BEVEZETÉS JÓZSUE, A BÍRÁK, RUT, SÁMUEL ÉS A KIRÁLYOK KÖNYVEIHEZ
BEVEZETÉS JÓZSUE, A BÍRÁK, RUT, SÁMUEL ÉS A KIRÁLYOK KÖNYVEIHEZ
A héber bibliában Józsue, a Bírák, Rut, Sámuel és a Királyok könyveinek csoportját „a korábbi próféták” írásainak nevezik, szemben, „a későbbi próféták”, Izajás, Jeremiás, Ezekiel és a Tizenkét kispróféta könyveivel. Az elnevezés onnan ered, hogy a hagyomány a könyvek írását „prófétáknak” tulajdonította: Józsuénak a róla elnevezett könyvet, Sámuelnek a Bírák és Sámuel könyvét, Jeremiásnak a Királyok könyvét. Az elnevezésben szerepet játszhatott a könyvek vallásos jellege is. Mi „történeti könyveknek” mondjuk őket. Közös témájuk Izrael népének Jahvéhoz való viszonya, hűsége vagy hűtlensége, de inkább hűtlensége Isten szava iránt, amelyet a próféták közvetítettek. A könyvekben gyakran lépnek fel próféták: Sámuel, Gád, Nátán, Illés, Elizeus, Izajás, Jeremiás, nem is számítva a kisebb jelentőségűeket. A Királyok könyve adja meg azt a keretet, amelyben a fogság előtti próféták hivatásukat gyakorolják.
Ezeknek a könyveknek összekötő szerepük van a Bibliában. Tartalmuk szerint a Pentateuchus után következnek. A Második Törvénykönyv szerint Mózes Józsuét jelöli ki utódjául, s Józsue könyve Mózes halálával kezdődik. A szövegkritikusok feltételezték, hogy a két mű irodalmi egységet alkot, s ezért a Pentateuchus „okmányait” keresték Józsue könyvében is. Így tulajdonképpen Hexateuchusról lehetne beszélni, vagy arról, hogy még más könyvek is ebbe a csoportba tartoznak, egészen a Királyok könyvéig bezárólag. De láttuk, hogy az „okmány-elmélet” már a Pentateuchusnál is gyenge lábon áll, s még inkább elfogadhatatlan ezeknél a könyveknél. Azt ellenben meg lehet állapítani, hogy ezek a könyvek a tanítás és a szókincs tekintetében rokonságot mutatnak a Második Törvénykönyvvel. A rokonság többé-kevésbé függ a könyv tartalmától, de mindig felismerhető. Ezért azt az elméletet állították fel, hogy a Második Törvénykönyv egy nagy vallástörténeti mű kezdete, amely a Királyok könyvével végződik. Az MTörv feladata az, hogy történetileg igazolja Izrael kiválasztását és meghatározza teokratikus alkotmányát, amely a kiválasztásból következik. Józsue könyve bemutatja a választott nép beiktatását az ígéret földjének tulajdonjogába, a Bírák könyve feltünteti az aposztáziák sorozatát. Sámuel könyve a megtérésekről szól és a királyság megalapításáról. A királyság veszélyt jelentett a teokratikus eszme számára. Sámuel könyve még arról beszél, hogyan igyekezett Dávid saját királyságát összehangolni Isten uralmával. A Királyok könyve pedig már a királyság eszméjének hanyatlását festi, amely Salamon alatt kezdődött, de amely a hitetlenség következtében néhány vallásos király törekvése ellenére is oda vezetett, hogy Isten elvetette a népet. Ebből az együttesből azonban a MTörv könyvét ki kell emelni, mert csupán Mózes személyével és intézkedéseivel foglalkozik.
Az elgondolás igaz lehet, de ki kell egészíteni két hozzáadással. Először is a deuteronomista szerkesztés szóbeli vagy írásos hagyományokon nyugszik, amelyek korban és jellegben különböznek egymástól, továbbá amelyeket előbb már általánosságban csoportosítottak és különböző mértékben javítgattak is. Ez a magyarázata annak, hogy a könyvek, vagy az egyes könyveken belüli egységek megőrizték sajátságukat. Másrészt azt is meg kell látni, hogy a deuteronomista szerkesztés nem egyszerre ment végbe, s minden könyv magán viseli a többszörös átdolgozás vonásait. A Királyok könyvének a legvilágosabb az idevonatkozó tanúsága. Ebből megállapítható, hogy legalábbis két szerkesztés volt: az egyik Jozija reformja után közvetlenül, a másik a fogság idején. Ahol ettől eltérést tapasztalunk, azt az egyes könyveknél jelezzük.
