Megjegyzések.
Megjegyzések.
A szerbeknek augusztus 14-én este a 36. hadosztály balszárnya ellen végrehajtott meglepő támadása a XIII. hadtest intéző köreit úgylátszik felette óvatossá tette. Hogy egy szétveretése után egész éjen át harcoló csapat másnap nem folytathatja támadó előnyomulását, ahhoz kétség nem férhet. A lőszer, élelem kiegészítése és az éjszakai fáradalmak kipihenése céljából a 36. hadosztály balszárny csapatjainak feltétlenül szükségük volt arra, hogy augusztus 15-én délelőtt kiméletben részesüljenek. Az azonban indokolatlannak látszik, hogy miattuk a hadtest zömét képező többi csapatok is az egész délelőtt folyamán tétlenségre lettek kárhoztatva. Én azon a nézeten vagyok, hogy a hadtest zöme bátran megkezdhette volna már 15-én reggel az előnyomulást, ami többek között azzal az előnnyel is járt volna, hogy a csapatok a napnak legforróbb részét nem menetelve, hanem pihenve töltötték volna el. Az éjjeli harcban kifáradt részek aztán, bár kelleténél kissé jobban elmaradva, de legalább teljes biztonságban követhették volna az elől levő, már déltájban nyugalomra kerülő csapattesteket, melyek ha nem is érték volna el a hadseregparancsnokság által kijelölt túlmessze előlfekvő menetcéljaikat, de legalább félig-meddig elfogadható menetteljesítményeket mutathattak volna fel. Utóbbiak tekintetében feltűnő, hogy míg a megelőző éjjeli harcok által elcsigázott 36. hadosztály augusztus 15-én mintegy 10 km-nyire jutott előre, addig a mostanáig meg nem viselt, teljesen pihent és útközben nagyobb ellentállásra sem talált 11. és 13. dandár e napon mindössze mintegy 5 km-nyi utat tesz meg. Hogy ennek mi lehet a magyarázata, arra nézve adatok nem állanak rendelkezésemre, de nincs kizárva, hogy a szerbek előző napi sikerült rajtaütése az említett két dandár csapatjait sokkal elővigyázóbbakká, óvatosabbakká és nehézkesebbekké tette, mint azokat, amelyek az ellenség rajtaütésszerű támadásának közvetlenül ki voltak téve.
A VIII. hadtestbeli csapatok e napon, bár szintén óvatosan és nehézkesen, de a nehéz terepre való tekintettel aránylag még egész szépen jutottak előre; átlagos menetteljesítményük 12–14 km-nek felel meg. De ami aztán a menet befejezése után a 21. landwehr-hadosztállyal történt, az valóban szomorú és megszégyenítő a vezetőkre és csapatokra egyaránt. Eleinte futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a hadseregünket ért nagy szégyen már a jelen esetben is a cseh csapatok árulására vezethető vissza, később azonban kiderült, hogy ez nagyrészt rosszakaratú ráfogás volt, mert a háború elején a cseh csapatok még nem ragadtatták el magukat nyilt árulásra és csak később, néhány hét mulva váltak a csehek arról híresekké, hogy soraikon át a legkönnyebben törhetett magának utat az ellenség a más nemzetiségű csapatok oldala és háta felé, miért is ez időtől kezdve minden magyar, német és horvát csapat szinte irtózott a cseh csapatok szomszédságától. A jelen esetben a csapatok nagyfokú kimerülése, gondatlansága és a földerítő- és biztosítószolgálattal való nemtörődömsége okozta a katasztrófát. Hiszen tudjuk, hogy előtte való napon a horvát csapatok is épúgy megjárták, de azok legalább tüstént megemberelték magukat és nem is nyugodtak addig, amíg a rajtuk ejtett csorbát ki nem köszörülték.*
Mayern alezredes a 21. landwehr-hadosztály itteni magatartására nézve a következőket írja:
«Was das Versagen der Prager 21. Landwehr-Infanteriedivision betrifft, sei erwähnt, dass es keineswegs auf nationale Motive, sondern in erster Linie auf die Ermüdung durch die langen Anmärsche an die Drina vor Dem Übergang zurückzuführen war.
