B) AZ ELSŐ HONVÉDZÁSZLÓALJAK
B) AZ ELSŐ HONVÉDZÁSZLÓALJAK
A nemzetőrség júniusi mozgósításának idején már születőben volt egy másik fegyveres erő: a későbbi honvédsereg magját képező első tíz honvédzászlóalj.
Létrehozásának több oka is volt. Egyrészt bizonyára az, hogy Batthyányék is tudták, miszerint a nemzetőrség harctéri alkalmazásának komoly korlátai vannak. Másfelől sokáig kétséges volt, hogy a kormány érvényt tud-e szerezni az áprilisi törvények III. paragrafusának, mely a császári-királyi haderő Magyarországon állomásozó részét elvben a magyar kormány hadügyminiszterének rendelte alá. Végül, május közepén, amikor a kormány döntést hozott a „tíz önkéntesekből álló zászlóalj“ felállításáról, már érzékelhető volt, hogy a Délvidéken polgárháborús helyzet van kialakulóban. Sőt, báró Hrabovszky János altábornagy, péterváradi és szlavóniai főhadparancsnok május 15-én érkezett jelentése egyenesen azt tartalmazta, hogy a Szerb Fejedelemség Magyarország elleni támadása – a magyarországi szerbek védelmében – a küszöbön áll. (Ami ugyan ilyen formában nem következett be, a következő hetekben azonban százával, majd ezrével lépték át a határt a szerbiai önkéntesek – korabeli félelmetes magyar elnevezésük szerint a szerviánusok – , hogy közreműködjenek Délvidéken a Szerb Vajdaság létrehozásában.)
Feltehetően a Hrabovszky-jelentés volt az utolsó csepp a pohárban, mely a már érlelődő koncepciót döntéssé érlelte: a kormány már a jelentés kézhezvételének napján meghozta a döntést egy 10 ezer főből álló sereg létrehozásáról.
Batthyány miniszterelnök következő napokban kiadott konkrét utasításainak megfelelően május második felében, illetve június elején kezdetét vette a toborzás: az 1. és 2. zászlóaljé Pesten, a 3.-é Szegeden, a 4.-é Pozsonyban, az 5.-é Győrben, a 6.-é Veszprémben, a 7.-é Szombathelyen, Pécsett a 8.-é, Kassán a 9.-é, végül Debrecenben a 10.-é.
A felsorolt városok a környező megyék toborzási központjaként funkcionáltak, míg magát a toborzást a helyhatóságok felügyelete mellett a császári-királyi ezredek helyben lévő hadfogadó szervei intézték. A szervezés legfőbb irányítója maga a miniszterelnök volt – a már említett Országos Nemzetőri Haditanács közbeiktatásával.
A 10 honvédzászlóalj minden tekintetben a reguláris katonasághoz hasonló feltételek alapján szerveződött. Önkénteseinek három év szolgálatot kellett vállalniuk, hadi fegyelem alatt“ álltak, zsoldot, egyenruhát, és a császári-királyi hadsereg katonai raktáraiból lőfegyvert, ill. katonai felszerelést kaptak. A nemzetőrséggel ellentétben nem volt kritérium a cenzus – a nemzetőrségi törvényben megszabott vagyon, vagy éves jövedelem – megléte.
Ez egyben azt is jelentette, hogy Batthyányék túlléptek a „törvényes kereteken“, hiszen a nemzeti őrségről szóló XXII. törvénycikk – melyre hivatkoztak – nem tette lehetővé ilyen jellegű alakulatok szervezését. Bécs azonban – mely ekkor még nem látta az időt alkalmasnak a Magyarország elleni fellépéshez – nem emelt kifogást. Sőt, azt is elnézte, hogy Batthyányék ezeket az alakulatokat a császári-királyi hadsereg magyarországi szervei és készletei igénybevételével hozzák tető alá.
Szűkebb témánk szempontjából ugyancsak fontos megemlíteni, hogy az első tíz honvédzászlóalj mintegy 280 tisztjének több, mintegy kétharmada a császári-királyi hadseregből került át, éspedig szabályos áthelyezéssel – tehát Bécs tudtával, ill. engedélyével – , kinevezésüket pedig Batthyány miniszterelnök javaslatára István nádor írta alá. A honvéd tisztikar további közel egyharmada a nyugalmazott, vagy már korábban kilépett császári-királyi tisztek, illetve altisztek, hadapródok köréből került ki. Megjegyzendő végül, hogy az első honvédzászlóaljak önkéntesei között magas volt az úgynevezett „jurátus ifjúság“- a magasabb iskolát végzett fiatalok – aránya. Közülük mintegy 600-an a későbbi szabadságharc folyamán tisztek lettek, s 216-an egészen századosi rendfokozatig emelkedtek.
Július-augusztus folyamán a megalakult honvédzászlóaljak megkezdték hadi szolgálatukat. Kettő – az 1. és a 7. – a Dráva-vonal őrzését ellátó sereg, a többi pedig a Bácska és a Temesi Bánság táboraiba került. Az utóbbiak az ezt követő hónapok véres összecsapási során komoly harci tapasztalatokat szereztek, melynek révén a későbbi honvédsereg elit alakulatainak számítottak. Közülük is kitűnt a kassai 9. veressipkás honvédzászlóalj – ennek rendhagyó veres színű tábori sapkáját az 1849-es tavaszi hadjárat után a hadügyminisztérium, mint kitüntetést rendszeresítette – , valamint a Damjanich parancsnokolta, csákóján kakastollat viselő szegedi 3. honvédzászlóalj.
Még javában folyt az első 10 honvédzászlóalj szervezése, amikor Batthyány – az immár gyakorlatilag is életbe lépett úniót követően – 1848. július 20-án újabb négy honvédzászlóalj kiállítását rendelte el Erdélyben. A szervezés közvetlen irányítását Dobay Károly ezredesre, a 15. (háromszéki, II. székely) határőrezred parancsnokára bízta, aki Kolozsvárott ütötte fel főhadiszállását. A toborzás Erdély egész területén folyt, de különböző okokból a tervezett 4 zászlóaljból 1848 őszéig csak 2, a kolozsvári 11. és a marosvásárhelyi 12. alakult meg.
E két zászlóalj azonban a későbbi harcok során méltó versenytársa lett magyarországi 3.-nak és 9.- nek – nem kis mértékben összetételéből következően. A visszaemlékezések szerint Erdély tanult magyar ifjúságának „színe-virága“lett ekkor honvéd – a kolozsvári és a nagyenyedi líceum diákjai a 11., a marosvásárhelyi diákok és juristák pedig a 12. honvédzászlóalj katonái.
A 11. és 12. honvédzászlóalj tisztikarának jelentős része a csíkgyergyói 14. (első székely), a háromszéki 15. (második székely határőr ezred, valamint a 11. Székely határőr huszárezred tisztjei, illetve altisztjei közül került ki.
Ugyancsak július folyamán került sor az „1ső honvéd hat fontos üteg“ – vagyis az első tüzér üteg felállítására, melyet szeptemberben – ugyancsak Pesten – további 2 -3 tábori üteg szervezése követett.
