Ruházat.
Ruházat.
Mint általában a magyar nép legjellemzetesebb ruhadarabjainak anyagát a háziipar, az asszonyaik és leányaiknak orsója és szövőszékei szolgáltatják, 173úgy a vármegye magyarsága innen veszi fő- és jellegzetes ruhadarabjait. A vászonból csaknem minden főbenjáró férfi-ruhadarab kitelik. Ing és gatya, kötény és keszkenő. Az ing vagy kézelős, szedett szűk ujjú, vagy lobogós. A kézelős ing ujja a csuklónál egy-két gombra jár, vagy szalaggal foglalják össze. A lobogós-nak keskenyebb és szélesebb, hosszabb és rövidebb szájú ujja van, a szerint, a mint ünnepi díszes-ing, vagy köznapi, vagy pásztoring. Általánosságban a kézelős ujjú, kihajlott galléros inget viselik, de a Sajóvölgy és Rimavölgy alsó részén, úgy a Szárazvölgyön is, valamint a Balog alsó folyásán fekvő községekben a köznapi lobogós ujjú ingeket hordják, a melyet munkaközben, annak rendje és módja szerint, a csuklónál összeszedve, egy-két ujjnyit az összeszedésre visszahajtva felgyűrnek. A magyarlakta vidékek pásztorai, különösen a juhászok, mindenütt a bőredős, borjúszájas ujjú inget viselik. Hogy ezek az ujjak nyáron a fejésnél, télen a takarmányozásnál a karokat munkájukban ne akadályozzák, azokat az ujjak szájas részén, a belső oldalon elhelyezett rövid szatyinggal összekötve a nyakukba vetik. Díszes lobogós inget, a mely slingolással, csipkével és ritkábban rojtozással van az ujjak alsó széles részén gazdagítva, ünnepies alkalmakkor, lakodalmakban, tánczmulatságokban öltenek és pedig Putnokon, Szentkirályon, Méhiben, Hanván, Sajógömörön, Bátkán, Radnóton és Uzapanyiton, a hol a vőlegény a menyasszonyától rendesen egy díszes jegy-inget kap. Alsó- és Felsőbalogon a legények vasárnaponként mindig ilyen díszes, lobogós inget öltenek. Az ing anyaga leginkább finom házi vászon, de csinálják épen így finomabb gyolcsból és patyolatból is. A gallér alatt fekete fátyol-, vagy selyemkendőt viselnek, télen haraszt-nyakravalót.
Férfi kötény-díszítések a magyaroknál.
Komoróczy Miklós rajza.
Ugyanezen anyagokból varrják a három-, négy-, sőt hat- és nyolcszélbe szabott bőgatyát is, mely felül az inget ezer ránczba szedő korczával övezi és foglalja le, hogy innen bő redőkben aláfolyva, térdig, vagy kevéssel térden alul, rojtjával, csipkéjével a magyaros szabású csizma szárát kissé födözze. Ezt a ruhadarabot, középszerű bőségével általánosan használja és viseli a vármegye magyarsága. A pendeles fiú gyereknek minden vágyakozása az, hogy minél előbb bőgatyát kapjon és viselhessen. De nem jut hozzá olyan egyszerre, mert átmenetül az úgynevezett korczos inget adják reá, a melyet a legegyszerűbbtől a legdíszesebbig csinálnak. Az inget és gatyát a vármegye palóczsága és barkósága veres pamutból kivarrott betüvel, családi jegygyel látja el és pedig az inget a melles részén, a gatyát pedig a bal csípő táján.
