D) A HONVÉDSEREG TISZTIKARA (1848. OKTÓBER – DECEMBER)
D) A HONVÉDSEREG TISZTIKARA (1848. OKTÓBER – DECEMBER)
A honvédsereg létszáma 1848. december közepére elérte a 100 – 110 ezres létszámot. A fő fegyvernemeket tekintve ez kilencven – egynéhány gyalogos (61 honvéd-, 21 volt császári-király-, 2 székely határőr-, valamint néhány önkéntes-) zászlóaljat, 17 huszárezredet – melyből azonban, mint említettük, az 5., 7., 12., valamint a 13-tól 17.-ig számozott még alakulóban volt), valamint 32 tábori üteget jelentett. Az új alakulatok, valamint egyéb hadi testületek jelentős számú tisztet igényeltek.
Az új honvédzászlóaljak őrnagy parancsnokait részben az elsőként alkult 12 honvédzászlóalj, részben pedig a csatlakozott soralakulatok századosai közül nevezték ki. Alapvetően hasonló módon történt az alsóbb tisztikar – zászlóaljanként 6 százados, 6 főhadnagy, 12 hadnagy, valamint egy segédtiszt (hadnagy, vagy főhadnagy) – kialakítása. (A hadnagyok jelentős része szintén a csatlakozott császári-királyi alakulatok, illetve már fennálló 12 honvédzászlóalj altisztjei közül került ki).
Hasonló szisztéma érvényesült a lovasság esetében. Itt ezredenként az előírt tiszti létszám l ezredes, 1 alezredes, 2 őrnagy, 16 főszázados (századkapitány), 16 alszázados (századparancsnok helyettes), 16 főhadnagy, valamint 16 hadnagy, továbbá egy ezred segédtiszt – hadnagy, vagy főhadnagy – volt. (Az előléptetéseknél általánosan alkalmazott fokozatosság elve az új huszárezredek esetében némi csorbát szenvedett, miután Mészáros hadügyminiszter, aki maga is „öreg huszár“ volt, gyakran mindjárt főhadnaggyá léptette elő a honvédsereghez csatlakozott régi huszárezredek hosszú évek, vagy évtizedek óta szolgáló, komoly tapasztalattal rendelkező altisztjeit.)
Az aktív katonák mellett 1848 őszén viszonylag jelentős számban lettek a honvédsereg tisztjei a császári-királyi hadseregben korábban szolgált – kilépett, vagy nyugalmazott – tisztek, altisztek, továbbá vármegyei-, állami-, kincstári hivatalnokok, s az első honvédzászlóaljnál már említett jurátus ifjúság képviselői.
A fenti „képlettől“ lényegi eltérés igazából csak a tüzérségnél és a szekerészkarnál volt. Ennek oka az volt, hogy a császári-királyi hadseregben magyarországi sorozású tüzérezred nem létezett, s magyar születésű tüzér tiszt is csak igen kevés volt. A csehországi kiegészítésű 5. Bervaldo tüzérezredben – mint említettük – azonban korábban jelentős számú magyarországi születésű tüzér is szolgált. Közülük sokan jelentkeztek 1848. nyarán, illetve őszén a Pesten alakuló honvéd tüzérséghez, s miután szakismeretekkel rendelkeztek, lehetett belőlük tisztet „csinálni“. Az új ütegek parancsnokai így októberben hadnagyok, novemberben főhadnagyok – s decemberben többen már századosok – lettek. (Az egyes ütegek tisztikarát a parancsnok mellett további 2-3 tiszt, továbbá egy szekerész tiszt alkotta.) Szintén jelentős számban lettek a honvéd tüzérség tisztjei az említett ezred honvédsereghez csatlakozott cseh és osztrák-német katonái. Végül a tüzérség tisztikarának harmadik csoportja a már szintén említett „téntanyaló diákokból“ került ki. A tüzérséghez önként jelentkezett műegyetemi hallgatókból és reáltanodai diákokból, akik előképzettségük folytán hamar megtanulták a „szakmát“. (A szabadságharc végén nem volt ritka a 16, vagy 17 éves honvéd tüzér tiszt – a 18, vagy 19 éves százados sem.)
