Hasonló okokból ugyanez időbe esik az Erdély, Oláhország és a kúnok földje összeszögellő határán fekvő milkói, még a nagy tatárjáráskor elpusztúlt püspökség helyreállításának kísérlete. XI. Gergely pápa 1371 szeptember 3-án kinevezte milkói püspöknek Budai Miklós szent-ágostonrendi szerzetest, ki vállalkozott, hogy székhelyére megy s ott hasznos működését mint püspök megkezdi. Minthogy pedig a milkói püspökség jogait és javait a püspököknek részint hiánya, részint folytonos távolléte miatt már régebben kezdették az esztergomi érsekek elfoglalni, bizonyosan azon a jogczímen, mert a brassói és szebeni dékánságok, melyek a püspökség területén valának, az érsekség hatósága alá tartoztak, valaminthogy maga a püspökség is az esztergomi érsekség tartományához tartozott: XI. Gergely pápa 1371 szeptember 16-án meghagyta az esztergomi érseknek, hogy a mondott egyház javait és jogait Miklós püspöknek haladéktalanúl térítse vissza. Alig lehet kétség benne, hogy Telegdi Tamás készséggel engedett a pápa meghagyásának, de – úgy látszik, – a milkói püspökségre nem tartós eredménynyel, minthogy Miklós utódainak nemsokára volt elég okuk, a miért távol tartották magokat egyházmegyéjöktől és rendesen, mint fölszentelt püspökök, más megyés püspököknek segédkeztek. Ez utódok, kikről időnként emlékezés történik: 1431 október 22-től Székely Imre, előbb szatmári főesperes az erdélyi egyházmegyében, 1433 szeptember 16-tól Gergely, 1468 június 13-tól Túroni Mihály az esztergomi érsek püspöksegédje, 1502 februárius 17-től Ilosvai Pál, az esztergomi várbeli plebánia rektora, kinek VI. Sándor megengedte, minthogy püspöksége területén kevés a katholikus, hogy Esztergomban lakjék, ott egy kanonoki javadalmat élvezzen s az érsektől 100 arany forint segélyt húzzon.