Az ingre testhez álló, rövid, ujjatlan mellényt, derékra valót, kislajbit öltenek. Ennek változatos szabása, gombozása, zsinórozása és kivált az alkalmazott szövet szine pontosan mutatja, hogy a vármegye melyik vidékét lakja az, a ki viseli. Rozsnyó vidékén, a régi Torna vármegyéből bekebelezett gömöri községekben, Barkán, Lucskán, Kovácsvágáson, Sziliczén, 174Borzován, nemkülönben Dernőn, Hárskúton, Krasznahorkaváralján, Hosszúréten, Jólészen és Berzétén a veres színű, fekete zsinórzattal gazdagon díszített lajbit viselik. Az apró aczélpitykékkel, mérsékletesen kivarrott sötétkék mellényeket a közép Sajóvölgy magyarjainál, a gazdagon kipitykézett, fekete derékravalókat a Sajó és Rima alsó folyásán fekvő községek magyar népénél találjuk. A sötétszürke posztóból készült, fekete zsinórzattal, nagy fekete csontgombokkal majd gazdagabban, majd szegélyesebben díszített lajbik változatait a Balogvölgyén, Gortva és Várgede vidékén és a Szárazvölgyén viselik. Az Erdőhátságon fekvő barkó községekben: Szentsimonban, Alsó- és Felsőhangonyon a sötétfekete lajbi dívik, a mely zsinórral és pitykével egyaránt gazdagon van díszítve és egybeszabott hátrészen, alul kivágással bír, a melybe kék és veres pántlikát húznak s azzal a nyílását többé-kevésbé, mint a női fűzőt összehúzzák vagy tágra hagyják. A Medvesalján lévő palócz községek népe a sötétkék és sötétbarna szövetből varrott, zsinórral és gombokkal csak mértékletesen díszített mellényt viseli. Itt a mellények díszítése a zsinórzattal közbülfogott, rikító vörös posztóbetét. Általában használatos még a vármegye magyar népénél, különösen az idősebbeknél az ujjatlan bekecslajbi, a melyet télen hordanak. Ezek a mellények sötétsárga színűek, többé-kevésbé zöld és piros szattyánbőr szalagokkal, levelekkel, zöld és piros csavarszerű bőrzsinórzattal vannak magyarosan díszítve és oldalt, balról a hón alatt 3–5–7 bekecsgombra (bőr-gomb, szíjzsinór füllel) járnak. Meg kell még említenünk a kecsői, vályi, simoni, darnyai és serkei nemesek ezüst-gombos, fekete selyem, zsinóros és finom sötétkék vagy hollófekete posztóból készült mellényeit és dolmányait, a melyeket vasárnap és minden ünnepies alkalommal magukra öltenek.
A mellényre többnyire panyókásan vetve, de télen mindig felöltve dókát és dolmányt viselnek. Ez a ruhadarab is több változatot mutat és viselőit vidékek szerint csalhatatlanul mutatja be. Rendesen fekete vagy sötétkék posztóból vágott, vagy sima derékszabással készül. A zsinórozással, gombbal és pitykével való díszítés nagyon dívik, sőt az utóbbi időben a valódi, vagy utánzott prémes gallérokkal ellátott kabátok, dolmányok és dókák is divatoznak. A spenczel, mely rövid testhez álló szabásával, pitykés, zsinóros díszítéssel, barna, szürke és sárgásbarna, sőt világoskék színű posztójával olyan csinosan érvényesül, leginkább az alsó Sajó-, Rima-, Balogvölgy és a Szárazvölgy nemeseinek fiatalságánál dívik. Késő ősztől a bontakozó tavaszig, széltében-hosszában viseli a vármegye magyarsága a ködmönt és bekecset. Ez leginkább sötét sárgásbarna bőrkabát, többé vagy kevésbé kivarrással, zöld és piros szíjpántokkal díszítve, rövidebb vagy hoszszabb vágott, vagy sima szabással. A magyarság határvonalain, különösen Nadabulán, Csucsomban, Dernőn és Hárskúton már a tótság különleges fehér daróczából, halinájából, ügyetlenül szabott kankót is viselik. A dolmányt és magyaros dókát visel a magyarság fiatal legénysége, a dolmány és dóka zsebeiben slingelt, csipkézett, színes pamuttal és selyemmel kivarrott keszkenőket hord kifirtatva. Itt említjük még meg azokat az utóbbi időben az egész vármegyében nagyon felkapott pamut, barkét és haraszt ujjas-mellényeket is, a melyeket a kislajbi alatt viselnek és unyterczik-nek hívnak.
