A nép külseje.
A nép külseje.
A palócz – így nevezzük mi is az éjszakiakat – a közepesnél valamivel magasabb termetű, bár „öles”, szálas növésű is szép számban található köztük. Kövér, hízásnak indult palócz férfi nagyon ritka jelenség; inkább szikárak, de a nehéz szőlő-, illetőleg erdei munka következtében edzettek s erős izomzatúak. Egészséges színű, napsütötte arczuk csontos, inkább gömbölyű, mint hosszúkás; hajuk és bőrük se nem szőke, se nem barna, a minő „az igaz magyar fajta.” Valamikor, főleg az öregjénél, általános viselet volt a hosszú haj, melyet sertéshájjal szinte a csepegésig bezsírozva ketté választottak s fésűvel fogtak egybe. Ma már ők is érzik a rövid haj kényelmességét és egészségi hatását. Nem is igen akad már köztök olyan, a ki háromágú „kákó”-ba font „csimbókos” hajat viselne. Homlokuk nyilt s szemökből az a magyar fajt annyira jellemző sajátos indulat sugárzik ki, mely mélységesnek, emésztőnek s epesztőnek látszik, de csak a szalmaláng idejéig tart. Az orruk többnyire vastag, mellkasuk, karjok s lábok erős izomzatú. Járásuk szinte lassú, megfontolt; jó nagyokat lépnek, de ezen is visszatükröződik a palócz karakter: a megfontolt higgadtság. A női tipuson lényeges különbségeket találunk. Rendszerint magasabbak, mint a 204férfiak, s többnyire gyenge idegzetüek. A férfiaknál gömbölydedebbek, de színre velök egyezők. Fiatal korukban egészséges, eléggé megnyerő külsejűek. A táplálkozás szűkesebb volta-e, vagy az anyai gondok okozzák, mert a palócz elég szapora, hogy hamar megöregszenek, egykönnyen nem tudnók okát adni. Szinte általános, hogy üdeségöknek, az arcz hamvának egy-kettőre vége van, s köztök ha korra nem is, de külső megjelenésre sok az anyóka, sok a vénasszony. Egerben és Gyöngyösön, aztán a velök szomszédos községekben a Felvidék és Alföld magyarja közt bizonyos átmeneti típust találunk. E részeken mind a férfiak, mind a nők az alacsony felé hajló középtermetűek. Az erős szőlőmunka itt a nőket is jól megedzi, úgy hogy vastag, erős kar- és lábizmukkal felveszik a versenyt a dologban Gyöngyösön a „kapás-legény”-nyel, Egerben a híres „czikrá”-val.
Mennél jobban haladunk délre, annál inkább észrevesszük, hogy a nép a legkülönbözőbb elemek szerencsés keveréke. Úgy azonban, hogy az eredeti alkotórészek fel-felvetődnek, sőt határozottan uralkodnak a nemzedékekben. A mátraalji síkság lakosaiban már ráismerünk a Nagyalföld tipikus lakójára. Zömök testalkat, rövid, vastag nyak, kerek, piros-pozsgás arcz, nyilt homlok, az inkább alkotó s tisztán, világosan látó, mint ábrándos, képzelgő szem, a nemes formájú orr, a szépmetszésű száj, az erős fejlődésű s a délibb részeken szinte tatárra húzó, de egészben inkább barna, mint szőke haj és bajusz, a borotvált, vagy, főleg a tiszai járásban, Kossuth-szakálltól körített áll; aztán a katonás, a fiatalabbjánál hetyke testtartás és járás; az izmos, de szabályos végtagok, a komoly, nyilt és nyugodt, szinte tiszteletet parancsoló, másrészt bizalmat keltő megjelenés egészben véve a magyaros férfiszépség ép oly általános itt, mint a nőknél mindaz, a mit a „tűzről pattant”, „kaczkiás” és „takaros” nevek alatt értünk.
Az erős mezei munka általában az alföldi embernek is kiveszi a zsírját, de a jobbmóduak, férfiak s nők közt egyként, főleg a 40-en túl levők közt gyakori a köpczös termet és a hízásnak indult alak. Nyilván a jászokkal és kúnokkal való szomszédság hatásából magyarázható, hogy a vármegye déli részén (Vámosgyörk, Adács) s a Tiszavidéken szálasabb, nyulánkabb alakokkal is elég sűrűen találkozunk, s hogy e részeken a nők között sok a kiváló szépség.
