Bihar vármegye a törökök alatt.
518Bihar vármegye a törökök alatt.
Váraddal az egész vármegye a törökök kezébe került. Elveszett Sarkad, Szalonta, Szent-Jobb, Papmező, melynek várát az oláh katonaság feladta. A lakosok szétfutottak, de a házi tűzhelyhez való ragaszkodás visszaszólította őket, hogy az újabb török martalóczok közeledtére ismét bátorságosabb helyeken keressenek menedéket. Kabát lakosai egy év folyama alatt három izben hagyták el, a szalontaiak pedig a várost körülvevő erdőségekbe és a mocsarak közé menekültek (Rozvány i. m. 70–72.), sőt Debreczen is megérezte a török igát. Az Erdélybe menekült földesurak sem maradtak adósok a töröknek. Kucsuk basa még 1661-ben panaszt emelt Apaffy Mihály fejedelemnél, hogy Tisza István fiai és Bethlen Domonkos a gyulai és az ujfalusi rácz jobbágyokat gyakran háborgatják (Szilády Török-magyarkori tört. eml., VI. k.). Az erdélyi fejedelemségért folytatott küzedelemben Lipót Kemény Jánost pártolván, 1551. tavaszán Montecuccoli Rajmund vezérlete alatt tekintélyes sereget küldött a Nyírségre, a török által még el nem foglalt s akkoriban főfontosságu Székelyhídat pedig császári őrséggel megrakatta. A császári hadak azután még azt is elpusztították, a mit a török meghagyott. 500–500-as csoportokban barangolták be a vidéket s mindent elvittek, a mi kezük ügyébe esett. Igy 1664. május 7-én a kis-marjaiaknak minden marháját elhajtották; elég dolgot adtak Boldvay Márton székelyhídi parancsnoknak is, a ki csak azon volt, hogy ez átkos segítségtől megszabaduljon. (Szilády V. 109–112.) Ez az állapot mindaddig tartott, míg a vár, a vasvári béke értelmében, 1665. január havában le nem bontatott.
Bár a vármegye túlnyomó része a törökök kezébe jutott, ez legkevésbbé sem akadályozta meg a hajdukat, hogy egyes helységeiket vissza ne foglalják. Sarkad 1665. után csakhamar visszakerült a hajduk kezébe. Ezek azután örökös háborúságban voltak a gyulai béggel, főleg az öreg Leel-Őssy János és Csavargó Varga Mihály vitézi tetteit őrizte meg a néphagyomány. Szalontán pedig Bakó János hajduvitéz vakmerő kalandjai maradtak fenn az utókorra.
A magyar király területéről is gyakran le-le csaptak a váradi török nyugtalanítása végett. 1662-ben 900 felföldi vitéz Hosszú-Pályinál csapott össze a törökkel s heves harcz után visszaszoríttatott. Mialatt pedig Kucsuk váradi basa az érsekujvári hadjáraton volt, a felvidéki urak maguk vállalkoztak Várad visszafoglalására. De mert megfelelő számu hadakkal nem rendelkeztek, gróf Rákóczy László vezérlete alatt csellel akarták a várat kézrekeríteni: Rákóczy és helyettese Pethő Zsigmond, felhasználván a május 27-én tartani szokott pünkösdi országos vásárt, 200 szatmári fegyveressel parasztruhába öltözve, a vásárosok közé vegyültek s azokkal észrevétlenül bejutottak a nagypiaczra, de valószinűleg árulás következtében tervük kitudódott és még mielőtt összeszedhették volna magukat, megkezdődött a küzdelem. Rákóczy a várba igyekezett bejutni, de egy puskalövés leteritette. Vitézei látván vezérök elestét, Olaszi és Péntekhely városrészek felgyujtása után Debreczenbe s onnét Kálló felé vonultak. Természetes, hogy a rablókalandok hatását első sorban a még megmaradt jobbágyság sínylette meg, mely a folytonos üldözések miatt kénytelen volt megszökni s bátorságosabb helyre költözni.
Husszain basa Várad elfoglalása után a várat megerősítette, Várad-Olaszi külvárost pedig palánkkal vette körül, természetesen közmunka útján, melyet főleg Debreczennek kellett előállítani. A föld népe dézsmát fizetett, ezen felül kézi és szekeres napszámot kellett szolgálni, 1674-ben pedig kivetették a füstadót. (Tört. Tár 1894. évf., 681. l.) Ha a falu az adót nem tudta megfizetni, egyes martalócz csapatok kilátogattak hozzájok, még a prédikátorok házába is 30–40-en szállottak be s ott garázdálkodtak. Sőt még a szőlőhegyeket is megdézsmálták, a pinczékről a lakatokat leverték; ebben főleg a szent-jobbi törökök tüntek ki. 1684-ben Érmelléken az egész tavaszi termést lekaszálták.
