dolgot, hogy magát utóbbinak csak sejtett, de valójában még nem ismert elhatározásától és szándékától teljesen függetlenítse. A felfogások és elhatározások eme divergenciájáért Potiorek táborszernagyot azonban nem szabad ŕ pirori túlságosan elítélni, mert elvégre a győzelem biztos záloga nemcsak a számbeli túlerőben, hanem a fölényes vezetésben, a csapatok fizikai és erkölcsi derékségében, nem utoljára a szerencsés véletlenben és sok más egyéb mellékkörülményben is rejlik. Sajnos, azonban a jelen esetben ezek az előfeltételek csak korlátolt mértékben voltak meg: hiányzott ugyanis a fölényes vezetés és a siker egyik lényeges kelléke, a hadiszerencse.
Hogy Potiorek táborszernagynak a hadseregfőparancsnokság előtt is ismert túlcsapongó képzelete és korlátlan önállóságra és cselekvésre való törekvése legalább némi korlátok közé szoríttassék, nemcsak célszerű, hanem feltétlenül szükséges is lett volna, hogy a hadseregfőparancsnokság őt, mint alárendelt közegét, legközelebbi céljai és intenciói felől idejekorán tájékoztassa, vagyis legalább azt adja tudtára, hogy a rendelkezésére álló haderővel támadólag, avagy egyelőre védőleg viselkedjék-e. Annál is inkább meg kellett volna ezt tenni, mert az én nézetem szerint a jelen esetben úgy állott a dolog, hogy határozott, gyors sikert igérő támadásra a rendelkezésre bocsátott erők elégtelenek voltak, arra pedig, hogy csakis az ellenségnek a monarchia területére való nagyobbarányú betörése meggátoltassék, azok túlbőven voltak megszabva. Ezért további konzekvencia gyanánt mindjárt azt is leszögezem, hogy a védőleges magatartás által megtakarítható 1–2 hadtestnyi erőkülönbletet jobb lett volna a döntő hadiszíntéren latbavenni s az ekként elvonandó erők pótlására néhány népfölkelő alakulattal többet a balkán csoporthoz beosztani.
A tiszta védelem szempontjából túlbő erőkiszabatnak a jelen esetben igen messzemenő és sajnos, felette káros következményei voltak. Ez a felesleges erőtöbblet adta meg az impulzust Potiorek táborszernagynak, hogy mindenáron támadjon és hogy úgyszólván fejjel a falnak nekimenjen. Tudjuk, hogy eleinte a hadseregfőparancsnokságnak ezzel ellentétes volt az álláspontja, de nemsokára annyira befolyásoltatta és elragadtatta magát Potiorek táborszernagy optimizmusa és heve által, hogy a legfelsőbb hadvezetőség nemsokára őt is túlszárnyalta, amidőn elrendelte, hogy – bár csak az 5. és 6. hadsereg feletti rendelkezési jogot adta meg neki – az ellenség szívéig ható döfést hajtson végre. Nyilvánvalóan tehát, hogy ezúttal a hadseregfőparancsnokság teljesen indokolatlanul az egyik szélsőségből a másikba, a védelemből a legerélyesebb támadás gondolatmenetébe csapott át.
Hogy a jelen esetben a hadviselésnek melyik formája volt indokolt, annak megállapítása céljából mindenekelőtt avval kell tisztában lennünk, hogy mi is volt tulajdonképpen a balkán haderők feladata?
Ennek megállapításánál lényeges különbséget kapunk, vajjon a monarchiának a Szerbiával támadt konfliktust önállóan, avagy orosz háborúval kapcsolatosan sikerül-e és kell-e megoldani. Első esetben, amelyet a következőkben rövidség kedvéért a) esetnek nevezünk, már a nagyhatalmi presztizs megóvása szempontjából is a végső sikert feltétlenül garantáló elegendő számú erőket kellett feltétlenül támadólagos tendenciával latba vetni. Most utólag, tudván azt, hogy a vezérkar létszámkalkulációja téves volt, bátran azt mondhatjuk, hogy tisztán balkán háború esetére az okvetlenül szükséges osztrák-magyar főerő még csak papiron sem volt meg és így mi ezuttal is úgy jártunk volna, mint Bosznia-Hercegovina 1878-iki okkupációja alkalmával, vagy mint annakidejen az angolok a búrokkal szemben, akiknek végső leveréséhez az eredetileg latbavetni szándékolt haderőknek több mint tízszeresére volt szükség.