A könyvek végső alakjukban olyan vallásos emberek művei, akiket áthatott a Deuteronomium szelleme, akik elmélkedtek népük múltjáról, és vallásos jellegű tanulságot vontak le belőle. De megőrizték számunkra a hagyományokat és olyan szövegeket, amelyek a honfoglalás korába nyúlnak vissza, és magukba foglalják a nép történetének kiugró eseményeit. Ezt aztán „szent történetként” nyújtják. De ez nem csökkenti a történész érdeklődését. A hívő viszont a történeti események mögött meglátja Isten kezét és felismeri azt a gondoskodást, amellyel a választott népben megvalósította üdvrendi tervét és előkészítette az egyetemes megváltást.
Józsue könyvét három részre osztjuk: 1. az ígéret földjének megszerzése (1-12); 2. a föld felosztása a törzsek közt (13-21); 3. Józsue életének vége, utolsó beszéde és a szichemi gyülekezet (22-24). Biztos, hogy a könyvet nem Józsue írta. Viszont a szerző különféle forrásokból merített. Az első részben (2-9) fel lehet ismerni egy hagyománycsoportot, amely néha párhuzamosan fut egymás mellett, és amely a Gilgalban levő benjaminita szentélyhez fűződik. A 10-11. fejezet a gibeoni és a meromi csata történetét mondja el. Ezekhez fűződik a déli és az északi vidék meghódítása.
A második rész földrajzi tárgyú. A 13. fejezet kijelöli Ruben és Gád törzsének, valamint Manassze fél törzsének lakóhelyét, amelyről már Mózes is intézkedett (Szám 32; MTörv 3,12). A következő fejezetek a törzsek határainak olyan állapotát mutatják, amelyek előbbiek a királyság megalakulásánál. A 20. fejezet kiegészítésként felsorolja a menedékvárosokat, ami szintén ősi intézkedés (Kiv 21,13). A 21. fejezet pedig Lévi városait sorolja fel, s ez a jegyzék Dávid és Salamon idejére nyúlhat vissza.
A harmadik részben a 22. fejezet a Jordánon túli törzsek visszatéréséről beszél és a folyó partján emelt oltárról, mégpedig ismeretlen korú hagyomány alapján. A 24. fejezet is nagyon régi hagyományt őrzött meg a Szichem mellett történt összejövetelről és a törzsek közti vallási szövetségről.
Nehéz megmondani, hogy ezek a régi elemek milyen mértékben keveredtek össze, mielőtt még a deuteronomista szerkesztők hozzányúltak volna. Talán ezeknek tulajdonítható az egyes részeken eszközölt javítás: így az 1. fejezet bevezetése, a 12. fejezet királylistája és a 8,30-35 beiktatása. A 24. fejezet, amelyet átjavítottak deuteronomista szellemben és a 23. fejezet, amely szintén egy deuteronomista munkája, a könyv két kiadásának jelét viseli magán.
A könyv az ígéret földjének meghódítását írja le, ahogy az Józsue vezetésével és a törzsek közös munkájával végbement. Különben lehet, hogy a honfoglalás nem volt teljes (13,1-6; 17,12-16). Úgy látszik, hogy az egyes törzsek külön is tevékenykedtek, vagy otthagyták kijelölt területüket (19,47). Az is lehet, hogy sok részleges művelet még a Jordánon való átkelés előtt megkezdődött, vagy hogy Júda és Simeon egyes csoportjai a hozzájuk csatlakozott kalebitákkal és kenitákkal egyenesen Kádes felől, tehát déli irányból hatoltak be. Az sem lehetetlen, hogy néhány északi csoport nem vonult le Egyiptomba, és csak a szichemi szövetségkötés alkalmával csatlakozott az izraelita közösséghez, s egyúttal elfogadta a pusztából jött törzsek jahvizmusát. Mindenesetre ez a vallási szerződés biztosította a nép egységét, és egészen a királyság megalapításáig a politikai egységet is szolgálta. Az eseményeket nem könnyű időben rögzíteni. A kivonulás számára elfogadott kronológia (vö.: Bevezetés a Törvény öt könyvéhez), az egyetemes történelem és a palesztinai régészet adatai arra mutatnak, hogy az izraeliták Kánaánba való érkezésének idejét a Kr. e. 13. század utolsó harmadára tehetjük.