Míg Székelyhíd fennállott, a magyar király részére teljesített adózást oda kellett beszolgáltatni, de Székelyhíd lerombolása után báró Cob Szatmárra rendelte az adót beszállítani. Lassanként Belényes, Petrilény, Papmező, Bél vidéke is behódolt. Az 1675. febr. 23-án kelt fejedelmi leirat a 519vármegyének még be nem hódolt részét a somylyai várkapitány alá rendelte.
A vasvári békét követő kor súlyos megpróbáltatást hozott a nemzetre. A bécsi kormány önkényes eljárása mindegyre fokozta az elégületlenséget, míg végre az ország főurai Wesselényi nádor vezetése alatt összeesküvést terveztek, mely azonban a nádor hirtelen elhalálozása után vérbe fojtatott, az összeesküvésben részesek pedig Erdélyben kerestek menedéket.
Tököly Imre elfogatása.
Az orsz. képtárból.
Az Erdélyben egybegyűlt bujdosók (Forgách Miklós, Szuhay Mátyás, Szepesy Pál, Wesselényi Pál, Petróczy Iatván) 1672. nyarán Telekit is megnyervén tervöknek, a cselekvés terére léptek. Petróczy, Kende Gábor, Szuhay és Szepesy 800 lovassal aug. 28-án Nagy Létán váratlanul megjelentek, a hol Huszejn aga 100 törökkel csatlakozott hozzájuk. Onnan Vámos-Pércsre mentek, hogy a hajdukat is felkelésre bírják. E hírre Spankau császári tábornok 1100 emberrel Debreczen ellen vonult, a bujdosók főserege pedig Kálló felé tört, mire Spankau visszavonulni kényszerült.
A bécsi udvar ekkor báró Cob Farkast 10,000 emberrel küldte a bujdosók ellen, s ő Györkénél szétverte őket, mire megkezdődött a megtorlás véres munkája. De a bujdosókat ez sem törte meg. Az 1673. okt. 23-án Biharon egybegyűlt kuruczpárti magyar urak, Forgách Miklós és Orlay Miklós elnöklete alatt közgyűlést tartván, a felkelés iránt hozott előző évi határozataikat fentartották. (Tört. tár. 1879. évf., 815 l.)
1674. márcz. 9-én ismét Szalontára gyűlnek össze, hol a következők jelentek meg: Mikolay Boldizsár, Bernáth Zsigmond, Szendrei Vég Mihály, Jászberényi Mátyás és Mezei Nagy György. Az egybegyűltek, tekintettel Bihar vármegye népének elszegényedésére, más helyet kérnek tartózkodási helyül a fejedelemtől, a kilátásba helyezett zsoldot köszönettel fogadják s fogadalmat tesznek, hogy mindvégig hiven kitartanak a felkelés ügye mellett.
Még ezen évben aug. 23-án Csatár helységben gyűltek egybe a bujdosók, mely alkalommal vezéröknek Wesselényi Pált választották meg. (Szilády i. m. VII., 205., 255.)
5201672. óta főleg Debreczenben találtak a bujdosók otthonra, a mi régóta szálka volt a császáriak szemében, sőt a váradi basa 5000 tallér fejében megengedte, hogy a megyei hódoltsági részekben tartózkodhassanak. Ez éppen nem tetszett Bécsben. Ezért Strassoldó Károly császári tábornok 1675. decz. 6-án Debreczenben rájok ütött, a bujdosókat összefogdostatta, a várost pedig 80,000 tallér erejéig megsarczolta. (Millen. tört., VII., 313.)
Az 1676. év első hónapjaiban a bujdosók vezére, Wesselényi Pál, Bihar és Püspöki községekben táborozott, honnan gyakran felkeresi panaszos soraival Apaffy fejedelmet. Bizony rosszul állottak a bujdosók kvártély dolgában; a bihari faluk legnagyobb része elpusztult, vagy a törökök zsarolásai elől elmenekült. A sanyaru életviszonyok miatt Wesselényi méltán tartott a sereg szétzüllésétől. (Szilády IX., 562–68 l.)
