A nép jelleme.
A nép jelleme.
A maga földjén és portáján, vagy ha magának is keres, aratáskor, általában szorgalom, a dolgozás kötelességének érzése s józan okosság jellemzi népünket. Szereti a „heverést”, de csak télen engedi meg magának s háza apraja-nagyjának. Mert kora tavaszszal ökölnyi fiát már lóra ülteti s még iskolába se járó lányát a liba mellé állítja. Jussa is, módja is van a téli pihenőhöz. Eleget dolgozott az év nagyobb felében, a tavaszi alá szántástól a késő őszi vetésig. Aztán meg adott is neki a jó Isten „kenyeret” bőven, mely nemcsak újig kitart, de föle is marad. Egészben véve praktikus nép. A mije van, kihasználja, a terményeit értékesíteni tudja. A valót nem adja el, „álompénz”-en, de a meg nem levőt, ha szüksége van rá, bármily erőfeszítéssel, bármily kerülő úton is kijárja és megkaparítja. Tetteiben inkább szemlélődő, számító, mint kapkodó és képzelgő. Nem épít légvárakat, de a földön biztosan jár. Inkább a tiszta látás, mint a képzelet, inkább a felfogásnak és ítéletnek elevensége és biztossága, mint az érzelemnek árjába való elmerülés irányítja gondolatát és szüli tetteit. Érzelmei a szélekig nem is vetnek hullámokat. Sem képzelete, sem temperamentuma nem ragadja el. Távol van tőle a rajongás, lelke nyugalmát ritkán veri fel a lelkesedés. A papját, a mennyire-annyira, még most is legjobban tiszteli, a templomára még éppen büszke, de vallásosságában kevesebb a láng, kevesebb a rajongás, kevesebb a türelmetlenség, egyszóval a fanatizmus, mint az éjszaki tótoknál, vagy a dunántúli sváboknál. A hazátlanságnak, a kozmopolitaságnak fogalmát távolról sem ismeri, politikai pártállásában elejétől fogva 48-as, de honszeretete sohasem emelkedik a „búskomorsággal rokon rajongásra” s nem „sír”, ha hazája válságos állapotja, szorongatott helyzete s kétes jövője jut eszébe.
Irni-olvasni már 1900-ban is 64.3% tudott a lakosságból. S hogy a régi hagyományokhoz már nem ragaszkodik annyira, hogy külső, mezei, s belső házi életében csak az utolsó évtized alatt is oly hirtelen, szinte átmenet nélkül való változást és fejlődést mutat, hogy a szántás-vetésben is elhagyta az ósdi szokásokat s a gazdálkodás régi szűk körét a mai kor fejlettebb igényeinek megfelelőleg kiszélesítette: ebben nemcsak megfigyelő, utánzó képessége és tapasztalata vezette, de a falunként felállított népkönyvtárak is segítették.