Erről a bonyolult eseménysorozatról, amelyet feltételezések alapján rekonstruáltunk, Józsue könyve idealizált és leegyszerűsített képet ad. Az Egyiptomból való kivonulásról szóló hősi ének folytatódik a honfoglalásban. Isten itt is csodálatosan közreműködik népe érdekében. Az egyszerűsítés abban áll, hogy a könyv a honfoglalás eseményeit és a föld felosztását mind Józsuénak tulajdonítja. Pedig ezek időben eléggé szétszórt események voltak. A könyv Józsue búcsúzásával és halálával fejeződik be, tehát mindvégig ő a főszereplő. Az egyházatyák Jézus egyik előképét látták benne. Nemcsak azért, mert ugyanazt a nevet viselte, hanem azért, mert a Jordánon való átkeléssel bevezette népét az igéret földjére, s ezáltal előképe lett a Jézusban való keresztségnek, amely Istenhez vezet. Az ország meghódítása és felosztása pedig előképe az Egyház elterjedésének.
A könyv igazi tárgya Kánaán földjének szemlélete az Ószövetség megszokott modorában: a nép a pusztában megtalálta Istenét, s tőle kapja a földet, Jahve harcolt népéért (23,3; 24,11), s örökségül adja neki a földet, amelyet atyáiknak megígért.
A Bírák könyve három egyenlőtlen részből áll: 1. a bevezetés (1,1-2,5); 2. maga a könyv (2,6-16,31); 3. két függelék [Dán törzsének vándorlása (17-18), és Benjámin törzse elleni háború (19-21. fejezet)].
A bírák történetét a könyv középső része adja. Ezek a személyek (megnevezésük „sofetim”, Tirusban és Karthágóban szuffetek) nem egyes ügyekben döntöttek, hanem „ítéltek”, vagyis kormányozták a népet, főleg háborúikat vezették. Hatáskörük nemzetségükre vagy törzsükre szorítkozott, csak kivételes esetben képviselték az egész nemzet ügyét (Gedeon, Debora és Bárák). Származásuk, jellemük és működésük igen különböző, de egy közös vonásuk van: Isten választja ki és képesíti őket egy-egy üdvtörténeti esemény irányítására. Ez kifejezésre jut az egyes bírák történetének elején olvasható formulában: Izrael fiai hűtlenek lettek Jahvéhoz, azért átadta őket sanyargatóiknak, de utána könyörögtek Istenhez, s ő szabadítót küldött nekik. A béke idején azután újra kezdték a hűtlenkedést. Ez az állandó keret és magyarázat megfelel a Deuteronomium elgondolásának.
A könyvhöz felhasznált források már magukban is bonyolultak voltak. Gedeon és Jiftach történetének vagy Debora énekének több recenziója volt, sőt, prózai dublettje és előzménye is megvan Józsuénál (11). A deuteronomista szerző már meglevő gyűjteményeket használt fel. A bírák történetének az eleje (2,6-9) majdnem szóról szóra olvasható Józsue könyvében (24,28-30). Ez azt bizonyítja, hogy a könyv az előbbinek a folytatása, de az összefüggést megszakítja az 1,1-2,5 részlet, amely a Kánaánban való letelepedés hagyományát közli. Az ilyen hozzáadások, mint Abimelek története (9) és a függelékek (17-21), szintén régi hagyományt tükröznek és világot vetnek Izrael vallási és társadalmi szokásaira. A királyság megalapításának sikertelensége Abimelek esetében és Jotám védőbeszéde előkészítik a királyság megalapításáról szóló vitát (1Sám 8-12). A két függelék pedig leírja az erkölcsi és kultikus anarchiát olyan korban, amikor „nem volt király Izraelben” (Bír 17,6; 19,1).
A régi könyvben szétszórtan kronológiai adatokat találunk (2-16. fejezet). Ezekből 410 évet kapunk a bírák idejére, de a szám nem felel meg a Biblia adatainak (1Kir 6,1), amely összesen 480 évet számol az Egyiptomból való kivonulás és a Salamon-féle templom felépítése között. Még kevésbé felel meg a történeti következtetésnek, amely az izraeliták kánaáni letelepedését a 13. század végére teszi, Dávid uralkodásának kezdetét pedig valamivel 1000 előttre. A könyv kronológiája minden bizonnyal mesterséges. Ezt sejteti a 40-es számnak (egy nemzedék élettartamának, illetőleg a kétszeresének vagy felének) ismétlése is. A bírák kora nem terjed többre, mint másfél századra, s ennek közepe Debora és Bárák tanaki győzelme Kr. e. 1125 körül.
