Ruházat.
Ruházat.
Általában az öltözködésben, a népviseletben is szembetünő a különbség a vármegye népe között. Míg a palócz nagyon konzervatív s férfia is, nője is sokban megőrizte a nagyapai, illetőleg nagyanyai viseletet, addig a délibb részeken, a mátraalji síkságon, a jóléttel kapcsolatos s a más község- vagy megyebeliekkel való sűrűbb érintkezés következtében változó divat és egy sajátságos hajlam, az úri osztály utánzása, kiforgatta a népi viseletet eredeti alakjaiból és színeiből. Legjellegzetesebb a népviselet a vármegye székhelyén. Egerben, míg Gyöngyösön olyanféle népviselettel találkozunk, a minő azelőtt, a kalapos divat előtt, az iparos-nőké volt. Hatvan, Heves, jász hatást mutat, Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kún népviseletre emlékeztet. Általában a déli széleken kevert népviseletet találunk, a melyből a régi zománcz csak itt-ott csillog még ki. Úgy, hogy e vidéken a nőknél csak divatos, időszakonként uralkodó viseletről beszélhetünk, a férfiak jellegzetes, hagyományos ruházatát pedig csak akkor szemlélhetjük és ismerhetjük meg, ha „ünneplő”-be öltöznek.
A palóczférfiak ruházata nagyon egyszerű és elég közönséges. Alsó ruhájok, a fehérnemű, úgy a férfiaké, mint a nőké, jobbára a háziipar terméke. Igen sok kendert termelnek s ebből szövik, fonják az asszonyok az ingnek s gatyának való elég durva vásznat, mely nyáron, dologidőben, egyedüli öltözetök. Inge, főleg azelőtt, oly rövid volt, hogy hasa és háta tenyérnyi szélességben meztelen maradt. Úgy látszik, hogy a hosszúsági hiányt a bő ujjakban, a „bornyúszájú” ingujjakban pótolta ki. Nem czél nélkül pazarolja a palócz a vásznát az ing e részére. A „bornyúszájú” ingújj nála a törülközőt pótolja. Manapság inkább a kézfős vagy kézkötős, hosszú derekú vászoning járja. Kézfős-nek és kézkötős-nek azért nevezik, mert a kézfőig érő, alul ránczokba szedett ingújjal gombra vagy madzagra járó kézelővel szegik be. Némely falunak speczialitása az úgynevezett kígyós kézelő, mely az illető falvakban családonként változik s mintegy czímerül szolgál (pl. kék koczka-kígyó). A gatyája is rövid; csontos lábszára, mert nyáron a ház körül mezitláb jár, térdig vagy térden felül födetlenül marad, sőt ha felhúzza hosszúszárú bagaria-csizmáját, akkor is kilátszik napbarnított bőre. Ha hamarjában a paphoz, vagy a faluházára kell mennie, fényes pitykékkel 205kirakott sötétkék vagy fekete mellényt, kis lajbit kap magára. Ünnepnapon, ha templomba megy, a legény mándlyit, rövid ünneplő kabátot, a házas ember nemtelki-t, barchettel vagy báránybőrrel béllelt, három sor fényes pitykegombokkal ékesített és zsinórral sujtásozott rövid, testhez álló kabátot, palócznéven nagylajbit ölt fel. Őszszel, mikor a dér már megcsipi a mező füvét, a házból kikerülő nyári „húmiját” felső „gúnyával” szaporítja. Lassanként előkerül a komrából a bőrlajbi (mellyedzeő-nek, puruszlyik-nak is hívják) vagy az unterczig, vagy untercziglajbi és az ördögbeör-nek nevezett fekete barchetből varrott nadrág. Ezeket jobbára otthon az asszonyok varrják, de az ünneplő gúnya, a sötétkék, vagy feketeszínű, derékszíjas, ellenzős és elég bőven zsinórozott posztónadrág, az előbb említett, a testhez állónál szinte szűkebb, prémezett rövid rokk vásári czikkből rendszerint Egerben készül. Télen fehér szűrrel, melyet „csuhá”-nak is neveznek, vagy hosszú szőrú, birkabőrből készült bundával, sokhelyen ködmönnel védekeznek a hideg ellen. A