A fonóka. Szerelem.
A fonóka. Szerelem.
Népünknek nemcsak az öregje, de a fiatalja is csak télen ér rá a szórakozásra. A kétnembeli ifjúság kaszinója, a fonó, csak téli estéken virágzik. Minden falunak van egy-két fonót nyitó vagy tartó korosabb asszonya, a hová a serdülő és eladó lányok – persze bérért – el-eljárnak este 10–11 óráig az orsópörgetésre. Lovagjaik, a falu „eleji”-ből, az aranyfiatalságból, nem hiányozhatnak. Csak ha ők is megjelennek, van igazi kedv, tréfa, incselkedés a fonóban. Pereg az orsó a jókedvű lányok kezében, s a mint fogy a fonál, úgy nő a jókedv. Előbb pletykálgatnak, mesélgetnek, majd nevetgélnek, tréfálkoznak, gúnyolódnak és a végén, a kedves és könnyű munka megédesítésére, dalolgatnak. De komoly része is van a fonózásnak. A 18–19 éves legénynek és a 15–16 esztendős lánynak először rendszerint a fonóban nyílik meg a szíve. Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás, vagy hozzá jó szó a lány részéről, s a parasztlegénynél csak az ilyenkor tapasztalható szolgálatkészség, melylyel pl. az elejtett orsót a fürge, dolgos kacsóba visszajuttatja, rendszerint a szív megmozdulását jelenti. S ha aztán szombat este el-ellátogat a „lyányos házhó”, ha az „ivó”-ban megtánczoltatja s tavaszszal a szénagyűjtéskor együtt rakják a „petrenczét”, őszszel meg egymás mellett fosztják a „kukoriczát”, a szomszédasszonyok megkezdik a suttogást a két egymásra talált szív tiszta szerelméről. Ilyenkor, kukoriczafosztáskor, mert már közeledik a „kis fassang”, a hevesvármegyei házasságkötések egyik legszokottabb ideje, hol incselkedve, hol játszadozva teszik próbára a fiatalok egymás szerelmét. Nagy János (Ethn. XIII. évf. 5. szám.) egy párbeszédes kis játékot közöl szülőfalujából, Besenyőtelekről, melyet ide irunk: „A lányok kiválasztanak egyet maguk közül bírónak s a többi leány mindegyike a következő kéréssel fordul hozzá:”
Sötét az erdő, csillagos a mező – Kirâ kisasszony kit adsz nekem, – Kivel haza menjek?
A „bíró” mond egy legénynevet s ha nem tetszik a leánynak (mert nem az övé), következőleg válaszol:
Nem kell nekem e’! – Csúnya maga, csúnya ruhája – Csúnya két ragyás orczája! – Megfogom a karját, – Dobom egy verembe, – Rákötök egy kive szalmát – Hagy égjen kedvire.
Ha szíve választottja a kijelölt legény, akkor ezzel felelnek:
E’ kell nekem, e’! – Szép maga, szép ruhája! – Szép a piros két orczája! – Megfogom a karját – Viszem a kis ker’be – Leszakajtom a letszebb violát – Hogy szagolja kedvire.
Ez a verses mondóka affajta nyilt szerelmi próba és vallomás is egyúttal. A titkos próbáknak, a lány részéről, babonák segítségével, se szeri, se száma. Karácsony estéjén pl. észrevétlenül kiszökik az udvarra s a zsúppal fedett ház ereszét megveri vagy megrázza, hogy leendő férjeura vagyoni állását megtudhassa. Mert ha a zsúpból tiszta búza hull a földre, akkor gazdaghoz, ha pedig rozs, akkor szegényhez megy feleségül. Parádon meg, ugyancsak karácsony estéjén, kiviszi a házban összesöprött szemetet egy szakajtóban, ráborítja a szemétdomb tetejére s a szakajtó fenekére állva, kiváncsian várja, hogy a falu mely tájáról hat el hozzá legelőször a kutyák csaholása, mert arra a tájra viszik majd férjhez. Ha szíve választottját szerelemre akarja gyullasztani maga iránt, szintén a babonát hívja segítségül. Lemegy a kertjébe, keres egy kis leveli békát, ezt beleteszi egy vadonatúj bögrébe, melynek oldala több helyen ki van lyuggatva; aztán beleállítja a bögrét egy hangyazsombékba s azzal sietve eltávozik, mert – a palócz hiedelme szerint – mikor a hangyák megrohanják a békát, a szegény 214kis jószág fájdalmában „ollyan szörnyen nagyobb sipakogyik”, hogy az illető legény vagy leány, ha közelében maradna, egybe megsiketülne tőle. Az állatkínzásnak e különös fajtája után nyert békacsonttal aztán, ha csak megérinti is azt, a kihez a szíve húz, az viszont nagy szerelemre gyullad iránta, hogy többé sohasem válhatnak el egymástól. (Csehi. Mind a három Istvánffy Gyula közlése.)