«Die Regimenter dieser Division hielten sich in den späteren Kämpfen sehr gut. Zu Beginn des Krieges bekannten sich alle Nationen für den Bestand der versunkenen Monarchie. Wer das läugnet, fälscht die Geschichte und versündigt sich schwer an all den Männern, die als brave Soldaten tapfer für die Erhaltung des gemeinsamen Vaterlandes kämpften.
«Erst als die Blüte der ausmarschierten Armee zum grossen Teil unter dem Rasen lag, wurde das bei einzelnen Regimentern anders.»
A horvát és cseh csapatokkal szemben egymásután végrehajtott szerb rajtaütések sikere többé semmi kétséget sem hagyott fenn arra nézve, hogy hadseregünknek ezen a hadiszintéren is ravasz, elszánt, ügyesen vezetett, egyszóval felette komoly ellenféllel van dolga. Ez a majdnem mondhatni nyomasztó érzés tükröződik vissza az 5. hadseregparancsnokság és a Potiorek táborszernagy által augusztus 15-én este a 2. hadseregparancsnoksághoz intézett táviratokból is, bár akkor még nevezetteknek nem lehetett tudomásuk a 21. landwehr-hadosztályt ért katasztrófáról.
Nem sokkal jobb volt az érzés és hangulat a sabaci csoportoknál sem, amelynek eddig nem sikerült annyi tért nyernie, hogy legalább a legkínosabb falhozszorítás lidércnyomásától megszabadulhatott volna. Ezért támadt mind báró Lütgendorf altábornagynak, mind Hortstein gyalogsági tábornoknak mindjárt odaérkezésük első pillanatában az a kétségtelenül helyes gondolatuk, hogy támadásba átmenve, magukat és csapatjaikat egy kis levegőhöz és mozgási szabadsághoz juttassák. Hogy ezt a helyes elhatározást mindjárt maga a tett nem követte, az mindenesetre eléggé sajnálatos, pedig a kölcsönös erőviszonyok határozottan az azonnali cselekvés mellett szólottak. Báró Lütgendorf altábornagy megérkezése idején 11 zászlóalj és 2 üteg már is helyben volt, ugyanannyi zászlóaljnak és még további 5 ütegnek beérkezésére pedig már a legközelebbi időben számítani lehetett. Ezzel a 22 zászlóaljjal és 7 üteggel báró Lütgendorf altábornagy, illetve a nemsokára szintén Sabacba érkezett Hortstein gyalogsági tábornok bátran nyomban megindíthatta volna a támadást a saját csapatoknál sokkal gyengébbre becsült s bizonyára épen gyengeségének érzetében fokozatosan mindig több erőt a harcvonalból kivonó s végül végkép Sabac alól elvonuló ellenség ellen. Minél későbbre halasztatott ez a támadás, annál több idő és alkalom adatott a szerbeknek, hogy sabaci csoportjukat akár a Duna–Száva mellől, akár Valjevo környékéről odairányítandó csapatokkal lényegesen megerősítsék. Ennek az indokolatlan, kínos halogatásnak legfőbb okát én abban látom, hogy a szerbeknek eddigi sikereikkel máris sikerült bizonyos fölényre szert tenni, úgyhogy a mi magasabb parancsnokaink máris a kellő respektussal fogtak hozzá a rájuk háramló feladatok végrehajtásához. Igen szép és dicséretreméltó kivételt képez e tekintben Sarkotič altábornagy, aki saját elhatározásából indul a fontos Krupanj felé útnak, bár az ő marsrutája nem is ide, hanem az egyelőre még teljes nyugalomban levő és a csapatoknak több kényelmet is igérő Ljubovija, illetve a 6. hadsereg balszárnyának környékére szólt.