színes vagy fekete virágokkal gazdagon kihímzett új szűr és bunda templomba járó ruha is, mert azt tartja a palócz, hogy a legszebb és legdrágább ruhájában járjon az ember az Isten házába. Nyári öltözetéhez tartozik a széles karimájú „hatosos” szalmakalap s a határban, a tarlón, az ócska csizmaszárból magaszabta bocskor. A szegényebbeknek télire se jut más, de a jobbmódúak hosszúszárú bagariacsizmát viselnek. Persze a szalmakalap is idejét mulja télen, s ilyenkor báránybőr-sapkát húz a fejére. Ha kiöltözik, főleg a fiatalabbja, bokrétás, pántlikás és darútollas pörge kalapban díszeleg. Egy elmaradhatatlan ruhadarabja van még a palócznak, a „nyakravaló”. E czélra régebben hosszú, a nyakra kétszer is rátekerhető fekete kendőt használtak. Szükség is volt rá, mert ingének ezelőtt nemcsak a dereka hiányzott, de gallérja sem volt. rendszerint jegyajándékul kapta a legény menyasszonyától s hordta egész életén át, vagy addig, míg rongygyá nyűtte. Ma már ők is hódolnak a divatnak: aranyrojtos fekete selyemnyakkendőt vesznek az egri vásárban.
A nők fehérneműje, az ing és „pendely”, szintén háziipari termék, de valamivel finomabb és puhább, mint a férfiaké. Természetesen itt is gazdagabb, változatosabb és czifrább a nők, mint a férfiak öltözete, a fiataloké, mint az öregeké. A lányok és menyecskék fodros újjú ingvállt, gallér nélküli rövid vászoninget s erre testhez álló, fehér vászonnal béllelt puruszlyik-ot, kapcsokkal ellátott újjatlan derekat öltenek, mely dolgozónapra egyszerű kelméből készült, de ünnepen czifra, festett kartonból, piros, kék, vagy zöld alapú virágos selyemből vagy bársonyból való. E fölé jön a nyakkendő, a selyem- vagy kázsmír- vagy gyolcskendő, melyet Ballán „bunkós kendő”-nek, Széken „százszorszép-kendő”-nek hívnak, olyformán, hogy a mellen keresztbe vetett kendőt hátul a derékon kötik meg. Szoknyájuk rövid, elég bő, mert ötöt-hatot is felvesznek magokra. Ezek az alsószoknyák barchetből vagy rongyvászonból készülnek s az alja valamennyinek más színű pántlikával van beszegve. A felső szoknya a legdíszesebb. Bár szeretik a tarka-barka színvegyületet, mégis a pirosszínű kasmirkarton, vagy perkál az uralkodó. „Atlac”-ra vagy selyemre csak a jómódúaknak telik. Kötény gyanánt hétköznap „gangát”, magukszőtte fehér vászonkötényt, ünnepen fekete vagy sötétkék gyolcsból, a menyecskénél és lányoknál a ruha színével egyező, atlaszból vagy selyemből készült „keczelé”-t viselnek. Valamikor, – persze télen, vagy ha ünneplőbe öltöztek – kizárólag csizmában jártak, csörgős kordován „piros miskaóczi csizmában”, ma azonban köztük is hódít a kényelmesebb „czúgos” czipő, melyet sokszor „tyűkör”, de piros pántlika mindig díszít. Az öregje megelégszik az egyszerűbb öltözettel: simább ingvállal, fekete pruszlikkal, sötétszínű kendővel; újabban fekete reklivel, aztán fekete szoknyával és fehér, jóformán az egész szoknyát átfogó fehér „gangával”. Fejrevaló kendője öregnek, fiatalnak egyaránt van. Amazoké ez is fekete, emezeké tarka, virágos, világos kendő, melyet dologban „konty”-ra kötnek. Az új menyecskék kendő helyett, de csak ünnepen, főkötő módjára arany vagy ezüst csipkét kötnek a fejökre. A lányok hajadonfővel járnak s pántlikával átfont, egy ágban alácsüngő a végén különféle színű szalagcsokorral ékesített „foncsík”-ot viselnek. „Ékszerök” is van: nyakukon a borsónagyságú üvegszemekből összefűzött kaláris, újjokon rézgyűrű, kezükben „slingolt” fehér kendő.
