A proletárdiktatúra kikiáltása március 21.
A proletárdiktatúra kikiáltása március 21.
Míg a demarkációs vonalakon, mint fentebb láttuk, február közepétől kezdve jó időre nagyjából véve nyugalom állott be, addig Budapesten a belső forrongás úgyszólván napról-napra magasabb fokra hágott. A levegő már oly izzó, oly puskaporos volt, hogy tényleg csak egy parányi szikra kellett a helyzet teljes lángba borításához. Március közepe táján névleg és színleg ugyan még a nagyrészt a polgári pártokhoz tartozó miniszterekből álló Berinkey kormány tartotta kezében a gyeplőt, a valóságban azonban már minden a túlzó szocialistáktól és a most már egészen nyíltan fellépő kommunistáktól függött; és miután ekkor már a lefegyverzett polgárság teljes szervezetlenségével szemben az egész fegyveres erő, a katonaság, a védőrség, népőrség, csendőrség és a rendőrség is kizárólag a szocialisták és a hátuk mögött a kizárólagos hatalomra leselkedő kommunisták kezén volt, a helyzet további alakulása is főképp a szocialistáktól függött. Ha náluk ebben a valóban utolsó pillanatban a józan ész és a jobb belátás kerekedett volna felül, akkor talán még meg lehetett volna menteni ezt a szegény agyonsanyargatott országot attól a nagy katasztrófától, amely azt március 21-én a proletárdiktatúra kikiáltásával érte, amely tény a hozzáfűződött következmények révén szerencsétlen népünket és hazánkat nemcsak a sír szélére, hanem kevés híján mindjárt magába a soha többé meg nem nyíló sötét sírba taszította.
Most már tudjuk, hogy ez a változás sem szakadt ránk oly hirtelenül, máról holnapra, ahogyan azt akkor a lakosság legnagyobb része gondolta, aktaszerűleg bebizonyított dolog ugyanis, hogy régismert gonosz és bűnös kezek készítették ezt is elő Károlyi és a Berinkey kormány tudtával és hallgatólagos beleegyezésével; az ő rovásukra írandó, hogy a szocialisták oly gyorsan elhatalmaskodhattak és hogy utóbb a kommunisták fogva tartásuk dacára egy csapásra a helyzet legtetejére kerülhettek; Károlyi és a Berinkey kormány jóakaró támogatásával zúdult ránk az őszi után ez a második „tavaszi” forradalom, mely a magas protektorok révén épp oly simán és talán még vértelenebbül folyt le, mint az októberi „őszirózsás forradalomnak” gúnyolt fővárosi nagy népmozgalom. A megriadt lakosság, valamint a katonaság, rendőrség és egyéb felfegyverzett egyének e „nagy napon” úgyszólván szó és vonakodás nélkül adták át fegyverzetüket a Budapest utcáin autón végigszáguldó és időről-időre riasztólövéseket a levegőbe leadó, a szennyből és porból egy iramodással a világproletárság hőseivé avatott, nagyrészt csak az imént a fegyházból vagy egyéb börtönökből kiszabadult, illetve a fővárosi kloákákból hirtelenül felszínre került igazi sötét lelkű terrorista alakoknak.
Másrészt az sem titok többé, hogy Károlyi Vyx alezredesnek jegyzékét csak kapóra jött alkalmas ürügynek használta fel már rég elhatározott csínyjének végrehajtására, hogy t. i. a hatalmat végleg a szocialista-kommunista elemeknek kezére játssza át.
Az I. rész 12. és 13. mellékleteiben közölt Vyx–Károlyi-féle jegyzékváltás után drámai gyorsasággal peregtek le a további események.
