Megjegyzések.
Megjegyzések.
Miután novemeber 15-én estig sem az 5., sem a 6. hadsereg még nem érte el a Potiorek táborszernagy november 11-iki parancsában kijelölt vonalat, november 16-án mindkét hadseregnek folytatnia kellett előnyomulását. Hogy ez nem lehetett olyan folyékony, aminőnek azt Potiorek táborszernagy óhajtotta volna, annak oka a 6. hadseregnél a csapatok nagymérvű kimerülésében, az 5. hadseregnél pedig ezenfelül még abban is keresendő, hogy nem gondoskodtak arról, hogy a szükséges hídanyag idejekorán a helyszinen rendelkezésre álljon. Itt tehát újból megismétlődött az a mizéria, amely annak idején a drinamenti átkelést is késleltette.
Feltünő, hogy dacára annak, miszerint november 17-ike folyamán mindkét hadsereg körletében több helyütt tekintélyes számú és erejű osztagok keltek át a Kolubarán, azért Potiorek táborszernagy még e nap estéjén sem tudta, hogy az ellenség egész erejével a Kolubara–Ljig mentén csatakészen áll, hanem ehelyett még mindig abban a téves hitben ringatta magát, hogy a jelzett vonalban csak gyenge utóvédek fejtenek majd ki ideig-óráig, bizonyára nem is valami szivós ellentállást. Ennélfogva kétségenkívül áll, hogy itt a felderítő- és hírszerzőszolgálat tekintetében hiba volt a kréta körül. Bizonyára érezte azt Potiorek táborszernagy is és ezért intézkedett ugyanaznap, tehát kétségkívül elég későn, hogy az eddig teljesen elhanyagolt messzemenő felderítés végre rendszeresen működni kezdjen. A mód, ahogyan azt Potiorek táborszernagy elrendelte, feltétlenül helyes volt, mert megbízható adatokat ily ügyes, merész és óvatos ellenséggel szemben csakis jó erősre alakított földerítőosztagoktól lehetett várni.
Működésük első napján ezek az osztagok csak annyiban voltak hasznothajtók, hogy szépszámú foglyokat szállítottak be, de a szemben álló ellenség erejéről megbízható híreket és találó képet még nem nyujtottak. Egészen világosan kitűnik ez Potiorek táborszernagy november 19-iki intézkedéséből, amelyben a szerb erők zömét máris Arangjelovac–Čačak vonalában vagy legalább is arra felé visszavonulóban tételezi fel. Erre való tekintettel most már Potiorek táborszernagy november 11-iki tervét megmásítva, mindkét hadsereg számára jóval messzebbfekvő célok elérését írja elő: az 5. hadsereg számára Belgrád megszállását, a máris kimerült, rosszul élelmezett és lerongyolódott 6. hadserg részére pedig a Valjevo és a Rudnik–Grn. Milanovac–Čačak között fekvő, hóval, jéggel borított és átlag 800–1000 m magas Maljen-hegyláncolaton való átkelést és utána az ellenséges főerő megtámadását, még pedig, ha lehet, egy szuszra, megállás és hosszabb pihenés közbeékelése nélkül. Mert míg a november 11-iki intézkedésben erről a «megérdemelt hosszabb pihenő»-ről még szó esik, addig a november 19-ikiben nemcsak erről hallgat a krónika, hanem november 23-ikáig oly térnyerést követel a 6. hadsereg csoportjaitól, mely minden közbeeső pihenőt eo ipso kizár. Oly messzefekvő célok voltak ezek, hogy még nyár derekán, ellenséges behatáson kívül is elég szép teljesítményszámba ment volna, mert a távolság Valjevo és a Galic között a Brezgjén és a Suvoboron át vezető országút mentén mérve, több mint 55 km. Ha most ehhez a hegységben előforduló sok kanyarodást, görbületet és a Valjevo és Suvobor közötti több mint 220 méternyi viszonylagos magasságkülönbözetet hozzászámítjuk, akkor világos, hogy ennek az útnak megtevésére kedvező körülmények között sem lett volna sok a november 20-tól 23-ig terjedő idő. Ez persze csak a legjobb uton menetelő oszlopra vonatkozik. Hogy a télvíz idején, csuszós, rossz erdei utakon vagy pláne út nélkül a vad és komor Maljen-planinának nekiirányított többi oszlopokra nézve ez a meglehetős könnyelműséggel papirra vetett dispozició mit jelentett, azt minden olvasó könnyen elképzelheti magának. Ezért a nagy lapszusért és a csapatoktól határozott lehetetlenséget követelő intézkedéséért a parancsnokkal együtt annak vezérkari főnöke is egyetemlegesen felelős. Hogy harcokkal kapcsolatosan minő nehéz volt az újabban kitüzött feladat mindkét hadsereg számára, az a történtek leirása után ismeretes előttünk, mi mellett rá kell mutatnunk, hogy a november 19-iki intézkedéssel elérni rendelt vonalat nem is teljesen egészében a 6. hadsereg november 23-ika helyett csak november 30-án érte el, még pedig a legszánalomraméltóbb állapotban. Kérdem, nem lett volna-e helyesebb, ha e zord és vad hegygerincen át vezető utak elzárására másodvonalbeli gyengébb osztagok használtattak volna fel, mi mellett a XVI. hadtestet teljes egészében mint főtartalékot lehett volna a XV. hadtest jobbszárnya mögött teljesen intakt állapotban a Ljig mentére és onnan tovább kelet felé előrehozni.