Az egri népviselet, főleg a nőké, ha nem is olyan, mint volt régente, vagy csak a hetvenes években, különlegességével méltán vonja magára az idegen figyelmét.*) 206A legényeknél a „slingolt” elejű, kézelős gyolcsing s térden alul a csizmaszárra hajló, sűrű ránczokba szedett, rojtos gyolcsgatya, a melynek korczából állandóan lefelé csüng a két ellentétes sarkánál fogva háromszögre hajtott sárgaszínű, női fejrevaló kendő, a „lyányhó járás” ajándék-jele, nemcsak „dolgozó napokon” járja, de ünnepen és lakodalomban, kora tavasztól késő őszig, díszruha is. Feltünhetik az idegennek, hogy a hetyke egri „czikra”, így hívják a legényt, még az első hó idején is, rövid, szűk volta miatt szinte be sem gombolható zöld, piros vagy fehér selyem, illetőleg bársony, újjatlan lajbiban s egy szál gatyában sétál vasárnap délután Eger főutczáján. Persze nem tudja, hogy a gyolcsing alatt „unterczikk” vagy „jágering”, a gatya alatt pedig „ördögbőr”-nadrág rejtőzik. Mikor az egri legény keskenyszélű selymes szőrme-kalapjában, mely mellől az élővirág vagy műbokréta sohasem marad el, aztán előbb említett öltözetében, melyre csak nagy hidegben húz zsinóros fekete nadrágot és rokkot, hozzá fekete sifon- vagy selyemkötőjében s fényes szárú vagy lagos, sarkantyús csizmájában, nagyokat kurjongatva végigtoporzékol az utczákon, azt hinné az ember, hogy széles e hazában sincs különb legény nála. A való pedig az, hogy azt a vármegyére kirótt és a sorozó termekben szedett bizonyos véradót nem ő, hanem a nálánál sokkal nyugodtabb temperamentumú alföldi legény szolgáltatja a „császárnak.”
*) Első helyen illik megemlítenünk a nagy tiszteletet szerző fertálymesteri köpenyeget. Ujja nincs, a nyaknál ezüst csattal erősítik meg s térden alúl ér. Anyaga fekete posztó, piros béléssel.
A nők viselete – főleg nyáron – még feltünőbb és sokan nagyon szépnek tartják. A karon felül kék vagy bordó szalaggal átkötött, keményre vasalt s apró ránczokba szedett „slingolt” ingvállra, melynek nincs nyaka, gombokra járó, különféle színű kasmir-lajbit (pruszlik) öltenek, mely alatt „melyszorító” fehér kendőt viselnek. Erre a mellen keresztbe vett s hátul összekötött nagy, többnyire igen díszes, virágos selyemkendő borul, melynek rojtjait finom ízléssel rendezik el. A felső szoknya anyaga karton, szatin, atlasz vagy selyem. Jóllehet rövid, alig ér térdig, mégis ugyancsak sok kell belőle. Az egri lány „ünneplőben” jóformán minden szoknyáját magára veszi. A fehér alsószoknyák száma legalább 7, de némelyiken tíz is van. S ha elgondoljuk, hogy az egri lány előtt a kivasalt szoknyának az a próbája, hogy megáll-e a földre téve, megértjük azt az írót, a ki a rózsa- vagy ibolyaszínű selyemkötős (kötény) parasztlányokat a balett-tánczosokhoz hasonlítja, s igazat adunk neki abban, hogy a sok szoknya és az ingváll „a kiházasítási vagyon főkincse”. A lányok fejökre a fülök hegyén keresztül keskeny, fekete bársonyszalagot kötnek. A hajokat szalaggal átfonva egy ágban eresztik le s a végére külön bordó vagy rózsaszin csokrot kötnek. A menyecskék csak abban térnek el tőlük, hogy hajokat kontyban hordják s „tokra”, kemény papirból készült formára, kötött selyemkendővel fedik be. Az egészen új menyecske elől egyenesen felálló szalagcsokorral, hátul a szoknyáig lelógó szalagpárral díszített arany- vagy ezüst-főkötőt visel. Csizmát már nem igen lehet látni egri leány vagy menyecske lábán. A lagos orrú ebelasztin vagy bőr- „czipe” mellett, igen népszerű viselet a hímzett vagy bőr-papucs: velök természetesen együtt jár a strimpfli, a „tüdő-” vagy rózsaszínű csíkos harisnya. Ékszerök a „poszpolir”-ra fűzött üvegszem-galáris, a bérmaajándékba kapott kis kereszt, ezüst vagy rézgyűrű. Télen reklit vagy kabátot húznak.
