Megjegyzések.
Megjegyzések.
Hortstein gyalogsági tábornok támadó terve elméletileg határozottan szépnek mondható. Ennek a tervnek azonban az volt a legfőbb baja, hogy a szerbek nem azt tették, amit Hortstein tőlük várt, hogy t. i. augusztus 16-án Sabacot tényleg délről és délkeletről meg fogják támadni, mely esetben a Schön- és Poleschensky-dandárok valóban azok oldalába és hátába kerültek volna. A valóságban azonban épen ennek ellenkezője történt: az egyelőre kellő távolságra várakozó álláspontra helyezkedett ellenség ép a legelőnyösebb, illetve a Schön-dandárra nézve a legkritikusabb pillanatban, vagyis akkor vetette magát rá utóbb említett dandár oldalára és részben hátába, amidőn az délnyugati irányból kelet felé akarta arcváltását végrehajtani. A mieink részén a mesterkéltség volt tehát a jelen esetben az, amely elég csúfondáros kudarcot vallott.
Hogy a Schön-dandárt minő erők támadták meg és hozták rendetlenségbe, az még megközelítőleg sem állapítható meg. De hogy itt valami nagy szerb erőről nem lehetett szó, az abból is kitűnik, hogy a Poleschenszky-dandárnak egyszerű megmozdulása elegendő volt ahhoz, hogy a szerbek Slatinán át a legsürgősebben kereket oldjanak. A kudarc oka ennélfogva elsősorban a hiányos vezetésre és az elégtelen földerítő és biztosító szolgálatra vezethető vissza.
Miután a Poleschenszky-dandár kétségtelenül helyes latbavetésével a helyzetet aránylag oly könnyűszerrel ismét helyreállítani sikerült, határozottan hibának minősíthető, hogy Zedtwitz altábornagy ahelyett, hogy az e napon oly szépen tért nyert 5. hadseregbeli csapatoknak kezet nyujtandó és azokkal az összeköttetést helyreállítandó, támadását most már délnyugati irányban tovább folytatta, vagy legalább is állásában kitartott volna, megint csak a sabaci szűk ketrecszerű állásba húzódótt vissza, ami ellen hihetetlen módon Hortstein gyalogsági tábornoknak sem volt kifogása, sőt azt, alighanem a sikerült szerb rajtaütés fakasztotta nyomasztó érzés hatása alatt, ő maga később a saját maga rendeletével is szankcionálta, pedig a 29. hadosztály csapatjai akkor már kiheverték volt a meglepetés okozta zűrzavar kellemetlen következményeit és maguk is égtek a vágytól, hogy az őket ért csúfságért mielőbb bosszút álljanak az ellenségen.
A 2. hadseregparancsnokság már kezdettől fogva sem lévén barátja a Száván túlterjedő messzebbmenő hadműveleteknek, Potiorek táborszernagy határozott fellépést és eredményt sürgető távirata dacára, a maga részéről is a Zedtwitz és Hortstein tábornokok által jónak látott lanyhább cselekvés álláspontjára helyezkedett. Ezáltal a szerbek ismét teljes cselekvési szabadságot nyervén, könnyűszerrel és a legszebb eredménnyel folytathatták, központias állásukból hol egyik, hol másik csoportunk ellen meglepőleg fölbukkanva, határozottan ügyesen tervezett és vezetett hadműveleteiket.
A 9. és 36. hadosztály csapatjainak rekkenő hőségben és részben igen nehéz terepen végrehajtott e napi teljesítményei feltétlenül elismerésre, Sarkotič altábornagy e napi műveletei pedig határozottan dicséretre méltók.
Úgyszintén teljesen egyetérthetünk az 5. hadseregparancsnokság aug. 17-ére szóló intézkedésével is, míg Potiorek táborszernagynak a 12. hegyidandárt illető okvetetlenkedését legalább is különösnek kell minősítenünk.
Hogy a 9. és 36. hadosztály egyelőre Jarebice–Tekeris vonalán túl nem folytatta előnyomulását, azt részben a sabaci csoport ingatag magatartása is indokolttá tette. Ha utóbbi augusztus 17-én a crniljevoi országút mentén a Metlič és Gradojevic között fekvő Klak magaslatig folytatta volna előnyomulását, akkor e napon 2. és 5. hadsedregünk a szerbekkel szemben igen szép, sőt mondhatni döntő sikereket ért volna el. Ezzel ellentétben a sabaci csoport tétova, majd kifejezetten retrográd hadműködése, mint mindjárt látni fogjuk, a legszebb eredménnyel kecsegtető siker helyett végeredményben úgyszólván katasztrófális visszaesést eredményezett.