Mindez a honvéd tüzérség tisztikarának sajátos arculatot kölcsönzött: a többi fegyvernemhez viszonyítva itt jóval kisebb volt a középosztályból származó tisztek aránya, s magasabb az egykori iparosoké és kézműveseké.
Némileg hasonló volt a helyzet a tüzérség vontatását, a lőszer- élelmiszer- és podgyász szállítását végző szekerészkarnál. Ennek a „hadszállító karnak“ a tisztjeit – miként a császári-királyi hadseregben is – többnyire idős, több évtizedes szolgálatot maguk mögött tudó lovassági altisztekből nevezték ki. Ők általában kisnemesi, vagy paraszti sorból származtak, tehát a tüzér tisztek jelentős részéhez hasonlóan a honvéd tisztikar „plebejus rétegét“képezték.
A tisztikar tekintetében a legnagyobb gondot a honvédsereghez csatlakozott császári-királyi alakulatok jelentették. Ezeknek az alakulatoknak a tisztikara lényegében a Birodalom soknemzetiségű voltát tükrözte vissza. A magyar sorezredek tisztikarában is a legerősebb a német elem – osztrákok és a monarchia különböző tartományaiból, vagy éppenséggel a német államok valamelyikéből származó németek – volt. Létszámban a horvát és a szerb nemzetiségű tisztek következtek, majd a magyarok, de a magyar ezredekben szolgáltak lengyel, olasz, cseh, stb. tisztek is. A magyar tisztek az átlagosnál magasabb arányban – 30-40 % – csak a hagyományosan kedvelt fegyvernemnél, a huszárezredekben voltak jelen.
Az osztrák, német horvát és szerb származású tisztek már 1848. nyarán, szerbek elleni háború idején kezdték szórványosan elhagyni a magyar kormány alá rendelt alakulatukat – ki áthelyeztette, ki hosszabban szabadságoltatta magát, más beteget jelentett, vagy kilépett a szolgálatból. Ez a tendencia az októberi fordulat után tömegessé vált.
A 34. Porosz herceg gyalogezred 2. zászlóalja tisztjeinek többsége – élen báró Koudelka alezredessel – például már szeptember utolsó hetében lemondott, majd Pestről Bécsbe távozott, hogy nem kelljen Jellačić ellen harcolnia.
A 39. Don Miguel tiszántúli sorozású magyar gyalogezred Délvidéken küzdő három zászlóalja tisztjeinek közel kétharmad része szerb és horvát születésű volt, akik az októberi fordulatról értesülve a következő hetekben, hónapokban kevés kivétellel sorra elhagyták alakulatukat. Példájukat az osztrák-német tisztek zöme is követte. Hasonló folyamat játszódott le a 60. Wasa gyalogezrednél, valamint a 2. Sándor gyalogezredben, ahol december 12-én egyszerre 24 tiszt jelentette be, hogy nem kíván tovább a magyar kormány alatt szolgálni.
A sorozatos kilépések nem kímélték a huszárezredeket sem. Az osztály- és századparancsnokok nagyobb része október – november – december folyamán távozott az l. Császár, a 4. Sándor, a 6. Württemberg, valamint 9. Miklós huszárezrednél.
A sorozatos kilépések nem kímélték a huszárezredeket sem. Az osztály- és századparancsnokok nagyobb része október – november – december folyamán távozott az l. Császár, a 4. Sándor, a 6. Württemberg, valamint 9. Miklós huszárezrednél.
Azonban néhány ellenpélda is akadt: például a 2. Hannover és a 3. Ferdinánd huszárezred, valamint a 37. Máriássy gyalogezred 3. zászlóalja. Az említett alakulatoknál az átlagosnál több magyar tiszt szolgált, s bizonyára a parancsnok példája – a Hannover huszárok parancsnoka Kiss Ernő ezredes, a későbbi aradi vértanú, a „Máriássyaké“ pedig Vetter Antal alezredes, a későbbi honvéd altábornagy volt – is pozitívan hatott.