A második, röviden b)-nek nevezendő esetben, bár kívánatosnak látszott, nem volt feltétlenül szükséges, hogy Szerbiával szemben a háboru offenziv módon viseltessék, már csak azért sem, mert hiszen tulajdonképen a szerb háború sorsának is a fontosabbik hadiszíntéren, az orosz hadsereggel szemben kellett eldőlnie. A szerb hadjáratnak támadólagos avagy védőleges szellemben való viselésének kérdése tisztán csak a rendelkezésre álló, illetőleg a balkán hadiszíntéren latbavethető erők számától függött. Az azonban kétségtelen, hogy Oroszország kolosszális haderejére való tekintettel Szerbia leverését alárendeltebb jelentőségű ügynek kellett tekinteni s így ezzel az ellenséggel szemben csak az épen szükséges haderőket kellett visszahagyni, a többieket pedig mind a döntő fontosságú hadiszíntéren összpontosítani.
Az a) esetben a balkán haderő célja és feladata az volt, hogy a szerb hadsereget s azzal együtt a szerbek országát is minél gyorsabban leverje, tönkretegye; a b) esetben ellenben csak azt várhattuk a jelentékenyen gyengébbre szabott balkán hadseregcsoporttól, hogy az ellenségnek a monarchiába való betörését megakadályozza. Előbbi esetben haderőinknek feltétlenül támadólag kellett fellépniök, a b) esetben ellenben a feladat a rendelkezésre álló erők nagyságához képest épúgy támadólag, mint védőleg volt megoldható.
A hadseregfőparancsnokság az a) esetben szintén támadással, még pedig kettős átkaroló támadással akarta a feladatot megoldani; a b) esetre nézve csak a feladatot szabta meg, amely abból állott, hogy a szerbeknek a monarchia belsejébe, főkép Bécs vagy Budapest irányában való előnyomulása megakadályoztassék, ellenben teljesen szabad kezet engedett a kivitel módjára nézve, hogy t. i. támadólag avagy védőleg viselkedjék-e a balkán haderő. Potiorek táborszernagy, mint tudjuk, bizonyos tekintetben fölényes bravurizotással a támadólagos fellépés mellett döntött.
A hadseregfőparancsnokság által az a) esetre kilátásba helyezett kettős átkarolásnak kétségkívül felette hatékony neme leginkább akkor jogosult, ha tetemes túlerő áll rendelkezésünkre. Hogy ez a jelen esetben nem volt meg, azt fentebb kimutattuk. Meg kívánom még jegyezni, hogy nézetem szerint a szándékolt kettős átrakolás sokkal hatékonyabbnak bizonyult volna, ha a 6. hadsereg – amint tervezve is volt – Užicén át, a 2. hadsereg pedig Belgrád-Semendrián át választotta volna meg a főtámadási irányt. Ehhez persze a hadászati felvonulás képét is megfelelően meg kellett volna változtatni. A 6. hadsereg maradhatott volna úgy, ahogy van; az 5. hadsereg helyét és feladatát csak egy hadtestnek (esetleg egy gyalog- és egy lovashadosztálynak) adhatta volna át, ennek a hadseregnek többi részét pedig a 2. hadsereggel egy hatalmas támadó csoporttá kellett volna egyesíteni, amely a Duna-Száván való átkelés után az ellenséges hadsereget lenyügöző és letipró fölénnyel oldalában és hátában találta volna. Ellenben a vezérkar hadműveleti osztályának ama tervét, hogy a 2. és 5. hadsereget a Raca és Bosut közötti mocsarak és hihetetlenül szűk területen át keresztülerőszakolja, feltétlenül elhibázottnak és keresztülvihetetlennek tartom.
