Az 1889-iki tisztújítás. Dombay Vilmos alispán.
Az 1889-iki tisztújítás. Dombay Vilmos alispán.
A vármegyének az alispáni székre csak egy jelöltje volt, a tisztikar jelöltje: Dombay Vilmos árvaszéki elnök, kinek megválasztatása érdekében megindult hangulatkeltés a főispán hajlandóságát is megnyerte. Deczember hó 20. napján tartotta a vármegye általános tisztújítószéket tartó rendkívüli közgyűlését. A főispán tartalmas megnyitó beszédében kifejti, hogy: a municzipális élet hatalma és ereje úgy érvényesülhet, ha a törvény 482hatósági bizottság egy czél elérésére tömörül és ez a megye java, és a tisztviselői kart úgy alakítja meg, hogy abban a vármegye bizalma összpontosuljon s a tisztviselő megválasztatását ne egy pártnak vagy frakcziónak köszönje. Majd Máriássy István alispán búcsuja következik. Bejelenti, hogy 25 évi szolgálat után a köztérről egyelőre visszavonul és nyugalomba lép. Magáról elmondhatja, hogy hivatalos eljárásában az önzetlenség és a kötelességtudás vezette és a megye békéjének előmozdítására súlyt helyezett. Az alispánválasztással a közgyűlés gyorsan végezett. Közfelkiáltással, egyhangulag Dombay Vilmos árvaszéki elnököt választja meg. Nagyobb izgalommal járt a tiszti ügyészi állás betöltése, melyre Znamenák Sándor az eddigi tiszti ügyész és Simonyi Béla ügyvéd pályáztak. A küzdelem eredménye kétséges volt, végre is az által, hogy a főispán legbensőbb bizalmasai Simonyira adták szavazatukat, ennek a többséget megszerezték és Simonyi Béla Znamenák Sándornak 73 szavazatával szemben 80 szavazattal győzött. Ruffy Pál megmaradt főjegyzőnek, Zongor János árvaszéki elnökké lett, főszolgabírák pedig dr. Kiss Mihály az aranyosmaróti járásban, Mácsay Károly a garamszentkereszti járásban, Ordódy Endre a lévai járásban, Lüley János az oszlányi járásban és Dillesz Sándor a verebélyi járásban.
DOMBAY VILMOS
alispán, 1890–1895.
A tisztújító közgyűlés lefolyásának sikerét Kelecsényi Rafael méltatta. Beszédében a főispán kormányzásáról így szólott: „Ő látja az őszinte szeretet nyilvánulását a főispáni méltóság bölcs viselője iránt, mert tudja, hogy mily nemes tapintattal és mily ovatossággal oszlatta el azokat az ellentéteket, melyek az egyenetlenségnek hintették volna el káros szellemét.” Kénytelen beismerni, hogy a tisztújítás eredménye a főispán bölcsességének gyümölcse és azért a vármegye háláját a közgyűlés jegyzőkönyvében megörökíttetni kéri.
Bármily símán folyt le a tisztújító közgyűlés, annak nagy előzményei és a messze jövőbe kiható következményei voltak. Először is kivált a tisztikar kötelékéből Máriássy István, ki az igénytelen ohaji földbirtokos munkaköréből fokozatosan emelkedett az alispáni székbe, ki a vármegyei közpályát mint járási közgyám kezdette meg, hogy a legfelső fokon befejezze. Máriássy nem volt az újkor embere, nélkülözte a szélesebb látókört, úgy a helyi igazgatásban, mint a társadalmi életben. Mig a főispán Mailáth volt, ennek nagy szelleme irányította működését, de a mint ennek világa megszünt, ezt pótolni képes nem volt. Megkísérlette – talán öntudatlanul, – hogy maga magát tegye a saját énjévé. Nem sikerült. Ha alárendelt közegei iránt túlkövetelő volt, elmondhatjuk, hogy saját maga iránt kegyetlen volt; sokat követelt másoktól, de a saját képességeitől többet, mint a mire azok teremtve voltak. Igaztalanok lennénk, ha nem méltányolnók hatalmas munkabírását, szívós kitartását és vasszorgalmát, mert ő nehezen dolgozott és hatáskörének nem ura, hanem lenyűgözött rabja volt. Egyéni becsülete korrekt, megközelíthetetlen, ő maga igénytelen. Két évi pihenés után Máriássyt Léva város polgármesterévé választotta, hol munkabírása utolsó erejét fejtette ki, azután lassan-lassan kimerült, elméje, melyet nyughatatlan ambicziója évtizedeken át erején felüli munkára űzött, lassan elborult – és meghalt Léván 1901 október 27-én, szegényen, igénytelenül, úgy, a mint élt.
Máriássy távozásánál nagyobb jelentőségű Simonyi Bélának a tisztviselői karba lépése. Simonyi ekkor már közkedveltségnek örvendett. Egyéni jelleme, az átlagos felfogásnak fölötte álló lovagias érzülete, a köztisztesség fogalma iránti érzékeny felfogása, nyugodt, megfontolt, koncziliáns modora, már korábban rokonszenvessé tették és így valódi szerencse volt a vármegyére, hogy megválasztatását több évvel megelőzőleg Simonyból Aranyos-Marótra költözött s a társadalmi és a hivatalos élet minden megnyilatkozásából részét kivette.
483Dombay Vilmos alispánságát sokan vegyes érzelmekkel fogadták: voltak, kik az ő kormányzását átmenetinek tekintették s azt hitték, hogy valamely lappangó aknamunka az ő hatalmát meg fogja dönteni. Ez nem történt meg, mert ily aknamunka nem volt, úgy a főispán, mint a tisztviselői kar az ő alispánságát benső őszinteséggel, nyilt homlokkal és tiszta kézzel támogatták. Igaz, hogy Dombay váratlanul jutott az alispáni székbe, mint hajdan Apaffy Mihály az erdélyi fejedelemségre, de csak azok előtt, a kik az eredményt látták, de az eseményeket rendezők következetes, kitartó munkáját fel nem fogták. De lett légyen bár így: Dombay Vilmos alispánsága a közbékének, a kitartó munkának aranykora volt s a vármegye régen nem haladt annyit a fejlődésben, mint éppen ekkor és a ki lát és itélni tud, igazat ad nekünk, hogy a legnagyobb reformalkotások, az ő kormányához fűződnek.