A távozás, vagy maradás kérdésében a nemzetiségi hovatartozásnak a példák tanulsága szerint fontos szerepe volt, de nem abszolút. A felsorolt – s itt nem említett – alakulatoknál sok magyar tiszt is kilépett, ugyanakkor osztrákok, németek, lengyelek, olaszok, sőt szerbek és horvátok is szolgálatban maradtak. Ennek okai széles skálán mozogtak. Volt, akit a magyar forradalom demokratizmusa ragadott magával, mások – a lengyel és olasz származású tisztek – az olasz, illetve a lengyel egység megvalósítása szempontjából tekintették szövetségesnek a magyar szabadságharcot. Míg megint mások a kivárás taktikáját választották, mivel 1848. decemberéig elvileg még fennállt a lehetősége Bécs és Budapest valamiféle kiegyezésének. Ezért szolgálatban maradtak alakulatuknál, melyhez egzisztenciálisan és érzelmileg is kötődtek. Végül megjegyezzük, úgy tűnik, a tisztek maradásánál, vagy távozásánál szerepet játszott az életkor is. A távozók nagyobb része az idősebb, egyben magasabb rendfokozatú tisztek köréből került ki, míg a maradók többnyire huszonéves hadnagyok, főhadnagyok voltak.
Ez utóbbiak előtt pedig komoly perspektíva nyílt meg, hiszen a nagy számban megürült magasabb tiszti posztokat a magyar hadügyminisztérium az ő sorozatos előléptetésükkel töltötte be.
A honvédsereg őszi kiépítése során, mint említettük létrejöttek a műszaki alakulatok és az egyéb szükséges hadtestületek is.
A 3 utász zászlóalj, valamint a hidász század kinevezett tisztikara kisebb részben szintén a volt császári – királyi tisztek köréből került ki. Magának az utászkarnak – melyet kezdetben az 1. honvéd utász ezrednek neveztek – a megszervezésére Szodtfried Nándor őrnagy, a császári-királyi tullni utászkari iskola egykori növendéke, majd 1846-tól főhadnagy tanára kapott megbízást. A három utászzászlóalj parancsnokai – köztük Kazinczy Lajos, a későbbi 14. aradi vértanú – szintén a Tullnban (korábban Korneuburgban) működő intézetben szerezték ismereteiket, csakúgy, mint a századparancsnokká kinevezett tisztek többsége. Az utászkar hadnagyi és főhadnagyai azonban már zömükben polgári mérnökök, technikusok lettek, akik a selmecbányai akadémián, a pesti egyetem mérnök karán, illetve a bécsi műszaki főiskolán szerezték diplomájukat. (Az utászkar későbbi bővítése során, 1849 tavaszán azután ők vették át a „prímet“ – lettek a századosok.)
1848. októbere – novembere folyamán jött létre a honvédsereg vezérkara – vagy ahogy akkor nevezték: táborkara -, melynek első tisztjeit még szeptemberben Batthyány miniszterelnök nevezte ki. A vezérkar megszervezője Vetter Antal tábornok volt, aki elsősorban a bécsújhelyi katonai akadémián, illetve a bécsi hadmérnöki akadémián tanult tisztek közül válogatta ki a vezérkari szolgálatra alkalmas személyeket. ők kezdetben szinte kivétel nélkül egykori császári – királyi tisztek voltak, hiszen a feladat magasabb katonai képzettséget igényelt: a dandár-, hadosztály-, hadtest, illetve seregparancsnokok mellett kellett betölteni tanácsadói, illetve tervezői és csapatmozgatási feladatokat.
A vezérkari szolgálatot ellátó tisztek száma a szabadságharc folyamán megközelítette a száz főt. Közülük mintegy 20- an törzstiszti, 40-en századosi, 40-en pedig hadnagyi, illetve főhadnagyi rendfokozatot értek el.