Miután a kettős átkaroláshoz szükséges túlerő rendelkezésre nem állott, annak kérdése lépett előtérbe, hogy a döntő támadás melyik irányból, Bosznia avagy a Duna-Száva felől intéztessék-e? E kérdés eldöntése fölött már békében sokan törték a fejüket. A földrajzi és közlekedési viszonyok, a támadás közben áthatolandó terep minősége és járhatósága határozottan a Duna-Száva menti irány mellett szólott, ellenben Bosznia-Hercegovina biztosításának kivánalma és az a körülmény, hogy a hegyi felszereléssel ellátott és a szerb hadiszíntér által involvált hegyiharcra legjobban képesített, Bosznia-Hercegovinában állomásozó XV. és XVI. hadtestbeli csapatokat legkönnyebben és leggyorsabban mégis csak a Drina mentén lehetett összpontosítani és felvonultatni, sajnos, azt a gondolatot juttatta felszínre, hogy a döntő támadás nem észak-déli, hanem Sarajevo körletéből nyugat-keleti irányban hajtassék végre.
A haditervnek, illetve főtámadási iránynak ily módon való megállapítása merő ellentétben állott az eddigi haditapasztalatokkal, mert már évszázadok óta Belgrád–Semendria környéke és további folytatásként a Morava völgye jelezte a minden alkalommal használt betörési irányt; itt áll rendelkezésre az egyetlen rendes nyomtávú vasút és a már fentebb említett, aránylag legjobban kifejlődött úthálózat és a kisebbmérvű terepnehézségek folytán ebben az irányban lehetett mindig és lehet most is a legkönnyebben és leggyorsabban Szerbia szíve: Kragujevac, Kraljevo, Krusevac és onnan az ország második fővárosa, Nis felé előrejutni.
A b) esetben, ha egyáltalában arról lehetett szó, hogy a feladat támadólagos szellemben oldassék meg, a támadási irány megválasztása tekintetében ugyancsak a fenti megfontolások maradtak mérvadók és csakis a támadásra szánt csapatok zömének, a XV. és XVI. hadtestnek békeelhelyezésére és arra való tekintettel, hogy e két hadtestet legkönnyebben és leggyorsabban a Drina mentén lehetett felvonultatni, lépett előtérbe az a gondolat, hogy a támadás nagybanvéve nyugat-keleti irányban hajtassék végre. Ennél a főfeladat a 6. hadseregre hárult, míg az 5. hadseregnek inkább a segítő szerep jutott, főkép ha a 2. hadseregnek amúgyis csak ideig-óráig tartó és ezért csak zavarólag ható jelenlététől eltekintünk. Ha az utóbb említett hadsereg egyáltalán nem szállíttatott volna a Drina–Száva mentére, akkor az 5. hadseregnek megfelelő részeit kellett volna a Szerémségben és esetleg a Bánságban is felvonultatni.
Hogy a rendelkezésre álló erők elégtelensége és a kedvezőtlen támadási irány folytán egyáltalában lehetséges volt-e a támadólagos megoldás, arra inkább nemmel, mint igennel válaszolhatunk. Az azonban feltétlenül biztos, hogy a Potiorek táborszernagy által elhatározott támadásnak és a hadseregfőparancsnokság által elrendelt hadászati felvonulásnak módja nem állott összhangzásban az ugyancsak a hadseregfőparancsnokság által megállapított feladattal, amely, mint tudjuk, a szerbeknek főkép Bécs vagy Budapest felé való előnyomulásának megakadályozását hagyta meg. Ha a szerbek a 2. hadsereg elvonulása után erre nézve tényleg komoly kisérletet tettek volna, úgy valóban nem tudom, hogy Potiorek táborszernagy miként állhatta volna azoknak útját, mert a Bánságban egyedül visszamaradt 107. népfölkelő gyalogdandár és a Szerémségben volt felette gyenge erők aligha akadályozhatták volna meg a szerbeknek a Duna–Száván való átkelését és a Bánságon és a Bácskán át Bécs, illetve Budapest felé irányuló gyors előnyomulását, a Drina mellől pedig Potiorek táborszernagy hiába szalasztotta volna utánuk akár az egész 5. hadsereget; ez egymagában nem vehette volna fel a szerbekkel a küzdelmet, még ha utól is érte volna őket.