A sujtásos, elenzős és szűkre szabott magyar nadrágot a vármegyében lakó magyarok mindenütt viselik. Leginkább télen veszik fel, de ünnepies alkalommal az év többi szakában is. A magyar nadrág leginkább sötétkék és fekete posztóból készül; de nem ritka a sárgásbarna, szürke, veresbarna posztóból és köznapi használatra a vastag házi vászonból, otthon készített nadrág sem. A juhászoknál, kondásoknál kedvelt ruhadarab a bőrnadrág is, a melyet nem úgy, mint a szűk magyar nadrágot csizmába húzva, de a csizma fölött, bokán fölülig eresztve viselnek.
Elmaradhatatlan ruhadarab a kötény, a melyet nemcsak ruhakímélés szempontjából, de díszül is hordanak. A kötő, surcz, a palóczoknál és barkóknál ganga közönséges házi vászonból, vagy festett-ből készül s ekkor ruhavédő. Ha azonban kivarrva, kihímezve, jobb minőségű, kék és fekete vászonból, vagy fehér patyolatból csipkével, slingolással csinálják, már díszül viselik a vármegye magyarjai. A kötényeknek három fődíszítésük van, a melyeket fentebb rajzokban is bemutatunk.
175Lábbelinek a vármegyét lakó magyar férfinép kizárólag csizmát visel. Van nyári, könnyebb és lábhoz illőbb és téli nehezebb, nagyobb csizmája, a mely utóbbiba a talp alá melegtartó szalmát helyez. Az ünnepi csizma, kivált a legénységnél díszes és szépállású. Van ránczos, harmonikás, rogyós és feszített szárú. A dísz-csizmák magas sarka és kérge sárgaréz szögekből kivert virágokkal, csillagokkal van ékesítve. Különösen a barkóknál és palóczoknál dívik az ilyen csizma. Általában minden csizmára patkót veretnek, a díszesebbekre pedig rézpatkót csörgő vak sarkantyúval. A talp erős aczélszögekkel is ki van verve. A Sajó- és Rimavölgy módosabb községeiben a legények az utóbbi időben nagyon megkedvelték és széltében viselik is a fele szárában lakkos és külső oldalain, a lakkos részen 3–5 fehér, csiszolt lapos csontgombbal ékesített s felső peremén huszáros szegéssel s elől rózsával ellátott csizmákat. A csizmákra itt-ott, különösen lakodalmak idején, nagy taréjú, pengő sarkantyút is vernek. Bocskort, szandálhoz hasonló kötőszíjas talpat – a mit rendesen a már elhasznált csizma szárából maguk készítenek – a ház körül való pepecselő munkában és különösen az aratásban használnak. Az arató bocskorhoz a régi elnyűtt csizma szárából oldalt fűzős lábszárvédőt is alkalmaznak. A vasgyárakban foglalatoskodó magyarok, az ott használt és tótoktól eredő fatalpú, bőrhevederrel vagy buktatóval bíró, röviden fapapucs-nak nevezett kényelmes lábbelit is viselik otthon, a ház körül, kisebb kényelmeskedésük idején. Sőt a faluban is el-elmennek ide-oda ebben a fapapucsban. Innen eredt ez a dernővidéki nóta is:
A dernőiek má’ oly szegények,
Fapapucsba járnak a legények;
Fapapucsba járnak,
Abba ki is állnak
A kapuba.
Fapapucsba járnak a legények;
Fapapucsba járnak,
Abba ki is állnak
A kapuba.
Gyári munkások fapapucsa (1. hevederes, 2. buktatós.)
Komoróczy Miklós rajza.
A bocskornak aratás idején való általános használata a vármegye barkóságánál annyira bevett szokás, hogy még közmondása is van erről. A közmondás, mely így szól: Lesz mé’ aratás, kell mé’ az bocskor, azt jelenti, hogy bármennyire fitymáljunk, kicsinyeljünk, haszontalannak és fölöslegesnek is tartsunk valamit, idejében bizony csak ráfanyalodunk. Mezítelen lábbal csak otthon és kedvező idő esetén a mezőn láthatjuk a felnőtt férfiakat, de nyilvános helyen nagyon kivételes esetekben.