A könyv többi adatát ezzel sem könnyű összhangba hozni. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy ez a győzelem előbb volt, mint a midiánita betörés (Gedeon) és a filiszteus terjeszkedés (Sámson). Az izraelitáknak tehát nemcsak a föld régi lakóival, a kánaániakkal kellett megküzdeniük, hanem a szomszédos népekkel, a moabitákkal, ammonitákkal, midiánitákkal és az újonnan megjelent filiszteusokkal is. Ezekben a veszélyes időkben minden törzs védte a területét. Megtörtént, hogy a szomszédos törzsek egyesültek (7,23), vagy megfordítva, egy hatalmas törzs tiltakozott, mivel nem hívták meg a zsákmány szétosztására (8,1-3).
Debora éneke (5) Júda és Simeon törzsét nem említi a szövetség felsorolásánál. Ez a két törzs délen élt, és egy idegenek által lakott sáv (Gézer, Gibeon, Jeruzsálem) elválasztotta őket az északi törzsektől. Ez a különállás lett a későbbi szakadás magva.
A vallási központ Siló volt, itt őrizték a szövetség ládáját, itt találkoztak a törzsek. A bírák kivétel nélkül buzgó Jahve-tisztelők voltak, s az általuk vezetett harcok alakították a nemzet lelkét. Ilyen előkészület után tudtak aztán Sámuel alatt egyesülni a közös ellenség ellen.
Vallási szempontból a könyv arra tanította a népet, hogy az elnyomatás a vallástalanság büntetése, a győzelem az Istenhez való viszszatérés következménye. Sirák fia dicséri a bírák hitét (46,11-12), ugyanazt teszi a Zsidóknak írt levél is. Ők is hozzátartoznak a „tanúk felhőjéhez”, és viselkedésük a későbbi hívőket is bátorítja, hogy vessék el a bűnt és kitartással kövessék az előttük levő pályát (Zsid 11,32-34; 12,1).
Rut könyve a Hetvenes fordításban és a Vulgátában a Bírák könyve után következik, s így hozzák a modern fordítások is. A héber bibliában a szent írók között foglal helyet, mint az öt tekercs (megillot) egyike. Ezeket a főbb ünnepeken olvasták fel, Rutot pünkösdkor. Ez a liturgikus besorolás azonban nem lehet a legrégibb. Rut könyvét a deuteronomisták nem dolgozták át, mint ahogy megtették az itt tárgyalt többi könyvvel.
A könyv a moábita Rut történetét hozza, akinek férje betlehemi ember volt. Férjének halála után is ragaszkodik anyósához, Noémihez. A levirátus törvénye alapján férjhez megy rokonához, Boászhoz, s ebből a házasságból születik Obed, Dávid nagyapja. A könyv célja (2,12) annak bemutatása, hogy Jahve megjutalmazza azt, aki belé veti bizalmát, még ha idegen is. S hogy ez az idegen Dávid dédanyja, az különleges jelentőséget ad a történetnek. A könyv írásának időpontja vitatott. Sokan elég késői korra teszik, de érveik nem meggyőzőek. Bizonyos régies vonások inkább a fogság előtti időt javallják. Az univerzalisztikus jelleg nem ellenkezik ezzel. Tanítása jelentős, s ezt Máté is aláhúzta, amikor Rut nevét belevette Jézus családfájába (1,5).
Sámuel két könyvét a héber gyűjtemény egynek veszi. A kettéválasztás a görög fordításra megy vissza, amely Sámuel és a Királyok könyvét a „Királyságok négy könyve” cím alatt közölte. A Vulgátában is a Királyok négy könyve szerepel. A könyv címe a hagyományból származik, amely Sámuel művének tekintette.
