A megyei pénztár katasztrofája.
A megyei pénztár katasztrofája.
Bécsben, a Taborstrasse-ban a „Zum Bayerischen Hof” szálló 12. sz. szobájában, 1885 június 16-án pisztolylövés durrant el. Ezt a lövést alig hallotta valaki, még is annak durranása megremegtette az egész vármegyét. A vármegye pénztárnoka lett öngyilkossá. Az öngyilkosság híre együtt találta a vármegyét, mely nyári közgyűlését volt megtartandó. Az alispán, a főjegyző, a tiszti ügyész, az árvaszéki elnök nyomban a pénztárba sietett, de a sikkasztásnak nyomát sem tudták felfedezni. Az öreg Bellan Mihály, a főszámvevő indulatba jött, ha valaki az öngyilkossal szemben gyanúját hangoztatta; de Mailáth István aggodalommal fogadta a megnyugtató híreket és már a közgyűlést megnyító beszédében hangoztatta, hogy „ha a vagyon alapja van megingatva, a törvényhatóság jó hírnevére, becsületére, nimbusára borul homály. Ő volt, ki a belügyminisztertől felszámolót kért. Már a felszámoló leérkezése előtt is mind erősebb támpontot nyert az a feltevés, hogy a vármegye nagy bűntény kiderítése előtt áll. A Barsmegyei Hírlapban Szent-Ivány Oszkárnak a rendszert támadó éles czikkei foglalkoztatják a közvéleményt. A lap szerkesztője is feljajdul. „Sorsunkká lett – így ír július 5-én – a megye organuma lenni nemcsak örömében, nemcsak bánatában, de szégyenében is és a felháborodott önérzet méltó haragjában.” Payer Béla miniszteri felszámoló csakhamar kideríti a valót és megállapítja, hogy az évek során át elsikkasztott összeg 44071 frt 30 kr.
Ilyen előzmények után gyűlt egybe július 16-án rendkívüli közgyűlésre a vármegye törvényhatósági bizottsága.
A főispán megnyitó beszédében előadja, hogy az öngyilkosság, mely a börtön gyalázata elől a halált választja, engesztelést nem adhat, mert erkölcsi érzetünk kell, hogy elforduljon a bűnöstől abban a tudatban, hogy az ő súlyos bűne a törvényhatóság jó hírnevének, önérzetének, becsületének nem árthat, de ártana, ha a törvényhatóság eltérne kötelességének magaslatáról. Kéri a bizottságot, tegye félre a személyes rokonszenvet, de tegye félre a személyes ellenszenvet is és ítéljen.
A megnyító beszédet izzó felszóllalások követték. Rudnyánszky Titusz férfias komolysággal jelenti ki, hogy sem őt, sem tiszttársainak bármelyikét bűnösség nem terheli. Felszóllaltak Szent-Ivány Oszkár, Dillesz Sándor, Znamenák Sándor, Detrich Peter, Kürthy József, Sümegh János, Odescalchi Arthur, ki a pénztárvizsgálatban résztvett tisztviselőknek egytől-egyik felfüggesztését indítványozza. Belcsák László áradó folyónak látja a tanácskozást, de nem csodálja, ha a tárgyilagosságot ma megőrizni nem lehet. Gróf Keglevich István nyilatkozatában a megye becsületét érintve nem látja, de azt hiszi, hogy az, az ország közvéleménye elé terelt nagy lárma által kompromittálható. Tolvaj mindig volt, de ez becstelenné csak magát tette és nem azt, a kitől lopott. Ő ma nem képes ítéletet mondani, de nem lehet jogosult a bizottság tagjainak egyike sem, ellenzi a tisztviselők felfüggesztését. Bár többen szóllaltak még fel, az eredmény előrelátható volt, a közgyűlés 33 szavazattal 28 szavazat ellenében – igen sokan nem szavaztak – a pénztárvizsgálatban résztvett tisztviselők felfüggesztését kimondotta.
Hogy a határozat, melyet a közgyűlés hozott, szigorú volt, ahhoz kétség nem fér; viszont azonban kétségtelen, hogy csakis az által, hogy ily nagy áldozatot hozott, volt képes a vármegye, egyrészt az erkölcsi züllés vádjával szemben saját erkölcsi integritását megoltalmazni, másrészt a közönség felháborodott haragja is lecsilapodott. A közönség a nagy büntény miatt, mit a halott elkövetett, elégtételt akart. Megkapta. A vizsgálat vezetésére a közigazgatási bizottság Dillesz Sándort és Pristyák Neitot küldötte ki. Ez a két férfiú nehéz tisztét páratlan igazságérzettel teljesítette s kiérdemelte a vármegye őszinte háláját.
468A kártérítésben marasztalt tisztviselők a reájuk eső összegeket magánvagyonukból megtérítették, állásaikat elveszítették és így bünhődésük kétszeres volt még akkor is, ha a legnagyobb büntetést, a lelki gyötrelmet nem tekintjük. A vármegye érezte, hogy volt tisztviselőit a közbecsülésben rehabilitálni kell. Megtörtént ez az 1886 márczius 4-iki közgyűlésen a főispán által, – az 1888 május 1-én tartott közgyűlésen, a törvényhatósági bizottság közgyűlése által. A főispán így nyilatkozott:
„Visszavonultak azok, kik a pénztárnok becsülete iránt táplált jóhiszeműségüknek áldozataivá lettek. De midőn azt látja, hogy csak jóhiszeműségük vonta maga után azt, a mi bekövetkezett, elismeréssel kell lennie irántuk, kik azért távoztak önként, hogy új erők hatalma alatt a törvényhatóság jobb sorsra viruljon.”*
1886 márczius 4-én. Eln. megny.
Az 1888 május 1-én tartott közgyűlésben Dillesz Sándornak, tehát az erre leghivatottabb bizottsági tagnak indítványára a közgyűlés kimondotta, hogy bár a kártérítési ügynek a rendezésével a vármegye, az 1885. évben kiderített veszteség által tekintélyét sújtott tudat fájdalma elől kitérni nem képes, elismeréssel tartozik azon férfiak iránt, „kik a reájuk eső hányadnak önkéntes lefizetésére vállalkoztak, mert ők, bár a sikkasztás tényével szemben egyéni jellemöknek szeplőtlensége által domborodtak ki, a vármegyét ért nagymérvű veszteség tudatában, magánérdekeiknek teljes elejtésével, ezen veszteség kipótlására siettek s ez által a vármegye közbékéjének és az ország színe előtt tekintélyének helyreállítását lehetővé tették. Elismerő méltánylásának ad kifejezést Rudnyánszky Titusz, Máriássy István, Konkoly Gyula, Znamenák Sándor és ugyancsak Bodó Lipót volt árvaszéki elnök iránt, ki a nélkül, hogy marasztaltatott volna, a sikkasztás fedezéséhez a legnagyobb önmegtagadással hozzájárult.”
Így nyert elintézést és befejezést az 1885. évi botrányos ügy, nagy áldozattal, nagy küzdelmek után, a nélkül azonban, hogy a vármegye tekintélyén folt ejtetett volna.