Tudta, érezte Potiorek táborszernagy ennek a ferde helyzetnek és a fennálló körülményeknek felette kellemetlen és veszélyes voltát, ezért akarta ő az általa szándékolt támadást minél gyorsabban, még a 2. hadsereg itt tartózkodásának ideje alatt végrehajtani. Az említett hadsereg elvonulása után a szerbeknek a monarchia fővárosai felé való előretörése vagy egyáltalában nem, vagy ha igen, sokkal nehezebb viszonyok között és csak közvetve megint csak azáltal volt, ha nem is megakadályozható, de legalább némileg ellensúlyozható, ha a támadás a Drina mellől Uzice–Valjevo irányában az ellenség oldalába és hátába minél gyorsabban és minél elszántabban hajtatott volna végre. Ugyanez volt a teendő, ha az ellenség esetleg az alsó Drinán át szándékozott volna nagyobb erőkkel előretörni.
Szerencsére azonban a szerbek, habár bátran megtehették volna, egyik irányban sem gondoltak nagyobbszabású támadólagos előretörésre, holott azzal valóban nagy zavarba hozhatták volna nemcsak magát a közvetlenül megtámadott csoportot, hanem a balkán haderők főparancsnokságát is.
Potiorek táborszernagynak ama elhatározását, hogy ennek a támadásnak az érdekében minden mellékcél és tekintet félretolása mellett a 6. hadseregnek úgyszólván összes erejét Sarajevo körül összpontosította, határozottan helyesnek kell elismernünk. A montenegrói haderőket úgylátszik úgy ő, mint a hadseregfőparancsnokság nagyon lebecsülhette; utóbbi a balkán haderők számára szóló s azok feladatát precizirozó parancsában még csak meg sem emlékezik róluk, Potiorek táborszernagy pedig mindössze 2 hegyi dandárt, a 3-at és 14-et, hagyja velük szemben egymástól 100 km-nyi távolságban és előbbinek azonfelül még támadólagos előnyomulást is helyezett kilátásba. A hadseregfőparancsnokság meg pláne egy ideig azt remélte, hogy Montenegro egyáltalán nem fog a szerbek oldalára állani, hanem semleges marad.
Kevésbbé érthetünk egyet Potiorek táborszernaggyal támadó tervének egyes részleteire nézve. A legfőbb hibát abban leljük, hogy az 5. hadsereg támadását térbelileg és időbelileg túlságosan előretolta, úgy hogy azt, mint később látni fogjuk, az általa túlgyengének hitt szembenálló ellenség izoláltan visszavethette. Nem a legkedvezőbb színben tünteti fel Potiorek táborszernagyot az 5. hadseregparancsnoksággal szemben kifejezésre jutott makacssága sem és legkevésbbé naplójának ama valóban furcsán hangzó passzusa, hogy tekintélyének fenntartása érdekében sem járulhatott hozzá előbb kiadott parancsának módosításához, holott a fennforgó esetben a parancsmódosítást a közbejött akadályok, amelyekről az előbbi parancs kiadása alkalmával sem neki, sem az 5. hadseregparancsnokságnak természetesen fogalma sem lehetett, teljesen indokolttá tették.
Az alárendelt 5. hadseregparancsnoksággal mindjárt kezdetben felmerült súrlódás, az alája nem rendelt 2. hadseregparancsnoksággal, valamint a hadseregfőparancsnoksággal egyelőre még csak bensőleg, naplófeljegyzések formájában folytatott és gyakran az erőszakoskodás színezetét magukon viselő vitatkozások és csípős élű megjegyzések már előrevetették a magasabb parancsnokságok között később keletkezett nagyarányú, kellemetlen súrlódások és torzsalkodások árnyékát.