A mátraalji síkságon ünneplő napokon tárul fel egész tarka változatosságában a népviselet. De nem a régi, mert a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem, az ingvállt a blúz, a bővet a testhezálló váltotta fel. S azzal együtt, hogy a nyugati ipar népünkkel megismertette s megszerettette czikkeit, minek következtében „csak magyaros szabásról, de magyaros népviseletről immár nem beszélhetünk” (Herman Ottó), e tájakon asszonyaink rokkái és szövőszékei természetesen a „pad”-ra kerültek.
Az alföldi paraszt nyári öltözete ma is a gyengén kikékített kézelős ing és a térdig vagy kevéssel térden alul érő, rojtos vagy szegélyezett ránczos gatya. Ez is gyolcsing és gyolcsgatya. De csak a mezőn és a szérűskertben járja, mert, míg régente a bíróviselt ember is gatyában járt, ma már nem díszelgő ünnepi ruha, hanem a sötétkék kötővel (ganga) együtt kényelmes „dógozónapi gúnya.” Egyébkor általános viselet a mellény, nadrág és kabát. A jobbmódúak és a 207„tisztesek” között akárhány parasztember van, a kik szégyelnék a gatyát és mindig nadrágban járnak. Ezen a vidéken bocskort is csak a gulyások, juhászok s általában a pásztoremberek viselnek, a kik országszerte legjobban megőrizték a régi népviselet anyagát és formáit. A hevesi nemes ember bocskort soha és a zsellér is csak akkor visel, ha arat, ha „takarít” vagy csépel. A szűk magyar nadrágot, melynek színe a kabáté: fekete, sötétkék, szürke, anyaga nem posztó, hanem kamgarn, hegyes orrú, fényes vagy lagos (Nagyréde) szárú, ránczos torkú, csikorgós csizmába húzza. Néhány év előtt még széltében járta a „rámás” csizma. Napjainkban csak a hevesi járásban örvend általánosabb használatnak. Az annakelőtte kizárólagosan használt s annyira jellegzetes daru- vagy strucztollas, árvalányhajas vagy virágbokrétás pörge kalapok közt fel-feltünik az uriember fején látható puha nemez- vagy posztókalap és télen a fekete báránybőr-sapkák között az asztrakán. Aztán a mit Baksay annyi szeretettel és lelkesedéssel a „magyar demokráczia czímerének” nevez, a suba, nem „állandó hű társa” már a hevesi magyar embernek. Öreg emberek szerint valamikor itt is „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztesség, legénynek kényesség” volt a suba, azonban ezt a jellegzetes öltönydarabot is kezdi száműzni az ízlés, győzedelmeskedett rajta a divat, városi, félúri, prémesnyakú és szőrmebélésű bekecsével vagy rövid kabátjával. Nincs gazdaember, kinek subája ne volna, de manapság már kiesett régi szerepéből s az úribunda czélját szolgálja téli hidegben – kocsin. Füzesabony vidékén és a tiszai részeken gyalogember is jár benne nyáron s a templomba, kifordítva, mert úgy érzi, hogy hűvöset tart. Lehet, de annak az adatgyűjtőnknek is igaza lehet, a ki azt írja, hogy viselője a tisztába öltözködés fáradtságától kíméli meg vele magát, mert ekként „szennyesben” is maradhat. A neve se suba már, hanem bunda. A durva juhgyapjuból szőtt szűr is a suba sorsára jutott. Nálunk nem a „nyugalom és ünnepély” köntöse, hanem az esős, hideg időé; „templomba, násznagyságba, leánykérőbe, tanácsba” se lehet benne elmenni, de nem is menne a kényes hevesi