Hogy újabb biztos és teljesítőképes utánszállítási vonalak megszerzésének már említett égető szükségén kívül mi lehetett a rugója és oka Potiorek táborszernagy legújabb hajszolásának, arra nézve talán az általános nagy hadihelyzet adhat bővebb felvilágosítást. A november 19-iki intézkedés ugyanis Belgrád megszállásának szükségét is ezzel índokolja. Az északi hadiszintéren az oroszokkal szemben november 1-én Hindenburg, a mazuri fényes győzelmek hőse vette át a szövetséges seregek feletti főparancsnokságot, amihez úgy nálunk, mint Németországban nagy remények füződtek. Hindenburg terve szerint az osztrák-magyar hadseregnek a Kárpátoktól Czenstochováig áthatolhatatlan gátat kellett az oroszokkal szemben alkotnia, míg Mackensen parancsot kapott, hogy november 11-én Thorn környékéről elindulva, az oroszok jobboldala és háta ellen döntő támadást hajtson végre. Ezek a hadműveletek eleinte, vagyis épen abban az időben, amidőn Potiorek táborszernagy a Kolubarához ért, pompásan haladtak előre és Mackensen Lodznál majdhogy az orosz jobbszárnyat teljesen be nem kerítette, ami reményt nyujtott arra, hogy az orosz hadjáratot rövid időn belül talán be is lehet fejezni. Ez a szép perspektiva volt tehát minden valószinűség szerint az a hatalamas rugó, amely Potiorek táborszernagyot is arra késztette, hogy lehetőleg hamarosan, ha nem is a végleges döntést, de legalább Belgrád megszállását dobja bele a világháború esélyeit latolgató mérleg serpenyőjébe. Ámde nemcsak Potiorek, hanem Hindenburg terve is nem gyorslábú paripán, hanem csak úgy szerényen, gyalogosan jutott előre. Az oroszok ugyanis Varsóból nagy tömegekkel előretörve, Mackensent hősies ellentállás után visszavonulásra késztették, ellenben az osztrák-magyar 3. és 4. hadsereg a limanovai hősies ellentállással az orosz kolosszust megállásra bírta, sőt az nemsokára a Vislokáig szoríttatott vissza. Ezután e hadiszintéren is állásharc váltotta fel a mozgó hadműveleteket s a két szembenálló front jó hosszú időre megmerevedett.
