Megjegyzések.
Megjegyzések.
A mačva-, a drinamenti határterület és a kiváló védelmi szakaszt alkotó Kolumbara-vonal elvesztése után a szerb hadsereg Mladenovac–Arangjelovac–Čačak vonalában oly területre árt, melynek elvesztése Szerbia szivének, az összes központi raktáraknak és vele együtt a már úgyis kétségbeesett lakosság utolsó reményének sírbaszállását jelentette volna. Ezért a szerb hadvezetőség – abból a helyes föltevésből kiindulva, hogy a közel jövőben bolgár támadástól nem kell tartania – egy utolsó kétségbeesett lépésre határozta el magát és ez abban állott, hogy a fentebb említett vonalban erejének végső megfeszítésével, vagyis az addig a bolgár határ mentén biztonság céljából felállítva volt csapattestek és az összes még fegyverfogható fiatalok és aggok latbavetésével veszi fel a végső harcot az ellenséggel.
Ennek elvben való elhatározása után a legközelebbi kérdés az volt, vajjon ez a végső küzdelem támadó vagy védő formában vétessék-e fel. Tekintve, hogy a már elég lerongyolt állapotban visszaérkezett csapatokat a szügséges készletek közelsége folytán bámulatos gyorsasággal valóban a legrövidebb idő alatt sikerült újból kiegészíteni és felszerelni, ami a mindenben a legnagyobb szükséget szenvedő, alaposan megritkult osztrák-magyar haderőval szemben döntő fontosságú előnyt jelentett, Putnik vajda szerencsés kézzel a két forma közül a jobbat, a hatékonyabbat, a támadást választotta. Még tovább menve, a támadás formájának megválasztásáról volt szó. Miután az ellenséges hadsereg óriási kiterjedése mellett annak balszárnya a Száva által kitünően meg volt védve, a jobbszárny megkerülése pedig a kívánt gyorsaság rovására menő hosszantartó eltolásokat tett volna szükségessé, Putnik vajda az áttörés alkalmazása mellett döntött. Hogy ehhez az erőket lehetőleg szűk téren egyesíthesse, a szélsőségesen fekvő Belgrádot fel kellett áldozni. Igy aztán megvolt a remény, hogy a sokkal rövidebbé vált arcvonalon belül egyes tömör csoportok, alakítása mellett a legfontosabb irányokban döntő túlerőt sikerül majd latbavetni. Ugyanezt a célt szolgálta az az elhatározás is, hogy az eddig veretlen és aránylag még legintaktabb 5. hadsereggel szemben Putnik vajda mindössze 2 hadosztályt hagyott hátra. Végül még azt kellett elhatározni, hogy a döntő támadás az ellenség melyik része ellen hajtassék végre és ki tagadhatná, hogy ezt is jól eltalálta a szerb hadsereg vezérkari főnöke, mert valóban a legsiralmasabb állapotban levő 6. hadsereg közepe volt az a pont, illetve terület, ahol a leggyorsabban és legkönnyebben sikerülhet a döntő győzelem kivívása érdekében hatalmas rést ütni.
A szerbek első napi támadása a 6. hadsereget váratlanul érte, amelynek helyzetét még az is megnehezítette, hogy a támadás idején mindkét szárnyon épen átcsoportosítások és felváltások voltak folyamatban. December 2-áig a rossz idő mindenesetre megnehezítette a légi felderítést, de 3-án kisütött a nap s ekkor már a földi földerítést, amelynek igazság szerint sohasem szabad szünetelnie, a repülőgépeknek is kiegészíteniök és támogatniok kellett volna, ami azonban, úgy látszik, nem történt meg.
A szerbek váratlan támadása a balkán haderők főparancsnokságánál újabb hajsza elrendelését váltott ki, amely aztán a hadjárat végéig, sajnos, mindig csak fokozódott, de soha meg nem szünt. Ez az örökös hajsza volt egyik főoka a végső összeroppanásnak is.
Nagy baj volt, hogy az 5. hadsereg arcvonala egyelőre még tisztán kelet felé nézett és így még jó soká tartott, amíg a kívánt nagy felkanyarodás révén a hadsereg közepe és balszárnya odajutott, ahonnan főleg a kombinált hadtest erős nyomása folytán a 6. hadsereg némi degagirozására is számítani lehetett volna. Pedig a légvonalban több mint 50 km-nyi széles területen széjjelhúzott, legyengült, fáradt, rosszul ellátott és élelmezett 6. hadseregen már csak sürgős és kiadós támogatással lehetett volna segíteni; szomszédos kisebb erejű csapat- és seregrészek odairányítása – s e tekintetben Potiorek és Wurm táborszernagyok tényleg minden lehetőt megtettek – épen csak arra volt jó, hogy a kis patak vizének módjára azok is hamarosan belekevertessenek és nyomtalanul eltünjenek a hömpölygő nagy folyam pusztulását és halálát okozó áradatban.