A fejet általában pörge nemez vagy posztó kalappal fedik, a melyhez baloldalt árvalányhajat, gém- és darútollat, csinyát vagy bótyit és eleven virágbokrétát tűznek. A barkai, lucskai, kovácsvágási, dernői, hárskúti, sziliczei, borzovai, berzétei, szalóczi, vígtelkei, pelsőczi, horkai, liczei és giczei legények kalapjánál a legkedveltebb és leghasználtabb bokréta talyu a nyírfajd kunkorgós farktolla, a mely bizony csak ritkán eredeti és valódi, hanem javarészt utánzat. Szélesebb, kissé lefelé hajló karimájú kalapot a juhászok, csordások és gulyások hordanak, míg a keskeny, szűk és fölfelé hajló karimájú, kúpos tetejű, úgynevezett süveget a kondások viselik. Télen a báránybőrből, szövetből és asztrakánból, vagy ennek utánzatából készült sapkákat is megyeszerte viseli a magyarság. Szabály és tisztesség is magával hozza, hogy feleséges ember a barkó-nál bokrétát a kalapja mellett ne viseljen. 176Ezt szigorúan meg is tartják. Ez alól csak a kanászok és pásztoremberek tesznek kivételt.
A felső- nagyobb ruhadarabok soraiból használja a vármegye magyarsága a bundát, gubát és szűrt. Bundának a fehér juhászbundát nevezi, a mely, mint széles e hazában, úgy itt is kisebb és nagyobb díszítéssel, kivarrással ékeskedve, nagyrabecsült ruhadarab. Hideg, meleg, eső, szél ellen és minden viszontagságban helytáll ez, mert: mégis bunda a bunda. A kissé térden alul érő fekete fürtös gubát és a fehér szűrök változatos formáit szintén nagy elterjedésben látjuk. Amazt leginkább a megye alsó részét lakó magyaroknál, ezeket pedig megyeszerte. A czifrábban és ékesebb virág-díszítésekkel kivarrott szűröktől kezdve – melyeket az alsó Sajó-, Rima- és Balog, valamint a Szárazvölgyén viselnek – a kevésbé díszes és egészen egyszerű szűrökig – a melyek a vármegye felsőbb vidékét lakó magyaroknál láthatók – a szűrök minden változatával találkozunk. Legdíszesebb és leggazdagabban kivarrott szűröket viselnek a barkók és ezek után a palóczok. A pásztorok szűre, mely bokrosan bekötött ujjaival zsebeket pótol, rendszerint czifra és változatos.
A vármegyei magyarság nőinél a viselet legjellemzőbb ruhadarabjai között első helyen az ingváll-at említjük. Ezt finomabb házi vászonból, de leginkább gyolcsból és patyolatból varrják. Nyári és ünnepi ruhadarab, a melyet a különböző, derékhoz simuló vagy szabadon álló felső ruhák viselésénél a röviding vagy a pendel vállas része is pótolhat. A pruszlik, lelle, vedrád és szállóka, mind derékrevaló, rövid kabátkaszerű ruhadarabok. Az alsószoknyák fodrozott, slingelt és csipkézett darabjai korczra vagy kötésre járva, teszik a nők fehérneműit. Ezekre öltik fel a viganók és szoknyák festettből, szövetekből, selyemből és bársonyból készült változatos, többnyire nagy szélben, redős aláomlással kereken duzzadó, színekben, tarkaságban nagyon gazdag darabjait. Az éltesebb nők rendszerint feketében, sötét színű ruhákban, a menyecskék már élénkebb színű, sőt tarka és virágos szoknyákban, míg a leányok még élénkebb, még tarkább és virágosabb kelmékből készült, de javarészt magyarosan szabott és megvarrott ruhákban láthatók. A selyem és bársony különösen a barkóknál és palóczok asszonyainál dívik, a kiknél szabály, hogy a fiatal menyecske házasságának első esztendőjében minden ünnepies alkalommal selyembe öltözködve jelenjen meg nyilvános helyen, de különösen a templomban.
