Az esztergomi főkáptalan.
Az esztergomi főkáptalan.
Az esztergomi főkáptalan – miként ezt az 1397. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv is hangsúlyozza, – egyidős az érsekséggel, de csak 1103-ban találkozunk az első nagyprépost, 1143-ban az első kanonok nevével. Az első főkáptalan Szent István király idejében a benczésekből alakult. A XI. és XII. századokban a káptalan tagjai még közösen egy monostorban éltek. E monostort a Szent István vértanúról czímzett templom mellett kell keresnünk; ennek az épületnek a kiegészítő része volt az érseki székház, a melynek déli végében állott az érseknek átengedett királyi palota. Ettől délkeletre feküdt a mons kathedralis, vagyis a Szent-Adalbert bazilika. (Villányi Szaniszló: Néhány lap Esztergom város és megye multjából. 8. l.) Kezdetben a káptalan igen szegényen volt ellátva. Martyrius érsek 1156-ban 70 falu tizedét engedte át a káptalannak, hogy tagjai abból maguknak estebédet szerezzenek. III. Béla király, kinek figyelmét az egyház minden baja magára vonta, 1174-ben az esztergomi piaczvám két részét, 1188-ban a harmadik részét is odaadta a káptalannak. Imre király utóbb a hiányzó negyedet is megadta a káptalannak, valamint az egész vásárt a hozzátartozó házakkal együtt. János érsek, a kit a káptalan egyhangúlag ültetett az érseki székbe, 1208 és 1209-ben Bulcs, Szemere, Mócs és Nyék helységeket, 1211-ben a nagyszombati érseki jövedelmet engedte át a káptalannak. 1222-ben II. Endre király a dunai kikötő királyi vámját, melyet Kakaton szedtek, a Dunán lehajózó külföldi kereskedők árúi után, adta az érseknek és a káptalannak. A káptalan azonban e jószágokat nem bírta zavartalanúl. 1217-ben II. Endre király szentföldi hadjárata alatt, az elhatalmasodó főurak s más kalandorok, a kik felhasználva a zavaros időket, szabadon garázdálkodtak, akkor, a midőn János érseknek is menekülnie kellett az országból, megrohanták a káptalan birtokait és azokat hatalmasúl elfoglalták.
II. Endre, visszatérve a szentföldi hadjáratából, a káptalant, a trón iránt tanúsított hűségének jutalmául gazdagon megajándékozta, (Fejér III. 2., 19.), de utóbb Róbert érsekkel támadt viszálya miatt a káptalant is megfosztotta birtokaitól, melyeket 1232-ben adott vissza, midőn az esztergomi érsekkel kibékült.
A tatárjárás alatt a káptalan birtokai nagyrészt elpusztúltak. A káptalan tagjai, a kik alkalmasint a várban kerestek menedéket, túlélték a tatárpusztítást. Így Tamás esztergomi prépost 1243-ban a pápa megbízásából megerősíti az újonnan választott győri püspököt főpásztori méltóságában.
Báncza István, 1242-től választott esztergomi érsek, a későbbi bíbornok, több ízben kimutatta az esztergomi káptalan iránti jóakaratát; még mielőtt eltávozott volna Magyarországból, 1252-ben Szent Luczia oltárát alapította, melynek fenntartására Úrkútja nevű birtokát adta a káptalannak.
V. István 1270-ben, atyjának lelki üdvéért, a kit Esztergomban temettek el, a város adójának két részét adta a káptalannak.
IV. László király sem feledkezett meg a káptalanról. 1274-ben Esztergomban jártában, több oklevelet állított ki a káptalan részére.
László uralkodása alatt a káptalan vétel útján is gyarapítja birtokait. Így 1275-ben megveszi Ugron tárnokmester esztergomi palotáját. III. Endre uralkodása alatt a pártütők ismét sok kárt okoztak az esztergomi egyháznak; azokból a pusztításokból, amelyeket a Huntpázmán nembeli Kázmér fiai és más békétlenek az esztergomi érsek jószágain elkövettek, a káptalan is kivette részét.
Ladomér érsek halála után a káptalan, – mint láttuk, – Bicskei Botond fia Gergely, fehérvári prépostot választotta érsekké, a ki nem haladt előre nyomdokain, hanem eleinte hallgatag, majd nyíltan a trónkövetelő Anjouk szolgálatába szegődött.
Mivel az érseknek az esztergomi káptalan tagjai között is voltak hívei, e miatt a káptalant is hűtlenségről gyanúsították. Midőn III. Endre király 1300-ban Gergely érseket megfosztotta javaitól, a káptalan nagy palotáját is elvették a kanonokoktól, de a káptalan csakhamar tisztázta magát, a király visszafogadta kegyeibe, s régi szabadalmait megerősítette. (Balics Lajos: A róm. kath. egyház története. II. 164., 199–204., 238., 356., 491–95. l.)
