Sorozás.
Sorozás.
A hevesvármegyei fiatalság szerelme tiszta, állhatatos és állandó. A legény ritka esetben hagyja cserben a kedvesét. Pedig néha ugyancsak sokáig várnak egymásra. Hisz a legény még „sor alatt” sem volt, mikor már egymással „tisztába gyöttek.” A sorozás a falukban a legnagyobb esemény. A legellentétesebb érzelmek találkozása. Ha a legény nem lesz katona, szégyenli magát; ha meg beválik, elbúsulja magát. Nem azért, mintha a katonaságtól félne; másért búsul, másért szomorkodik. El kell hagynia egész kis világát. A falut, melynek minden rögéhez édes emlékek fűzik, a jó édes szüléket, kik még a fúvó széltől is óvták, aztán el kell szakadnia szíve választottjától, sőt újabb időben egyiknek-másiknak a feleségétől, gyermekeitől. Mert manapság mind gyakoribb a kivételes nősülés alig 15 esztendős lány és 18–19 éves legény között. Azt mondják s orvosi bizonyítványnyal is igazolják, hogy a törődött, beteg anya mellé kell az asszony a házhoz. Lehet, de sokszor a „módos” lánynak vagy a falu szépének biztosítása sietteti az esküvőt a katonaszolgálat teljesítése előtt.
A besorozott hetyke legény – a férj már nem, mert ez csak búsul – rátartiságában, hogy a „császár katonája” lett, mely érzése csak akkor lágyul el, ha a házi tűzhely elhagyására gondol, szilaj, humoros vagy kesergő, bánatos dalokban ad kifejezést érzésének. Márcziustól, a sorozás napjától, vasárnaponként csapatosan járják be a falut, isznak, dorbézolnak, verekednek s szinte ordítják a nótát, hogy:
Mikaó jengem visznek katonának – Éldes anyám a kapuba’ sirat, – Ne sirassâ’ jęldes, kedves anyâm, – Hazagyüvök eöveszem a raózsâm. – Hazagyüvök, legęn’ nem maradok, – Azt veszem eő ja kit ęn akarok, – Majd eöveszem azt a barna kis jân’t – Kivel elteőtöttem szâz ęczczakât. – (Parád.)
Ha jelindót az a geözös, had mennyen, – Én utânam senki ne keseregjen, – A ki pegyig ęn utânam kesereg – Az â’gya meg, az â’gya meg a ki engem teremtett. – (Bodony.)
Megüzeném a szereteőm annyânak, – Más szereteőt keressen a lyânyânak, – Mer’ mâr jelseő októbérbe elmének, – Akken lyânya szeretője nem leszek. – Eőrontották a miskaóczi czukorgyárt – csinyâtattak a helyibe kaszârnyât, – Nézz feő babám az félseő emelétre, – De sok szegęn magyar huszár búsan néz ki belőle. – Megüzeném az ęn ęldes anyâmnak, – Ho’t több fiât ne nevellye huszárnak, – Mer’ a huszár nyârban kallaóba jâzik – télen pegyig ak kis rajcsúrba’ fázik. – Megüzenem, hej a bocsi biraónak, – Mârvân-keőbű’ rakassa ki jaz utat, – Mer nagy a sâr, râfeccsen a lovamra – A lovamrú’, de ja lovamrú ja kedves galambomra.*) – (Bocs.)
*) E katonadalok az Istvánffy Gyula gyüjtéséből valók.
Októberbe ménnek el a legęnyek, – Jaj, de nehezen bócsóznak szegęnyek – Issten veletek, szerbusz lyânyok ménék mâ’ – Minnyâtoknak genge szívi ugye fáj. (Eger.)
S szól a nóta egész októberig, a mikor nemcsak a lány hullatja könnyeit, de a hetyke legény is elpityeredik. Pedig tán nincs is okuk ilyen nagy keserűségre, nekibúsulásra. Az a három esztendő egy-kettőre elmúlik, de a hűséges szeretők vonzalma csak ritkán változik meg. S alig hogy megrezegtette a kaszárnya ablakát a hároméves „öreg” baka ajkáról a nóta, hogy:
Mâ ezutân ugy ęlem világom, – Extrasipkám a szemembe vágom, – Extrasipkâm a szemembe vágom, – Csak a szabadságos kis könyvemet várom.
egy kettőre megtörténik otthon, a faluban, a hivatalos eljegyzés, a kézfogó, a „kendőlakás”, hogy még a „kis fassangon” – tehát ádventig – egybekelhessenek a szerető szívek.