Épígy a szerb hadiszintéren is sokkal lassabban ment a dolog, mint ahogyan azt Potiorek táborszernagy és vezérkari főnöke a türelmes papiron kicirkalmazták maguknak. Míg Hindenburg tervéről azt mondhatjuk, hogy amily egyszerű, époly szép is volt, addig Potiorek november 19-iki terve sem az egyik, sem a másik jelzőt nem érdemli meg. Ez a terv a fősúlyt a balkán haderők támadó frontjának balszárnyán jóval kívül álló Belgrádra fekteti, amelyet a támadó front kettészakítása által vél legcélszerűbben megoldhatni. Ez azonban már egymagában véve is nagy veszélyt jelentett, mert alkalmat adott az ellenségnek, hogy magát a két, egymástól szétszakított hadsereg közé beékelve, vagy az egyik vagy a másik, vagy esetleg míndkettőnek oldala ellen a lehető legkellemetlenebb formában éreztesse hatását. Hogy ezzel az eshetőséggel a terv szerzője is számolt, az kitünik az intézkedés utolsó bekezdésében a XIII. hadtestnek adott utasításából is. Növelte ennek a tervnek a komplikáltságát még az is, hogy Belgrád kézrekerítése céljából az 5. hadseregnek előbb észak felé kellett felkanyarodnia, hogy aztán a szerb főváros eleste után ismét délnek forduljon. Belgrád bevételéig, sőt talán azután is az 5. hadsereg a főtámadócsoport, a nálánál erősebb 6. hadsereg pedig a lekötőcsoport szerepét vette át. Hogy miért kellett a tulajdonképen úgyszólván teljesen csapatmentes Belgrád ellen oly nagy csapattömegeket, az egész 5. hadsereget és a szerémségi és bánsági csoport nagy részét mozgásba hozni, arra nagyon egyszerű a felelet: mert a balkán haderők főparancsnoksága a hiányos felderítés folytán nem tudta, hogy Belgrádban és annak környékén mekkora ellenség állott, amint azt intézkedésében tartózkodás nélkül be is vallja. Ami pedig a terv végrehajtását illeti, e tekintetben a legérdekesebb, hogy arra tulajdonképen egyáltalában nem került sor és pedig azért nem, mert a szerbek a VIII. hadtesttel szemben oly szivós ellentállást fejtettek ki, hogy az egyáltalában nem jutott el a számára a Turijától északra kijelölt területre. Ilyenformán Potiorek táborszernagy szándéka és terve az eredetileg kontemplált formában teljesen kútba esett és a két hadsereg egyelőre továbbra is tiszta arctámadás formájában folytatta erőlködéseit, míg végre a szerbek a mindenesetre erős arcvonalbeli nyomás hatása alatt önként vissza nem vonultak. Azaz, hogy igazságosak legyünk, a XV. hadtestparancsnokság november 22-iki javaslatára 23-ikától kezdve történt némi kísérlet az ellenséges 3. hadsereg balszárnyának átkarolására, de végeredményben ez is szerény átkarolási kísérlet maradt. De mindjárt itt ki kell emelnünk, hogy Potiorek táborszernagynak e nagyban véve tiszta arctámadási taktikájával ellentétben az alparancsnokok legtöbbje, ahol csak szerét tehették, igen helyesen mindig az egyszerű, sőt gyakran a kettős átkarolást alkalmazták és azzal úgyszólván mindig eredményt is értek el.
Mint érdekes tünetet szóvá kell tennünk a XVI. hadtest parancsnokának november 22-ikére szóló intézkedését. Dacára annak, hogy tudomása volt arról, miszerint a hadtest arcvonala előtt a Kozomor–Crni v.–Maljen-kúpokat az ellenség megszállva tartja és noha arról is biztosan tudomással kellett bírnia, hogy a XV. hadtest 1. hadosztálya november 22-ikén Siljak–Mokra pecina irányában folytatja előnyomulását, Wurm táborszernagy a kombinált hadosztályt mégis az ellenség arcvonala előtt és az 1. hadosztály előnyomulási irányán rézsutosan keresztül, kietlen, magas hóval borított vidéken, út nélkül, a szomszédos hadtest balszárnya előtt és a Stražarától mint kiindulási ponttól légvonalban 16 km-re fekvő Rajac-magaslatra, az 50. hadosztályt pedig hasonló körülmények között Ravnjeról az onnan légvonalban 25 km-re a fekvő Riorra irányította. Hogy ez a különös intézkedés a két hadosztály csapatjainál a szenvedések és nélkülözések egész sorozatát idézte elő, az a leírásból eléggé kitünik. Ezzel egyidejűleg a 18. hadosztály Kosjerici felé való előnyomulásra utasíttatván, közte és az 50. hadosztály között, légvonalban mérve, egy 16 km széles ür keletkezett.