A táborkar részeként alakult a hadmérnöki kar, mely később önálló tiszti testület lett. Parancsnoka – igazgatója – Gaál Miklós, majd Török Ignác tábornok volt. A szabadságharc folyamán a mérnökkarhoz mintegy negyven tisztet neveztek ki. ők korábban nagyobb részt a polgári életből jelentkezett mérnökök, illetve a bécsi hadmérnöki akadémián végzett egykori császári – királyi tisztek voltak. A mérnökkari tisztek elsősorban a várakban – Komárom, Pétervárad, Eszék –, illetve az ellenség kezén levő várak – Arad és Temesvár – ostrománál teljesítettek szolgálatot: az említett várak erődítési munkálatait, illetve az ostromművek építését tervezték és felügyeltek. (E mellett jelentős erődítése munkálatokra került sor a szabadságharc folyamán 1848. novemberében Győr körzetében, 1849. május-júniusában a Kárpátok Galíciába vezető szorosainak elzárása során, júliusban Szegednél, ahol a kormány a döntő csatát tervezte, a Csucsai – szorosnál, stb.) A hadmérnökkar császári -királyi hadseregből származó tisztjei a szabadságharc végére többnyire törzstisztek lettek. A kar mintegy húsz századosi rendfokozatot elért tagjának többsége – közöttük Blaue Bernát, br. Clauer Adolf, Glucsák Gábor, Wilhelm Gottwald, Hevessy Károly, Kosztka Károly, Lejthényi Ferenc, Margittay Gábor, Schmidt György stb. – azonban, mint említettük, korábban mérnök volt.
A honvédseregben speciális szakfeladatot ellátó orvosok, hadbírák és lelkészek közül az első kettőhöz tartozók kaptak tiszti rendfokozatot. (A hadlelkészek beosztása természetesen szintén tiszti beosztásnak minősült.) Minden zászlóaljhoz, illetve huszárezredhez rendszeresítve volt egy főorvosi (százados, vagy főhadnagy), továbbá két alorvosi (hadnagy, vagy főhadnagy) beosztás. (A magasabb egységek – hadosztályok, hadtestek – orvos igazgatói törzsorvosként őrnagyi, vagy alezredesi rendfokozattal rendelkeztek.) Ugyancsak a hadsereg kötelékébe kerültek az országban működő, az addig a császári-királyi hadsereghez tartozó katonai kórházak.
A csapatokhoz beosztott hadbírák általában főhadnagyi rendfokozatot kaptak, hozzájuk általában 2-3 zászlóalj tartozott. Minden huszárezredeknek külön hadbírája volt. A honvédsereg szervezetének kiépülésével párhuzamosan dandár-, hadosztály és hadtest-hadbírákra is szükség lett. Ők századosi, vagy már törzstiszti rendfokozatot kaptak.
A hadlelkészi karnál ez a hierarchia – , mint említettük, konkrét rendfokozat nélkül – hasonló volt. A honvédsereghez 1848 őszén kinevezett orvosok, hadbírák és lelkészek zöme a „polgári életből“ jelentkezett, kisebb része a császári-királyi hadseregtől csatlakozott.
Az irányítás és vezetés hatékonysága érdekében szükség volt segéd-, illetve parancsőrtisztekre. Ezek egy része a zászlóalj- és huszárezredek parancsnokai mellett teljesített szolgálatot, általában hadnagyi, vagy főhadnagyi rendfokozatban. A dandár- hadosztály-, hadtest-, valamint a seregparancsnokok szintén rendelkeztek egy, vagy több segédtiszttel, parancsőrtiszttel. A segédtisztek – a magasabb beosztású parancsnokok mellett „szárny- vagy „karsegédnek hívták őket“ – feladata a parancsnok utasításainak végrehajtatása, ellenőrzése, az adott alakulat, vagy seregtest adminisztrációjának vezetése, adott esetben a parancsnok ideiglenes helyettesítése volt. Nekik a parancsnok beosztásához és rendfokozatához igazodó rangjuk volt. A dandárnokok mellett általában hadnagyok, vagy főhadnagyok, a hadosztályparancsnokok mellett főhadnagyok, vagy századosok, a hadtestparancsnokok mellett századosok, vagy őrnagyok, végül a seregvezérek mellett többnyire törzstisztek látták el a segédtiszti feladatot.