A mű nem egyszerre készült. A királyság eredetéről szóló hagyományokat helyezték benne egymás mellé vagy kapcsolták össze. A szövetség ládájának története után (1Sám 4-6) a királyság megalakulásának monarchista változatát hozza (1Sám 9; 10,1-16). Saul megválasztásánál Sámuel úgy jelenik meg, mint Jahve sugalmazott eszköze. A Sámuel-ciklust kiegészítették a próféta gyermekkorának (1Sám 1-3), és Saul elvetésének történetével (15), amely előkészíti Dávid fölkenését (16,1-13). Egy újabb rész úgy mutatja be Sámuelt, mint bírót (7), és ezt követi a királyság megalapításának története antimonarchista változatban (8; 10,17-24; 12). Dávid fellépésének kezdete és Saullal való viszálya párhuzamosan fut és a dublettek is gyakoriak. De a források itt is régiek (1Sám 17-2Sám 1). Dávid hebroni uralkodása, a filiszteus háború, Jeruzsálem elfoglalása és a szövetség ládájának átvitele (2Sám 2-6) a könyv ősi rétegéhez tartozhattak. Nátán próféta története (7) szintén régi, de többször átdolgozták. A 8. fejezet szerkesztői összefoglalás. A 9. fejezetben kezdődik egy hosszú elbeszélés, amely csak a Királyok könyvének elején (1Kir 1-2) fejeződik be. Ez Dávid családjáról és trónutódlás küzdelmekről számol be, s szemtanú írhatta le Salamon uralkodása első felében. Ezt az elbeszélést megtöri a 2Sám 21-24, amely különböző eredetű történeteket gyűjt egybe Dávid uralkodásáról.
A 2Sám 9-20 nagy történetén kívül lehetséges, hogy a többi együttes is a monarchia első századaiban alakult ki, s az is lehetséges, hogy ezek a történetek már 700 körül keveredtek egymással, amikor a könyv még nem kapta meg végső alakját. A végső recenziót a deuteronomista szemléletű író kevéssel a fogság előtt vagy csak a fogságban végezhette el. Mindazonáltal a deuteronomista hatás itt kevésbé érezhető, mint a Bírák és a Királyok könyvében.
Sámuel két könyve azt az időszakot tárgyalja, amely a királyság megalakulásától Dávid uralkodásának végéig tart. A filiszteusok terjeszkedése - áfeki csata Kr. e. 1050 körül - végveszéllyel fenyegette Izraelt, és rákényszerítette a népre a monarchiát. Saul 1030 körül úgy lép fel, mint a bírák utódja, de a törzsek elismerése állandó tekintélyt biztosított számára. Saul visszaveti a filiszteusokat, és a további harcok már a határ mentén folynak. Saul 1010 körül a gelboei csatában elesett, s ezzel a nemzeti egység újra veszélybe sodródott. Júda törzse Hebronban királlyá kente Dávidot, az északi törzsek azonban szembeállították vele Isbaalt, Saul fiát. Az ő meggyilkolása azonban újra megkönnyíti az egyesülést, és Dávid egész Izrael királya lesz.
Dávid harci sikerei megerősítették a nemzeti egységet és saját trónját. A filiszteusokat végérvényesen visszaszorította, a független kánaáni szigeteket felszámolta, Jeruzsálemet elfoglalta, és vallás, meg politikai központtá tette. Uralma alá vetette a Jordánon túli területet és Szíria arámlakta déli részét. A nemzeti egység mégsem volt teljes: Absalom és Seba lázadásával főleg az északi törzsek rokonszenveztek.
A könyvek a történeti eseményeken túl vallási üzenetet hoznak: rámutatnak Isten földi országának feltételeire és nehézségeire. Dávid alatt nem alakult ki eszményi állapot, még kevésbé utódai alatt. Nátán próféta óta a messiási remény azokból az ígéretekből táplálkozott, amelyeket Dávid háza kapott. Az Újszövetség háromszor is hivatkozik erre (ApCsel 2,29; 2Kor 6,18; Zsid 1,5). Jézus Dávid leszármazottja, és a „Dávid fia” név, amelyet a nép ad neki, küldetésének elismerése.
A Királyok két könyve is egy összefüggő egész. A Hetvenes fordításban és a Vulgátában a Királyok 3-4 könyve felel meg nekik. Tartalmuk csatlakozik Sámuel könyveinek elbeszéléséhez. Salamon uralmának hosszú ismertetése (1Kir 3-11) beszámol bölcsességéről, építkezéseiről, főképp a jeruzsálemi templom építéséről és a király gazdagságáról. Békés, dicső korszak ez. Dávid korának hódító szelleme eltűnt. Salamon őriz, szervez és adóztat. A nép két része között az ellentét tovább tart, és Salamon halála után (931) az ország két részre szakad: a tíz északi törzs külön útra lép, s ezt követi a vallási szakadás is (1Kir 12-13). Ettől kezdve a könyv párhuzamosan ismerteti Júda és Izrael két királyságának történetét (1Kir 14-2Kir 17). Ez igen gyakran testvérharcok története, amit súlyosbít Egyiptom támadása Júda ellen és az arámoké Izrael ellen. Az asszír hadsereg megjelenése még nagyobb veszélyt hozott. Szamaria 721-ben elesik, az északi királyság megszűnik, Júda pedig vazallus lesz. Júda története tovább folytatódik Jeruzsálem elestéig, 587 (2Kir 18-25).