Hogy mi indíthatta a XVI. hadtestparancsnokságot ennek a valóban lehetetlen és hihetetlen intézkedésnek megtételére, a rendelkezésre álló adatokból meg nem állapítható. A XV. hadtesttel való szorosabb kapcsolat keresése és ebből kifolyólag a XVI. hadtestnek kelet felé való eltolása november 22-ikén még nem volt aktuális, mert e napon a XV. hadtest még mindig délkelet felé nyomult előre és csak 22-ikén fogott hozzá ahhoz a bizonyos kelet felé való előretörés és észak felé való felkanyarodás végrehajtásához. Hogy ezek az eltolások nagyban hozzájárultak a csapatok mielőbbi teljes leromlásához, ahoz nem férhet kétség. Pedig a hadtestparancsnokok jól ismerték csapatjaik máris sanyarú állapotát és így nem volt okos dolog, ezt az állapotot túlhajtott követelések okozta hiábavaló fáradalmakkal még sokkal rosszabbá tenni. A balkán haderők főparancsnoksága, ha nem is közvetlen szemlélet és tapasztalás útján – mert sajnos, a főparancsnok az egész hadjárat folyamán egyszer sem tartota szükségesnek, hogy az első vonalban heroikusan küzdő csapatjai körében megjelenve, azokat véres verejték árán kivívott gyönyörű sikereik alkalmából személyesen üdvözölje – de az alárendelt magasabb parancsnokságok jelentéseiből bőséges információt kapott arról, hogy a csapatok ereje napról-napra fogyófélben van s így neki is mérsékelni kellett volna követeléseit, de ehelyett a XIII. hadtest november 19-iki és másnap újra megismételt ama kérésére, hogy csapatjainak háromnapi pihenő adassék. Potiorek táborszernagy még 20-án a támadás újab megsürgetésével válaszolt. Pedig úgy ő, mint vezérkari főnöke tudhatta, vagy legalább is tudnia kellett volna, hogy nem jó lesz a húrt a végletegig megfeszíteni, mert tudvalevőleg minden tűrésnek, szenvedésnek és kitartásnak megvannak a maga végső határai, amelyek után a teljes összeroppanásnak kell bekövetkeznie. A jelen esetben is így történt és már néhány nap mulva a hadtestparancsnokok sorjában azt jelentették, hogy csapatjaik telejsítőképessége immár a zérus fokhoz közel áll. Azonban ezt közvetlen személet és meggyőződés hiján el is hitték meg nem is a balkán haderők főparancsnokságánál, amely állandóan túlmessze hátul tartózkodván, mint már fentebb is hangsúlyoztuk, nem volt képes a csapatokkal való közvetlen érintkezés útján azok állapotáról, bajairól, kívánságairól, teljesítőképességéről stb. személyes meggyőződést szerezni. Ez pedig a helyes vezetésnek egyik alapfeltétele. Épígy messze hátul volt a seregszükségletekkel való ellátás intézménye, a hadsereghadtápparancsnokság is. (Eleinte a főparansnoksággal együtt Dolnja Tuzlán, november 23-ikától pedig Mitrovicán tartózkodott.) Pedig egy találó orosz példabeszéddel élve: ha messze van a cár, túl későn jutnak hozzá a sóhajok és panaszok.
Hogy ez Potiorek táborszernagyra is teljes mértékben vonatkoztatható, többek között abból is kitünik, hogy vezérkari főnöke, akivel ő nagyuri voltánál és zárkózottságánál fogva nagyobbára csak írásbelileg közlekedett, november 29-ikén többek között azt írta neki: «Ha holnap a 36. és 9. hadosztály támadás sikerrel jár s ennek révén a többiek is valamivel előbbre jutnak, akkor magam is azt hiszem, hogy a két-háromnapi rövid pihenőt meg kell adni. Csak az 5. hadseregnek kell még mindig annyira előre jutni, hogy a vasútvonal tüzérségi tűz ellen védve legyen. Az embereknek bakancsokra, élelemre, lőszerre van szükségük s három nap alatt sokat lehet előrehozni. Most jönnek a kiegészítések is s akkor megint flottabbul mehetünk előre». Ezt az elég jellemzőnek és különösnek minősíthető javaslatot Potiorek táborszernagy jóváhagyólag tudomásul vette.