A dandár-, illetve ennél magasabb szintű parancsnokok mellett további egy, vagy több parancsőrtiszt teljesített szolgálatot. E – korabeli kifejezéssel élve: „nyargonc“- tisztek feladata a parancsok továbbítása, kézbesítése, a futárszolgálat ellátása volt. A csaták forgatagában a vezérek utasításait nekik kellett eljuttatniuk az egyes seregrészekhez, alakulatokhoz. S mivelhogy ők alkották a magasabb parancsnokok közvetlen kíséretét, nekik kellett azok biztonságáról is gondoskodniuk. 1849. január 17-én például a Gálfalva és Szeretfalva között vívott ütközetben Bem életét egy a tábornokra lesből rátámadó császári lovas szakasszal szemben segéd- és parancsőrtisztjeinek bevágása mentette meg. Hasonló eset történt az 1849. július 2-i komáromi csatában, ahol Görgei tábornok súlyosan megsebesült egy lovas roham során, környezetének tagjai azonban szerencsésen kimenekítették az ütközet forgatagából.
A törzskart alkotó segéd- és parancsőrtisztek száma – nem számítva a zászlóaljak és huszárezredek segédtisztjeit – mintegy háromszáz főre rúgott, melyből kb. 70-80 fő századosi rendfokozatig emelkedett. Érdekességként említjük meg, hogy segéd- és parancsőrtisztek között számos magyar- illetve külföldi származású főnemes szolgált. Ennek oka elsősorban a követelményekből fakadt. Az említett tiszteknek ugyanis jól kellett tudni lovagolni, vívni, s magasabb műveltséggel, valamint nyelvismerettel kellett rendelkezniük, hogy feladatukat elláthassák. A magyarul nem beszélő Bem tábornok törzsében a fordítói feladatokat például kezdetben gróf Teleki Sándor és gróf Andrássy Aladár látta el – hozzájuk csatlakozott később Petőfi -, parancsőrtisztjei között pedig ott volt báró Jósika Géza, valamint gróf Kálnoky Pál százados. Görgei közvetlen kíséretében szintén több fiatal arisztokrata teljesített szolgálatot, így: gróf Batthyány Ágoston, gróf Csáky László, gróf Esterházy István, báró Mednyánszky Ede, gróf Starhemberg István, gróf Schmidegg Kálmán századosok, stb. A híres III. hadtest utolsó parancsnokának, Leiningen tábornoknak a karsegéde a porosz születésű Arthur Seherr-Thoss gróf volt, a „republikánus“ Nagysándor tábornoké pedig gróf Szapáry Géza huszár százados.
1848 őszén kiépültek a honvédsereg irányító és ellátó szervei is. Ezek között megemlíthetjük a november folyamán végleges formát öltő hadügyminisztériumot, a 8 hadmegye parancsnokságot – az ország területét katonailag 8 kerületre „hadmegyére“ osztották, melyek parancsnokai a területükhöz tartozó vármegyékben folyó újoncozást felügyelték, egyben pedig az ott szerveződő, illetve állomásozó honvéd alakulatok elöljárói voltak. Az ellátó szervek sorában létre jött a Tüzérségi Főhadszer Hivatalt, mely a lőszergyártást, valamint az Országos Ruházati Bizottmányt, mely az egyenruházati cikkek és felszerelések készítését irányította.
Mindezt egybe véve 1848. december közepe táján a mintegy 100-110 ezer főnyi honvédsereg tisztjeinek száma kb. 7500 főt tett ki.