Ki tagadhatná, hogy magasabb vezetőnél különösen szép a minél nagyobb fokban kifejlődött önállóság és önbizalom érzete, de az, ami Potiorek táborszernagy naplójegyzeteinek ama soraiból, hogy ezután a főparancsnokság meglehetős fitymálása mellett «legjobb tudása és akarata szerint fog vezetni és parancsolni», kicsillámlik, már mégis túlmegy a megengedett határon, mert az ilyen magatartás már a feltétlenül szükséges egyetértés és összhang rovására megy. Enélkül pedig eredményes hadvezetés el sem képzelhető.
A 2. hadsereg csapatjainak határozott beavatkozás helyett csak a Száva–Dunáig kontemplált előnyomulása kézzelfogható eredményt nem mutathatott fel, mert amíg csapatjaink a Dunán és Száván át nem keltek, addig az ellenség e folyók mögött és azok védelme alatt teljes biztonságban érezhette magát. Az elrendelt tüntetőleges felvonulások tehát úgyszólván csak a saját csapatok fárasztását eredményezték minden praktikus haszon nélkül.
Végül még egy sokat vitatott kérdésről néhány szót. Mértékadó körökben sokszor volt róla szó, hogy a háború kitörésekor a szerbeknek a legszélső országhatáron fekvő fővárosát, Belgrádot, meglepőleg bombázni és rajtaütésszerűen megtámadni kellene, épúgy, ahogyan azt a japánok Port–Arthurral, a németek pedig a világháború kezdetén Lüttlichchel tették. A vezérkar hadműveleti irodája egyidőben foglalkozott is ezzel a gondolattal, de ép az 1914. évi háboru kitörése előtt elállott tőle azzal az indokolással, hogy a szerbek erre úgy is el vannak készülve és fővárosuk védelmére a Belgrádot délről környező, védelemre is kiválóan alkalmas magaslatokon bizonyára jelentékeny nehéz tüzérséget helyeztek készenlétbe s így egy ily rajtaütésszerű támadásnak aligha lehet sikere, sőt ellenkezőleg az a benne résztvevő csapatokra még veszélyessé is válhatna. Most utólag tisztában vagyunk vele, hogy ez a feltevés nem felelt meg a valóságnak és egy rajtaütésszerű támadás minden bizonnyal könnyűszerrel kezünkre juttatta volna az ellenséges ország fővárosát az ott felhalmozott felbecsülhetetlen értékű és fontosságú anyagokkal együtt.
A szerbek és montenegróiak hadászati felvonulása nagyjából a következő képet mutatja:
A szerb hadosztályok egyharmada (4 a 12-ből) a Duna mentén áll a főerővel Požarevac és Belgrád között összpontosítva; e mögött Arangjelovac–Grn. Milanovac között még 2 hadosztály, vagyis összesen 6 hadosztály áll készen arra, hogy az esetleg a Dunán átkelő 2. osztrák-magyar hadsereggel szembeszálljon. Frank Liborius 5. hadseregével szemben egyelőre csak 2 hadosztály áll Ubnál, illetve Valjevonál, amelyeknek megerősítésére legkönnyebben ugyancsak az arangjelovac–grn. milanovaci csoport vonható előre. A 6. hadsereggel szemben a szerbek részéről Užicenél 1, a régi Szandzsákban pedig 2 hadosztály áll. Előbbi támogatására a Morava völgyében, Kraljevo–Čačak tájékán, egy további hadosztály állott készenlétben. A szerb balszárnyhoz csatlakozva, a montenegróiak plevljei csoportja szállhatott még közvetlenül a 6. hadsereggel harcba, amelyben ez utóbbi eszerint jelentékeny számbeli túlsúllyal léphetett fel. A montenegróiak többi ereje a minekhez képest jelentékeny számbeli túlerővel tartotta a határt megszállva.
Kivált a szerbeknek fentemlített szaggatott, szétszórt csoportosításából a leghatározottabban arra lehet következtetni, hogy ők egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtek az osztrák-magyar hadsereg részéről biztosra vett támadólagos fellépéssel szemben. Támadó gondolat a szerbek részén ebből az első felvonulásból egyáltalában nem olvasható ki.
