Ipar.
Ipar.
Az ipari fogalmat a XIX. század elejéig kizárólag a kézművesek tevékenysége merítette ki. A török kiűzetése után Bihar vármegyében is inkább a városokba tömörülő iparosok jutottak a gyarapodás útjára, különösen ott, a hol jogokat és kiváltságokat szerezhettek, vagy ilyenek birtokában megerősíttettek. Valószinü, hogy e korszakban úgy Nagyváradon, mint a vármegye más városaiban, u. m. Margittán, Belényesen, stb. több, különféle iparágakat felölelő czéh volt. Debreczenben ez időben a gubaszövés, különösen a fekete gubák készítése, a szűcsiparág körébe tartozó bőrsuba-készítés, a szappanfőzés, a vörös- és feketepipa-készítés, a vármegye más részein a XVIII. század végéig a sziksó- és salétromfőzésen kívül a béli üveghuta, a nagyváradi, telegdi és margittai cserépedények jutottak nagyobb nevezetességre. Némely czéhek már a XVIII. században, II. József uralkodása előtt alakultak. Kétségtelen, hogy a kézművesek eleinte aránylag csekély számmal voltak, s hogy majdnem kizárólag a megye nagyobb városaiban tömörültek.
Hogy Nagyváradon is volt jelentékeny számú kézműves, igazolja a volt suszterczéh pénztárkönyve, mely 1744-ből 27 mesterről ad számot. A nagyváradi szijgyártó-czéh 1770-iki szabadítási könyve a mellett tanúskodik, hogy már ekkor 2 német és 2 magyar szíjgyártó egyesüléséből alakult a czéh. Biztos tehát, hogy ugyanakkor megfelelő számu asztalosok, bodnárok, könyvkötők, csizmadiák, fazekasok és más kézművesek is voltak. Egy 1783. jul. 30-án kelt okirat szerint Margittán 91 csizmadiamester volt.
Bihar vármegye XVIII. századbeli ipari állapotának feltüntetése nem volna teljes, ha meg nem emlékeznénk még arról, hogy ez időben Nagyváradon posztógyár is létesült, melyről mindössze annyit tudunk, hogy felállítása után gyarapodásnak indult, s hogy Debreczenben bőrgyár keletkezett a régibb keletü mosonyi angol bőrgyár mintájára. 1808 után, a mint arról Horváth Mihály az „Ipar és kereskedés története” czímü munkájában megemlékezik, Nagyváradon selyemgyár létesült, melynek fennállási idejéről azonban az adatok hiányoznak. Ugyancsak e szerző révén van tudomásunk arról is, hogy a XIX. század elején Bihar-megyében papirosmalom is létesült, a mely szintén rövid életü lehetett. Ha még felemlítjük a XIX-ik század elején felállitott kis-szántói olajütőt, megemlékezünk a sarkadi répaczukorgyárról, „mely tisztált czukort is szolgáltatott”; ha megemlékezünk a Bihar-megye több helyén létezett salétromfőzésről, s a derecskei, évenként mintegy 200 mázsát készítő sziksó- és szódagyárról és végül a debreczeni, mintegy 140 mestertől évenként körülbelül 11 millió darabot készítő pipagyártásról, akkor áttérhetünk a kézművességnek a 40-es évekig terjedő vázolására.