Dacára annak, hogy a XVI. hadtest, illetve az egész 6. hadsereg sorsa már december 3-án el volt döntve és ez időponttól kezdve a helyzet napról-napra, sőt mondhatni óráról-órára rosszabbodott, Potiorek táborszernagyot úgyszólván az utolsó pillanatig sem hagyta el legnagyobb mértékű, túlzott optimizmusa. Szó sincs róla, minden rangú, de leginkább magasabb állást betöltő vezetőnél sokkal jobb, ha nem minden csekélységre, minden kisebb kudarcra fejét vesztve elkedvetlenedik, de az optimisztikus hajlamnak is határának kell lennie, mert különben ennek a mámornak főfájásos kijózanodás szokott a vége lenni, amelynek a levét mindig a csapatok isszák meg.
Érdekes és különös Potiorek táborszernagynak a hadseregfőparancsnoksághoz december 5-én intézett jelentése. Hogy a főparancsnokság nem adta meg a kért hadosztályt, azon nem nagyon csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy Potiorek táborszernagy a sabaci harcok óta, amidőn az ideiglenesen visszatartott 2. hadseregbeli seregtesteket sehogy sem akarta az északi hadiszintérre elereszteni, de meg talán egyéb okonál fogva is a hadseregfőparancsnokságnál igen rossz és kellemetlen adós hirében állott. De kérem, volt-e egyrészt egyáltalában értelme ennek a kérésnek és másrészt, lett volna-e értelme a kérés teljesítésének, mert nyilvánvaló, hogy ha a hadseregfőparancsnokság a kért hadosztályt akárhonnan indította volna el Szerbia felé, az oda csak post festa, teljesen elkésve juthatott volna el.
Hogy Potiorek táborszernagy a további visszavonulást december 9-én közbeeső állások vétele nélkül, egyhuzamban a Sabactól dél-keletre fekvő dombsorozat aljáig rendelte el, az helyes és a csapatok szempontjából üdvös is volt.
Az ebben az időszakban lezajlott harcok közül elsősorban a kombinált hadtestnek december 8-iki igen szép eredménnyel zárult támadása érdemel figyelmet. Ebben a támadásban a legkülönfélébb nemzetiségű csapatok, még a csehek is egyaránt derekasan megállották helyüket, de a legszebb eredményt a magyarok, a 7. hadosztálybeli 38-asok és a 107. dandárbeli népfölkelők érték el. Ezzel az utóbb említett dandár beváltotta azt az igéretet, amelyet nekem annak idején Krauss altábornagynak annak fejében tennem kellett, hogy bennünket Jaraknál a Száván egyáltalában áteresszen. A hadvezetőség viszont azzal mutatta ki elismerését és háláját, hogy nemsokára a 107. népfölkelődandárnak 16. honvédhegyidandárrá leendő átszervezését rendelte el, vagyis teljesen egyenrangúvá és egyenjogúvá tette a közöshadseregbeli elitcsapatokkal, a hegyidandárokkal, ami akkor igen nagy kitüntetésszámba ment. Ekként átalakított és kitünően felszerelt dandárom a háború további folyamán, a doberdói harcokban «mutato nomine» még az eddigieknél is szebb babérokat aratott, amiért én ehelyütt fejezem ki akkori volt tisztbajtársaimnak és felejthetetlen, kedves, jó öreg népfölkelőinek hálás szívből fakadó legbensőbb elismerésemet és köszönetemet.
Hogy a kombinált hadtest délutáni folytatólagos támadása már egyáltalán nem mutatott fel eredményt, az leginkább lélektani okokra vezethető vissza. Mihelyt a csapatok megtudták, hogy a 6. hadsereg kudarca az ő szép sikereiket is végeredményben semmivé tette, mert mihamar nekik is vissza kellett vonulniok, már csak szárnyaszegetten, lehorgasztott fővel teljesítették a támadás folytatására vonatkozó parancsokat, tudván azt, hogy végeredményben a szerb háború elveszett. Ha pedig a csapatokat harc, kivált pedig támadás közben lelkesedés nem hevíti, akkor eredményre sem igen számíthatunk.