A kötény – kötő – mint a férfiaknál, úgy a nőknél is elmaradhatatlan és a nők ezek díszítésére csinos és gazdag kiállítására, a felhasznált anyag kiválasztására nagy gondot fordítanak. Hanva, Simoni, Serke, Feled asszonyai és leányai különösen nevezetesek csipkézett selyem kötényeikről. Felső- és Alsó-Balogon a fehér kötények számos változataiban fejtenek ki a nők nagy ügyességet, jó ízlést és nagy mesterséget, hogy ne mondjuk művészetet.
Lábbeli dolgában a vármegyei magyar nőknél a tetszetős és formás csizmát, a kevésbé ízléses fűzős czipőt, a magas sarkú pattogó papucsot, melyet mezitelen lábra viselnek, egyaránt találhatjuk. Asszonyok és leányok, ha az időjárás engedi, szívesen járnak mezítláb a portán, a faluban és a mezőben, de sohasem láthatók így a templomban, idegenben és különösen a városban. Az az ősi szokás, hogy a templomig, vagy künn az országúti gyaloglásban a város végéig lábbeliüket a nők kezökben viszik s ott felhúzzák és ha a templomból, vagy a városból kijöttek és haza veszik útjokat, ismét levetik, még ez időszerint is megvan a vármegyében. Kár, hogy a nép rámás és magas sarkú csizmáit utóbbi időkben az ízléstelenül, piros és kék bőrvirágokkal, gombokkal és kivarrásokkal díszített czipők váltották fel a megye több helyén. Hűségesen csak Barka, Lucska, Kovácsvágás, Hárskút, Jólész, Kőrös és Csucsom leányai tartanak ki a szép csizmaviselet mellett, különben pedig az egész vármegye területén javarészt a czipő-viselés dívik. Aratásban a bocskort a barkó nők is használják.
Balogvölgyi magyar népviselet.
Gömör-Kishont vármegyei népviselet. Magyarok. Bród Ernő aquarelje.
Fejükre a nők nagy gondot fordítanak. Az asszonyok kontyba fejkető, vagy menyecskésen, hátul megkötött kontykendő alá rejtik egy foncsíkba fonott és csigaszerűen, czipó gongyolá-ba csavart hajukat 177s erre kötik a különféle színű és anyagú fejkendő- t. A leányok – hacsak úri módira nem adták a fejüket – két- és egy foncsíkba pántliká-val vegyest, hármas ágra fonják a hajukat; a fencsíkot hátul szabad függésbe leengedik és a foncsik végére módos kötéssel különféle színű szalagot kötnek. A hajat elől középen választják el, a fülek mellett félkörben – sallós – sűrű fonásba szedik és a fejbúb alatt a foncsíkokba vezetik. A barkóknál és palóczoknál szokás még a homlok fölött 1–2 ujjnyi fekete bársonyszalagot is úgy végig futtatva kötni, hogy a szalag kötése a foncsík töve alá essék. A leányok ritkán kötnek fejükre kendőt. Említésre méltó még a barkó- és palócz leányoknál a fehér virágos, csipkés koszorú, a melyet akkor tesznek elől a fejükre, ha a búcsun a Máriát viszik. A párta-viselés teljesen kiment a divatból.
Téli felső ruhákban is sok változatát találjuk a gömöri magyar női viseletnek. A sötétbarna, kis kerek hímes bunda, a világosabb és sötétebb sárgásbarna, selyemmel és piros, zöld szattyánnal díszített női ködmönke, a fekete selymes szövetből, vattával bélelt, zsinórozott s apró, piros és kék selyemmel bevont, lapos lencsésgombokkal ékített felső-t szintén vármegyeszerte használják. A kecsői, méhi, simoni, darnyai és serkei nemesek asszonyai és leányai ezüstgombos, paszomántokkal gazdagított, rókatorkos mándli-kat viselnek, a melyeket fekete, barna, halaványkék és szürke színű selyemből, finomabb szövetekből készítenek. Melegettartó felső ruhaszámba megy a nagykendő, a melyrevaló, a nagy kázsmir, a melyet elől keresztbevetve, hátul a derékon megkötve viselnek.