ember. Istállóban, nyári fonott nyoszolyán, kocsiderékban s kint a mezőn húzza meg magát szerényen az egykor annyira büszke magyar szűr. Természetesen nem mindenütt s nem is egyszerre történt a viseletnek ez az átalakulása. A besenyőtelki nemes ember még ma is büszke ezüstcsattos, ezüstgombos dolmányára, az adácsi „matyó” a tarkán kivarrott bundát és a czifrán szegett szűrt ma is ünneplőbe hordja. Különösen a vasútmenti községek járnak elől a divatban, de itt sem egyszerre, hanem fokonként történik a kivetkőzés. Először kicserélik a szűrt és subát: rövid, prémes bekecscsel; majd a rokk hátáról, aztán elejéről kerül le a sujtás; aztán elmarad a nadrágszíj az ellenzővel együtt, s csak épen a szűk nadrágszár s a fényes csizma őrzi még a népi ruházkodás hagyományait. S míg annakelőtte „dolmányán a szabó parasztot nem hagyott”, ma már annyira úrias kezd lenni a viselet, hogy a férfiaknál elég sűrűn találkozunk pantallóval és czipővel is. A nőknél pedig a csizmaviselet egyenesen feltünést okoz és kivétel számba megy. Náluk drága bőr-, lakk, vagy atlasz (ebelasztin) húzós, néhol fűzős czipő járja, színes, sávos harisnyával. A varrásban még az emléke sincs meg az ősi, eredeti formáknak. Az előbb általánosan használt, gyengén kikékített, bőújjú, rendesen csipkében végződő s a csuklónál bokorra kötött ingvállt s a hozzávaló mélyen kivágott, szalagokkal kivarrt, néha gyöngyökkel, vagy arany-ezüst csipkével borított s ugyanilyen fonállal hímzett, testhez álló mellénykét, a pruszlikot, a legtöbb helyen divatlap szerint készített blúz váltotta fel, melyet hímzések, csipkék, szalagok, különféle tűzések, nyomott és gömbölyű hajtások díszítenek. A nők még ott is, a hol a férfiak ősnemesi viseletöket megtartották, mint Besenyőtelken, nagyon kezdenek a maguk gúnyájából kivetkőzni. Jellemző erre nézve Berze Nagy Jánosnak Besenyőtelekről írt jellemzése. „A rókabőrös bundát alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon.” A fényűzés a vidék fehérnépénél szinte aggasztó jelenség. A valamire való lánynak vagy menyecskének nem is egy selyemblúza és szoknyája van, mely utóbb jó bő és inkább hosszú, sok helyen bokáig érő. Selyem a fejre való kendő, selyem a női viseletnek elmaradhatatlan kiegészítő része, a kötény, a kecske, melynek színe fekete vagy az egyszínű meggy-, égszín, tengerzöld selyem, atlasz, bársony szoknyákhoz 208ízléssel megválasztott. A fejkötő, a tornyos vagy kúpalakú (Gyöngyös, Gyöngyöshalász, Atkár, Adács) a fiatal menyecskéknél ott felejtkezett még, de csakhamar elfoglalja helyét az ízlésesen megkötött selyemkendő. A lányok se mindenütt hordják már egy vagy két ágban, széles szalaggal ékítve, a bokrára kötött hajat, hanem kezdik kontyba kötni és a „kisasszonyok” hajviseletét utánozni. Elől kifodorítják s csak a halántékot árnyékolják színes szalagokkal. A nyakat többsorú kaláris, vagy aranylánczon Mária-képes medailon, a mellet bross, az újjat aranygyűrű ékesíti s a kezet egész vagy újjatlan keztyű borítja. Az öregje többet megtart a régi parasztviseletből, de a piros szattyán-virágokkal díszített báránybőrködmen a legtöbb helyen prémes felöltővé változott.