De van a miből népünk egy hajszálnyit sem engedett, a miben egy cseppet sem változott. A maga fajtáját és háza népét ép oly aggódó szeretettel, ép oly áldozatrakész gondossággal övezi, a mily óvatos, sőt bizalmatlan az idegennel szemben. De ez előtt is megnyitja hajlékát és ha egyszer megnyerte bizalmát, nem fukarkodik minden javával elhalmozni. Megosztja vele az utolsó falat kenyerét is, sőt még útravalóval is ellátja, mert vendéglátásban nem tesz túl rajta egy vármegye népe sem. A búcsúk, lakzik, disznóölések sohasem múlnak el vendég nélkül, s ha népünk valamit vesz vagy elad, áldomás pecsételi meg a tempósan, húza-vonával megkötött vásárt. Ilyen alkalmakkor a gazda komolysága s méltóságos magatartása is felenged; kevés beszédű nyelve feloldódik, a szíve ellágyul s folyik a szó a lováról, melyet magánál is jobban szeret és kímél, a szántásról, vetésről, aratásról, takarításról, a hogy a sora hozza; aztán a község életéről és a „magasabb” politikáról. Közben-közben több szatirával, mint humorral, élczet élczczel, tréfát tréfával, találó szúrást csípős megjegyzéssel vágnak vissza, de haragra okot nem adnak. A komédiázás, a bohóczkodás nem sajátja népünknek, még a fiataljának sem, de ha egyik a másiknak mélyebben tapint az elevenére, könnyen előkerül a fütykös, egy-kettőre megvillan a bicska, melyet az édes anyai szó sem tud a ritka személyes bátorságú s a virtuskodásban szinte kérkedő legény kezéből kivenni. Mert a hevesvármegyei legény inkább a lelkét kiadja, de biz a becsületét nem hagyja. Erre különösen féltékeny, és ámbár azt tartja, hogy nem is legény, a ki apró, parázs verekedésért „törvénybe” nem volt, a falu elátkozottja, szégyene, megvetettje, a ki erkölcsi vétségért, 210lopásért, rablásért, gyujtogatásért vagy egyéb kriminális okokért elítélést szenvedett. A tulajdon tisztelete a vármegye déli részében, a valósággal földéhségben szenvedő alföldi népnél, egy kis mesgye-elszántást leszámítva, szinte páratlan; de a palócznép, mely szegényebb s a műveltségnek a vármegye többi lakosaihoz viszonyítva, alacsonyabb fokán áll, az idegen és a tulajdon között, lelkiismereti furdalás nélkül, nemigen érzi a különbséget. Az uraság erdejéből a falopást szinte mesterségként űzi, a nadrágos ember udvarán a malaczot, pulykát könnyen a szűr alá rejti, sőt a szomszéd szénáját is meghúzgálja, szerszámfáját s a mi kezeügyébe esik, kerülve-fordúlva, egy-kettőre elemeli, vagy, mint ő mondja „ötön veszi.” Egyébben is elüt az alföldi hevesi embertől. Kedélye nem annyira csendes, nem oly jellegzetesen melancholikus. Jókedvű, sőt elmés s rendes, természetes észbeli tehetséggel van megáldva. Hirtelen természetű, olykor haragos, duzzogó nép és ha sértik, verekedni is kész. A törvény iránt csak kényszerű tisztelettel viseltetik és ittas állapotban, a mi főleg Egerbe fuvarozáskor elég gyakran megesik, könnyen követ el törvénybe ütköző tettet. Ha „bajba” kerül, a védekezésben valósággal virtuóz palócz furfangjával. De vannak tiszteletreméltó tulajdonai is, s a ki csak a róla szóló, sokszor nagyon is esetlen adomáikból és anekdótákból ismeri a palóczot, csodálkoznék, ha saját szemével látná a palócz külső s belső életét. Ha a maga dolgáról van szó, lassan gondolkozik és számít; mindent jól megfontol, nem könnyen határoz és saját ügyeinek rendezése körül gyakran oly leleményes, hogy még az előtte legnagyobb fináncz-tekintély eszén, a zsidóén is túljár. Rendszerető, tiszta nép, nemcsak ruhájában, de erkölcseiben is. Erre nézve különben egy a vármegye egész népe. A jó erkölcsöt nemcsak mástól követeli meg, de benne magát is gyakorolja. A bukott leány nótába kerül s a falu csúfja lesz, az elválások pedig csak nagyon ritka és szigorú erkölcsi alapon is megokolható kivételek. Általában büszke, kényes s nemcsak az idegennel, de a saját falubelijével szemben is úrnál arisztokratább mátraalji paraszt, különösen az ármálisos besenyőtelki, mindennél előbbrevalónak tartja jó hírét, s míg maga szereti a szomszéd falut gúny és szatira tárgyává tenni, miről egész versezetek vagy mondókák forognak közszájon, kérlelhetetlen szigorral és engesztelhetetlen megvetéssel sújtja azt, a ki a falura szégyent hoz.