Különleges és egyedül a Balogvölgy asszonyainál divatos az a hosszu, rókamálas bunda, melynek 2–3 tenyérnyi szőrmézett gallérja, mint a német Vatermörder felfelé áll és a nyakat körülveszi, oly magasan, hogy a fej is alig látszik ki belőle.
Gyűrű, fülönfüggő, nyakék viselése tekintetében a vármegye asszonynépe nagyon változatos. A módosabbak arany és ezüst kövesgyűrűt, fülbevalót, gyöngy és koral-galárist hordanak, általában pedig a réz karikagyűrű, kék és piros üveggyöngyös lószőr-gyűrű, 3–5 soros üveggyöngy nyakbavaló galáris dívik. A jegygyűrű csak nagyon kevés helyen divatos és ott is csak a módosabbaknál, az úri módit űzőknél.
A fehérneműek és ruhadarabok elnevezése tekintetében a vármegye magyarsága kevés kivétellel megegyező. Így a vászon-, gyolcs- és patyolatból készülteket általánosságban fehér-őtő-nek mondja. Ezek sorában a női fehérneműek: pendel (hosszúing), pendelke, pentyák, pendus, (gyermeking), féling, röviding, korczosing, ujjas ingváll, alsóruha, alsószoknya, korczosszoknya, keszkenő, kiskendő, kötő, surcz, köczöle, ganga. Férfi-fehérneműek: korczosing (gyermeknek), ing, lobogós, szedettujjú, gyolcsing, gatya, libernye (a barkók széles, rojtos gatyája). Közös fehérnemüek: kapczaruha, bokaruha, derékravaló, törülköző, keszkenő, kiskendő, szakajtókendő, borító-, asztal-, ágyiruha, abroszt, hamvas, tragykos, hátyi, fejel-, párna-, dunnahaj, lepedő, fejőruha, szűtyő, gomolyáskendő, zsák, zsakú, zacskó, tarisznya, ponnyva, druga.
A vármegyei tótság ruházata a nyelvhatárokon s itt-ott még azon is jóval belül, ha mutat is lényegtelenebb eltéréseket a magyarok ruházatától, de főbb vonásaiban megegyezik. A férfiaknál a magyaros szabású inget – ha nem is lobogósat és a kézelőnél ezer ránczba szedettet – és a gatyát – ha nem is a bőredőset – találjuk. Mellényt, dolmányt és szűk magyar nadrágot, fekete és sötétkék színű posztóból szabva, a magyarosodó tót községek népe nagyon sok helyen visel és a bocskort is teljesen elhagyva, csinos magyaros vágású csizmában jár. A nőknél a magyaros ingvállat, alsó- és felsőszoknyák változatait, fej- és derékravaló kendőket szintén sok tót községben találjuk. A csizma pedig épen nagyon kedvelt és elterjedt lábbeli.
A tisztán tót községek népénél azonban már hagyományos és jellemző tót népviselet változatait találjuk. Főbb jellemvonása ennek a hímzés, zsinórozás és a különféle csipkék. A férfiak rövid, keskeny gallérú (obojok), 178egész hosszában egyenletes bőségű és a kézfőnél nyitott ujjú tótinget (slovenszké košelč) viselnek. Ez a garam- és felső murányvölgyieknél, valamint a Hradova és Csuntava hegycsúcsok között elterülő tótvidéken anynyira rövid, hogy csak a mell felső részét takarja el és a derekat gatyakötésig (popás) mezítelenül hagyja. A nyaktól a mell középső részéig az ingnek nyilása van, melyet fönt a gallér két végénél alkalmazott zsinórral kötnek össze. A gallért, az ingujj pántját és az ing elejét, a nyílás két oldalán (razporok) kék és piros pamuttal kihímezik. A legszebb és leggazdagabban hímzett ingeket a Garamvölgy, Tiszolcz, Klenócz és Kokova tót népénél lehet látni A gatyát (gati) és pedig a szűk és hosszú gatyát a vármegye északi, a bővebb és rövidebb gatyát pedig a vármegye alsóbb hegyvidékét lakó tótság viseli. Úgy az inget, mint a gatyát erős házi vászonból varrják.
