Megjegyzések.
Megjegyzések.
Az 5. hadsereg kebelén belül augusztus 13-án történt események a drinamenti hadműveleteknek egészen különleges és tipikus formáját tükröztetik vissza. Ugyanis Potiorek táborszernagy és Frank gyalogsági tábornok hadműveleti terve, természetesen az erőkhöz mért megfelelően nagyobb, illetve kisebb keretben, lényegileg ugyanazt a képet mutatja; amannál a 6. hadseregnek kellett mindaddig várakozó állásponton megmaradnia, míg az 5. hadsereg Valjevo magasságáig előrejut, emennél pedig a XIII. hadtest volt a szomszédos VIII. hadtest kellő térnyeréséig tétlenségre kárhoztatva. Hogy ez az eljárás nem a legszerencsésebb gondolaton alapszik, az hosszabb bizonyításra nem igen szorul. Épúgy nem lehet kétségünk aziránt sem, hogy a VIII. hadtestnél a vezetésben megnyilatkozó nehézkesség a hadműveleti tervben rejlő hibát és az ebből keletkező hátrányokat még jobban fokozta és kiélesítette. Hogy a báró Giesl lovassági tábornok és törzsének optimisztikus felfogása és a csapatok teljesítőképessége között állandóan és következetesen oly nagy volt a különbség, az már szinte tipikus jelenséggé kezdett válni. Pedig nincs rosszabb és fegyelemrontóbb annál, mint hogyha a parancsnokok állandóan többet követelnek a csapatoktól, mint amennyit azok normális körülmények között elvégezni és teljesíteni képesek. Az osztrák hadvezetőség kebelében sokszor hangoztatott és követett azt az elvet, hogy az alárendeltektől következetesen lehetetlent kell követelni, hogy így belőlük, ha nem is a lehetetlent, de legalább a minden tőlük kitelhetőt kipréseljük, én nem tartom sem jónak, sem célszerűnek, sőt határozottan károsnak és veszedelmesnek. Pedig sajnos, ez volt Potiorek táborszernagynak is – amint azt gyakrabban lesz alkalmunk kimutatni – egyik legsajnálatraméltóbb kardinális hibája. Szó sincs róla, a harc és háború különleges viszonyai gyakran szükségessé tehetik, hogy a csapatoktól elvétve úgyszólván emberfölötti teljesítményeket is követeljünk, de ennek sarkalatos alapfeltétele, hogy a csapat is bensőleg meg legyen győződve róla, hogy ezekre a rendkívüli követelésekre és erőfeszítésekre valóban szükség van. De ha a csapat rájön, hogy ez a túlkövetelés és túlterhelés nagyobbára csak az előljáró önkényére, szeszélyére, meggondolatlanságára, felületességére, vagy pláne egyéni érvényesülését megalapozni kívánó stréberségére vezethető vissza, akkor ettől a csapattól mihamarabb még csak átlagteljesítményeket sem lehet többé várni.
Frank gyalogsági tábornok hadműveleti tervével, amely szerint a két hadtest egymás mellett lépett akcióba, ami az egész harcvonal mentén úgyszólván egyenletes erőelosztást eredményezett, nem érthetünk egyet. A levegőben lógó balszárnyra való tekintettel ide kellett volna a fősúlyt s így az erők legnagyobb részét is helyezni. Nagyon megkönnyítette volna a diszponálást e tekintetben, ha Potiorek táborszernagy a 42. honvéd gyaloghadosztályt az úgyis csak később akcióba lépő 6. hadsereg támogatására legalább egyelőre oly messze délre el nem irányította volna, amit feltétlenül hibáztatnunk kell. De ha már ez a hiba megtörtént, akkor az 5. hadseregparancsnokság nézetem szerint célszerűbben cselekedett volna, ha Loznica és a Jadar között csak körülbelül egy hadosztályt, a ljesnicai magaslatokat megszállva tartó ellenség ellen pedig három hadosztályt vetett volna harcba. Ezáltal a hadseregnek annyira érzékeny és joggal féltett északi szárnya is sokkal jobban meg lett volna védhető.
Ép e szárnynak nagyfokú érzékenységét tekintetbe véve, nem tudom helyeselni, hogy az 5. hadseregparancsnokság még a Letowsky-dandárt is a messze fekvő Sabacba, ahol már amúgy is jelentékeny erők gyülekezése volt folyamatban, rendelte. Sokkal jobb lett volna ezt a dandárt a 21. landwehr-hadosztály mögött balra hátul tartalékviszonyban és szárnybiztosíték gyanánt alkalmazni.
A 2. hadseregparancsnokság e napi intézkedései különös megjegyzésekre nem szolgáltatnak okot. Hogy a sabaci csoportot lehetőleg erőssé akarta tenni, ez saját jól felfogott érdekével sem igen ellenkezett. A VII. hadtest zömének Belgrád közelébe való eltolása valószinűleg azért történt, hogy az ellenségnek a Száva–Dunán át való esetleges előretörése esetén ezek az erők is jobban kéznél legyenek.
