Almássy.
Almássy.
Almássy
Almássy. (Zsadányi és Törökszentmiklósi nemes és gróf). E hirtelen feltűnt és nagygyá lett családot joggal nevezhetjük hevesinek. Első felismerhető alakja Almássy János, a kir. tábla jegyzője (később a vármegye alispánja) Lipót királytól 1677. aug. 11-én nyert czimerlevelet. Társszerzők: fivére György, ennek neje Szabó Margit, s gyermekeik Márton, Ferencz és Erzsébet voltak; ezek azonban csakhamar Békésbe költöztek át. Az armalist 1677-ben hirdették ki. A czímerszerző 1698-ban megvette Bessenyey András sülyi, vécsi, gyandai, kőteleki, Nyáry Mihály kisfügedi, nagyfügedi, czinéri, tarcsai, domaházi, gelyei, négyesi, vattai birtokait; 1699-ben zálogjogot nyert Vezekényen s megszerezte Darvas János fogacsi és mérai, 1700-ban pedig a hűtlenségbe esett Bekény Gábor és Szuhay Mátyás nagyfügedi, mikófalvi, recski, tiszaszeghi birtokait, 1701-ben megvásárolta Zsadány és Cselőháza pusztákat és Zaránk falut. 1700-ban királyi adománylevelet szerzett Törökszentmiklós, Tiszatenyő, Szenttamás és Csépa helységekre. Fia II. János az anyagiakban nem maradt 654atyja mögött, de a szellemiekben felülmúlja őt: 1728-ban követ, 1732-ben helytartósági főjegyző, 1744-ben táblai ülnök, 1749-ben szeptemvir, 1756-ban jászkún főkapitány, 1756-ban kir. tanácsos. Fiai: I. Pál, az idősb grófi ágat alapító Ignácz József, I. Mihály, I. Antal, I. József, I. József egyik fia, II. József (sz. 1773) hevesi alispán, 1822–26-ban főispáni helytartó, gömöri főispán. I. Antalnak, kitől a ma is virágzó nemesi ág származik, II. Mihály nevű fiától való unokája volt I. Gedeon 1841–44-ben főispáni helytartó, IV. János nevű fiától pedig egyik unokája Manó, kinek fiai László, Sándor, Gyula, Edmund s ezek unokái Géza († 1909) ny. főispán, II. István cs. és kir. kamarás. I. Pál 1746-ban követ, táblabíró, 1756-ban kir. tanácsos, majd nádori jászkún főkapitány, hétszemélynök. Ennek fiai II. Pál 1776-ban kamarás, táblabíró, 1783–87-ben fiumei kormányzó, majd több vármegye főnöke, aradi főispán, koronaőr, főlovászmester, továbbá az ifjabb grófi ágat alapító I. Ignácz és I. István; ez utóbbiaknak azonban Zsigmond 1812–84 és Vincze, máltai lovag, aranysarkantyús vitéz, fiaiban magvaszakadt. II. Pálnak III. Józseftől való unokája volt III. Pál (1812–82), 1843-ban követ, 1845-ben alispán, 1849-ben a képviselőház elnöke. Az idősb grófi ág alapítója a hétéves háborúban huszárezredes, a Mária Terézia-rend tulajdonosa, lovassági tábornok, ezredtulajdonos. 1771-ben nyert grófi rangot. Ma már csupán Kristófnak, Ernő-Bódogtól való Tarnazsadányon lakó Tasziló nevű unokájában él e grófi ág. – Az ifjabb grófi ág alapítója II. Ignácz 1779-ben nádori jászkún főkapitány, 1786-ban kir. táblai bíró, 1789-ben hétszemélynök, 1790-ben követ, 1795-ben barsi főispán, 1796-ban a nemes felkelő-sereg brigadérosa, 1806-ban titkos tanácsos, 1811-ben az udvari kamara elnöke, 1812-ben temesi főispán, 1815. aug. 11-én a grófi ranggal a „Sarkad örökös ura” czímet nyerte s 1822-ben alkanczellárá lett. Megvette a Péchy-örökösök pásztói részbirtokát, a kincstártól pedig a kétegyházi és sarkadi uradalmakat s ez utóbbiakra Ferencz királytól 1799-ben adománylevelet is szerezvén, Gyulavárral együtt hitbizománynyá alakította. Ez ág székhelye a békésmegyei Kétegyháza, feje s a hitbizomány tulajdonosa II. Dénes.
Nemesi czímer: alulról felfelé nyúló, befelé hajló ék által három részre osztott pajzs alsó kék mezejében, zöld alapon, arany korona felett, csőrében zöld olajágat tartó fehér galamb; a két külső vörös mezőben az osztási vonalon egymással szemben felfutó s az ék hegyénél levő babérkoszorút megragadni akaró, két ezüst egyszarvú. Sisakdísz: a pajzsbeli galamb; takarók: kékarany, vörösezüst.
A grófi czímer mindkét oklevélben: kék mezőben ékbe futó két aranygerenda, melynek külső részén egy-egy felfelé futó ezüst egyszarvú van, a gerendák alatt koronás zöld hármas halmon csőrében zöld olajágat tartó fehér galamb. Sisakdísz az 1771. évi oklevél szerint: a pajzsbeli galamb hármas halmon; takarók: kék-arany, kék-ezüst. Az 1815. évi diplomában sem sisakdíszről, sem a takarókról nincsen említés.