A nadrág (nohavice) általában szűk, feszesen a czombhoz simuló és rendesen fehér, ritkán sötétvöröses szűrposztó (halena). Durva házi vászonból is varrnak nadrágot. Úgy ezt, mint a posztóból készültet fekete és vörös zsinórzattal díszítik. A nadrág két szára bokától kezdve térdenalulig külső oldalán hasított és erős kapcsokra jár. A nyílás kétoldalt piros, zöld és kék kivarrással és zsinórozással van díszítve. Derékban a nadrág korczába (prievlak) húzott, széles, rézcsattos szíjjal kötik meg a nadrágot, mely elől vagy egy középnyíláson, vagy mint a magyar nadrág, két oldalt nyílásra, ellenzővel jár. A két-nyílásos nadrágnak vitézkötés zsinorzása van. A derékon, a nadrág korcza fölött tüszőt (opasok) viselnek, mely kettős réteggel kemény bőrből készül s vagy elől csattos (pracka), vagy oldalt egyszerűbb szíjjacskákkal csatolják össze. A tűsző két, sőt három tenyérnyi széles és többnyire nagy rézcsattokkal, apró rézpitykékkel, csillagokkal van ékesítve. A tót ebben a tüszőben hordja minden értékes apróságát, pénzét, pipáját, dohányát, bicskáját, a mely még külön hosszú szíjmadzagra, vagy rézlánczocskára van kötve.
Mellényt nem mindenütt hordanak, de a hol viselik, ott a kirívóan és lapos réz- és aczélgombokkal is díszített, halaványkék mellényt (prusnik, náporník) hordják. Inkább kedvelik és használják, még nyáron is a bundabőrből készült ujjatlan bekecset (kožušok) és erre az ujjas, vagy ujjatlan kabaniczá-t. Hideg ellen általánosan elterjedt ruhadarab a derékban vágott szabású, majdnem a térdig érő bekecs (kožuch). Felsőruhául a hosszú, nyakbavaló és egyszerű fekete pántokkal kivarrott zsákszabású szűrt (širica) használják, a melynek hátul mélyen lelógó, négyszögletű nagy gallérja, lebernyege (darmovis) van.
Fejükön fekete nemezkalapot (klobúk) viselnek, mely jobbára nagy és széles, felkunkorodó karimával bír (širák). De hordják a vármegye alsóbb részét lakó tótok a kisebb fajta (širáček) kalapot is. Nyáron némely helyen, de csak kevesen, szalmakalapot (slamenák) is viselnek. A legények, kivált a megye északi részében, kakastollut s általánosan csinált virágból való bokrétát is hordanak díszül kalapjuk mellett. Télen a kalapot báránybőr sapka (baranica) helyettesíti.
A vármegyei tótság legáltalánosabb lábbelije a patkós és szögestalpú bocskor (krpec) és télen a botos (boty), de sűrűn használják és mindinkább szélesebb körben viselni kezdik a csizmát (čižmy) is, sőt az utóbbi időben a nagy és erős bakkancsokat (bakančy) is nagyon megkedvelték, a melyek különösen a bocskorhoz szabott nadrág száraihoz alkalmatosak.
Kiegészítő részei a tótság ruházatának az elmaradhatatlan bot (palica) vagy balta (valaska), a kabanica alatt vállra akasztott tarisznya (tanystra, torba) és télen a kétujjú zacskószerű halina-keztyű.