Az egyébként sablonos elbeszélés bővebb lesz két uralkodónál, Hiszkijánál (2Kir 18-20) és Jozijánál (22-23), amikor újra feléled a nemzeti gondolat, és jelentkezik a vallási reform. Nagy politikai esemény volt Szancherib betörése 701-ben, amikor Hiszkija megtagadta az adó fizetését, továbbá az asszír birodalom összeomlása Jozija idejében. Júda alávetette magát Kelet új urainak, a kaldeusoknak, de utóbb fellázadt. A büntetés nem soká késett: Nebukadnezár serege 587-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és a lakosság egy részét elhurcolta Babilonba. Tíz évvel később pedig, újabb függetlenségi mozgolódás miatt, elpusztította Jeruzsálemet és újabb tömegeket hurcolt fogságba. A Királyok könyve itt fejeződik be két rövid függelékkel.
A szerző név szerint három forrást idéz: Salamon történetét, Izrael királyainak évkönyvét és Júda királyainak évkönyvét. De felismerhetők más források is: Dávid történetének befejezése (1Kir 1-2), a papi eredetű leírás a templomról (6-7), aztán Illés és Elizeus története. Hiszkija uralkodásának leírása, amelyben Izajás próféta is szerepel (2Kir 18,17-20,19), Izajás tanítványaitól származhat.
Az események egyforma keretbe vannak beszorítva. A könyv mindegyik király uralkodását önmagában nézi, a kezdeténél és végénél majdnem mindig azonos formulát használ, és sohasem hiányzik a király vallási magatartásáról szóló ítélet. Izrael minden királyát elítéli a királyság „áteredő bűne”, a bételi szentély felállítása miatt. Júda királyai közül csupán nyolc nyer dicséretet, mivel „ragaszkodtak Jahve törvényeihez”. De hat esetben ezt a dicséretet is mérsékli a megjegyzés, hogy „a magaslati helyek nem szűntek meg”. Csak Hiszkija és Jozija kapnak feltétlen dicséretet.
Ennek az ítéletnek az alapja a Deuteronomium törvénye az egyetlen szentélyről. Az egész mű nem más, mint a Deuteronomium alapvető tételének bemutatása, amelyet az 1Kir 8-ban és a 2Kir 17-ben olvashatunk: Ha a nép megtartja az Istennel kötött szövetséget, áldott lesz, ha megszegi, büntetés éri. Ezt a felfogást mindig megtaláljuk, amikor a szerző kifejti vagy magyarázza forrásait.
Valószínű, hogy az első szerkesztési munkát a fogság előtt, még Jozija király halála előtt (Meggido 609) végezték el, és a királyt dicsérő szavak fejezték be a könyvet (2Kir 23,25). Egy második, szintén deuteronomista kézből való kiadás a fogság alatt készült. Ha a jelenlegi befejező mondatot neki tulajdonítjuk, akkor 562 után vagy esetleg valamivel előbb, ha megállunk a második elhurcolás elbeszélése után (2Kir 25,21), amelynek befejezés jellege van. Néhány hozzáadás már a fogság utáni időből való.
A királyok könyvének üdvtörténeti jellege van, tehát abban a szellemben kell olvasni. A nép hálátlansága, a két részre szakadás, a folytonos erkölcsi romlás megakadályozza Isten tervének megvalósulását. De mindig marad egy kis hívősereg, amely biztosítja a jövőt. Sionnak mindig van egy kis töredéke, amely nem hajt térdet Baal előtt és megtartja a szövetséget. Az isteni ígéret állandósága megnyilvánul a dávidi vonal csodálatos állandóságában. Dávid családja a messiási ígéretek letéteményese. A könyv a Jojachin királynak adott keggyel zárul, amely utalás akar lenni a megváltás hajnalára.
Józsue könyve (Józs)
Bírák könyve (Bír)
Rut könyve (Rut)
Sámuel I. könyve (1Sám)
Sámuel II. könyve (2Sám)
Királyok I. könyve (1Kir)
Királyok II. könyve (2Kir)