De térjünk vissza a hadműveletek folytatólagos megbeszéléséhez. Potiorek táborszernagy a XV. hadtest parancsnoka által inaugurált átkaroló támadás végrehajtására 2 hadtestet, a XV. és XIII-ikat és 1 hadosztályt, a 7-iket jelölte ki, míg a közbeeső VIII. hadtestről még csak említés sem tétetik. Pedig nem ártott volna, ha egyidejűleg ez is újból nekigyürközött volna a lazarevaci magaslatokat védő ellenségnek. Akkor az valóban egy hatalmas kettős átkarolás képét mutatta volna, amelynél a XVI. hadtestnek csak biztosítószerep jutott s így magára a támadásra közvetlen ingerenciát ez sem gyakorolhatott. Harmadiknak, legalább egy bizonyos időre, ugyancsak ki volt kapcsolva a XIII. hadtest is s így a támadás megindításakor csak a XV. hadtest és a 7. hadosztály maradt meg valóban támadó csapatnak. Ámde véeltlenül az utóbb említett hadtest parancsnoka sem valami bőkezűen járt el támadó csoportjának megállapításánál, mert mint tudjuk, erre mindössze két dandárt jelöl ki, míg tüntetésre 1 hadosztályt és 1 dandárt alkalmazott, egy teljes hadosztályt pedig tartalékul tartott vissza. Erre a műveletre is ráillik tehát a latin közmondás: parturiunt montes . . ., mert végeredményben a művelet kezdetén a támadás szinhelyéhez közelálló 20–22 dandárból mindössze 4 dandár lát istenigazában neki a megparancsolt támadásnak. Ilyen körülmények között van-e okunk csodálkozni, hogy a szivósan kitartó ellenséggel szemben a támadás csak döcögve jutott előre, pedig ha más nem, a VIII. hadtest november 25-iki, saját kezdeményezésből véghezvitt támadásnak szép eredménye egész határozottan amellett bizonyít, hogy a rendelkezésre álló erők egységes alkalmazása és latbavetése mellett már 24-ike folyamán döntő eredményt lehetett volna elérni.
Hogy a főtámadócsoport erősbítésére küldött 7. dandár saját szakállára egészen más munkába fogott, az is elég különös színben tünik fel.
A Potiorek táborszernagy által döntő támadásra kijelölt elég hatalmas csoportnak fentemlített tapogatódzó és nem eléggé határozott fellépésével, mely még novembern 26-ától kezdve, Potiorek táborszernagy újabb parancsára sem vette fel a midenáron való győzniakarás jellegét – élénk ellentétben állott a csak oldalbiztosításul kijelölt XVI. hadtestnek a legnagyobb erőfeszítéssel folytatott komoly támadása. A hadtestparancsnokság ugyanis arra a feltétlenül helyes álláspontra helyezkedett, hogy biztosító feladatának is legcélszerűbben támadólagos fellépés által tehet eleget. De különben is úgy a maga, mint az összerők érdekében állott, hogy a szemben fekvő hegyvonulat minél előbb kézrekeríttessék, mert akkor nyitva állot az út Grn. Milanovac és Čačak felé, ahová a november 19-iki parancs szerint (lásd a 183. oldalon) a hadseregnek úgyis jutnia kellett volna.
Ez a kétségtelenül jelentős sikert és a Kolubara mentén elért apróbb előnyeink az ellenségben a november 28-iki kétségbeesett ellentámadás tervét érlelte meg. Hogy ezt miért nem egy, hanem két különböző helyen hajtották végre, miáltal az ellentámadás sokat veszített intenzitásából, arra nem igen tudok elfogadható magyarázatot találni. Miután ez nem sikerült, nem maradt egyéb hátra, mint hogy eredeti szándékuk értelmében Arangjelovac–Čačak vonalára húzódjanak vissza. Hogy ezt nem szivesen tették, mutatja az a körülmény, hogy helyenként még november 29-én is elkeseredett ellentállást fejtettek ki most már az egész front mentén élénkebb tempóban előrejutó csapatjainkkal szemben. De azért a némely helyen ejtett foglyok nagy száma – mint pl. a 40. hadosztály november 28-iki bámulatosan bő zsákmánya – már kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatott amellett, hogy az ellenségnél eddig tapasztalt határtalan szivósság, kitartás és fegyelmezettség immár kezdett alábbhagyni. Erre a meggyőződésre jutott a szerb hadvezetőség is s ezért november 29-én az egész vonal mentén elrendelte a visszavonulást. Ezt aztán a csapatok a náluk már megszokott mesteri módon hajtották végre.
Ez balkán haderőnk számára egy újabb szép győzelmet jelentett, mely elsősorban a csapatok páratlan akaraterejének és a legnagyobb nélkülözések közepette is kiválóan szivós és példás magatartásának volt köszönhető.*
Ezt a külföldi írók is elismerik, de sajnos, legtöbbje ilyenkor csak osztrák csapatokról tesz említést. Igy többek között Stegemann Hermann: «Geschichte des Krieges» című munkájában erre vonatkozólag a következőket írja: «Unter unsäglichen Schwierigkeiten rangen die Österreicher (sic!) um den Erfolg. Unbeschuht, unverpflegt, von der Artillerie im Stich gelassen, mit Patronen geizend, lagen sie in verschlammten Flussniederungen und an reifbeschlagenen Hängen in entsagungsvollem Kampf».