A nők legalsó öltözetdarabja a tótoknál a len- vagy kendervászonból csinált, ujjak nélkül való alsó ing (rubáč), mely a vállakon egy-egy széles vászonszalagon tartózkodik. Dívik a csinosabban öltözködő tót nőknél a magyarokéhoz hasonló ingváll is, a melynek azonban szűkebb ujjai vannak s ezeket nem a könyökön felül vagy közvetetlen az alatt bokrosan, hanem a csuklyón felül ránczba szedve, tölcséren hagynak. Az ingváll vállas részeit gazdagon kihímezik, az ujjak tölcséres részét pedig csipkével díszítik. Kevés számú, 1–2 alsószoknya fölé nyáron könnyebb (kytla), télen és ünnepnapon nehezebb posztóból készült olyan szoknyát (gecela) viselnek, a melyhez 179a mellényke (brucelá) is hozzá van varrva. Szintén mellényféle a derekas (lajblik), mely különálló ruhadarab. A szoknyára elől kötényt (šurec) kötnek, a mely ha díszítve van, ünneplő (fertucha), ha pedig csak egyszerű, úgy köznapi használatra szolgáló (zásterka) ruhadarab. Dívik, különösen a felső sajóvölgyieknél, a házilag, gyapjuból és szőrből szőtt, alsó részén fekete sávokkal tarkázott, mocskos színű kötény (kasanica) is, mint köznapi használatra alkalmas ruhadarab. A fejkendő (ručnik), mely fiatal menyecskéknél rendesen fehér, idősebb asszonyoknál barna és fekete, úgyszintén a nyakbavaló, (šatky na hradlo) vagy a mellen keresztbe és a derékon hátul fittyegőre kötött nagy kendő (kosiček) szintén divatosak. Eső ellen, nem úgy, mint a magyar nők, a fejükre borított szoknyával, hanem abroszszal és lepedővel (obrus, plachta) védekeznek. A leányok kendőt csak nagy ritkán kötnek a fejükre. Szabadon hagyják és símán, középválasztékkal hátra fésült hajukat két varkocsba (vrkoč) fonják, a melyek végükön szalaggal díszítve függnek alá. Ünnep- és vasárnapokon nehány községben (Vernár, Telgárt, Sumjácz és Závadka) a lányok fejdísze még a párta, éppen úgy, mint a tót menyecskéknek legjobb ismertetető jele a fejkötő (čepiec), a mely két oldalt, a fülek mellett egy-egy csipkézett, kivarrott és hímzett leppentyűvel (ptáčok) bír. A fejkötő a különféle alakú kontyot (kápka) közvetetlenül fedi; a fejkötőre jön a fejkendő, a melyet ritkán, inkább csak télen kötnek föl.
A tót asszonyok, lányok lábbelije az utóbbi időben nagyon változott és csak kevés helyen tartották meg a karmazsinvörös csizmát és a hófehér kapczaruhával becsavargatott lábra húzott sárga bocskort, a melyet ujjnyi széles fekete szíjjal szorítottak össze és a mely szíjjat a lábszáraikon térdig jobbról és balról váltakozva, keresztezve, kígyóvonalban csavargattak föl. Karmazsinvörös csizmát a vármegyében már csak Rédován, Felsősajón, Andrásin, Dénesen, Hankován és Berdárkán viselnek. A fekete, vékonytalpú, alacsonyszárú csizmát azonban megyeszerte viselik a tót asszonyok és leányok, valamint az északibb hegyvidéken télen a botost is.
A vármegyei molnárnép, úgy a magyar-, mint a tótlakta vidékeken, egyaránt sajátos és hagyományos mónárszín (mlinárska farba) szövet és posztó ruhájában tűnik föl és árulja el mesterségét. Halványabb és sötétebb galambszínű magyar ruha ez, melynél úgy a nadrág, mint a kabát és mellény egy árnyalattal sötétebb, itt-ott fekete zsinórzattal van illendően díszítve. Kiegészítő része a megfelelő színű kalap és fekete magyar csizma. Felsőruhául nyáron és enyhébb időszakban a hamvas színű mónár-dolmányt vagy szűrt, télen a szürke prémes mónár-bekecset viselik.
A dobsinai németség specziális ruházatáról ma már keveset mondhatunk. A férfiak teljesen a nemzetközi öltözködéshez pártoltak, noha elvétve a magyar nadrág, dolmány s az ezekhez illő csizma és kalap nem épen ritkaság. A nőknél még inkább feltalálhatók a németség és pedig a szepességi bányavárosok női ruházkodásának egyes változatai.
