A török hódítás kezdete.
A török hódítás kezdete.
Az 1546-iki dikális összeírás Lelesznél megjegyzi, hogy a török tartja hatalmában. A törökök ugyanis már abban a korban erős támadásokat intéztek Heves vármegye ellen. Visegrád, Nógrád eleste után a török Hatvan felé vonult 1544-ben. A hatvani őrség vitézei felgyujtották a földsánczczal és palánkokkal erősített, egyébként gyönge várat s ők magok Varkocs Tamáshoz, az egri várnagyhoz menekültek. Mehemet pasa minden küzdelem nélkül vonult be Hatvanba, a szomszédos községeket elfoglalta, Hatvanban Deli Curtiumot hagyta őrséggel, majd megerősítik a várat és Veli béget küldik oda. 1546-ban már a török a Mátra alján Leleszt is megszállotta és előkészítette az útat Eger vívására. Előbb részleges gyűléseken sürgették Eger biztosítását a tiszamenti megyék, majd 1545-ben a nagyszombati országgyűlés halaszthatatlannak mondotta ki Eger megerősítését. I. Ferdinánd biztosította a rendeket, hogy Egervár sorsa szívén fekszik, annak megerősítésében eddig is Perényi Péter akadályozta meg. Reményli azonban, hogy Perényivel mihamar egyezségre juthat és akkor rögtön püspököt nevez ki, gondoskodik az egri vár és az egyház megvédéséről.49) I. Ferdinánd Perényit nem akarta kibocsájtani börtönéből, még mindig félt a főúrtól. 1546. év elején Dobó Istvánt bízta meg, hogy Eger várát fegyveres erővel foglalja el Varkocs Tamástól. Dobónak mindössze 100 lovasa volt, ennyi erővel feladatát végre nem hajthatta.
49) Tört. Eml. II. 680.
Mivel Heves vármegye a királytól segítséget nem kapott, a lakosság úgy segített magán, a mint tudott. A nemesség és jobbágyok magánbékét kötöttek a törökkel, pénzen igyekeztek az ellenségtől kíméletet vásárolni, jószágaikért adót ígértek a töröknek. A budai pasa ez alapon megalkudott velök és kötelezte magát, hogy adójuk fejében jószágaikat illetőleg községeiket bántani nem fogja. Igy lett 1548–49 táján Eger vára kivételével csaknem egész Heves vármegye „behódolt terület.” A török készséggel ragadta meg a behódolásra az alkalmat, míg természetesen I. Ferdinánd és a „barát” lehetőleg gátolni igyekeztek minden behódolást. De semmiféle tilalom sem akadályozhatta meg a török e látszólag békés terjeszkedését. Ehhez hatalmas hadsereg kellett volna, mely elegendő védelmet nyujtott volna a végeken lakóknak és biztosította volna őket a török pusztításai ellen. Nem szívesen, nem önként hódoltak meg a községek, hanem kénytelenségből, sokszor a végső szükség esetén, midőn már nem volt más választásuk; vagy adózni, vagy ősi lakóhelyekből szétfutni.
Mikor az uralkodó ez országos állapotokat látta, 1547-ben a törökkel öt évre békét kötött. Nevezetes ez a béke, mert jogi alapokra fektette az ország három területre oszlását és szentesítette azokat a mélyreható átalakulásokat, a melyek az országban 154 óta végbementek. A király és János Zsigmond adót fizetnek a töröknek saját területükért és elismerték a „behódolt területek” jogosultságát. A béke számításba vette a hódoltsági állapotukat, azért az 1548:24. t.-czikk erre való tekintettel kimondotta, hogy azok a jobbágyok, kik a töröknek is adóznak, a királyi adónak csak a felét fizetik. Ezzel a hódoltság, vagyis az a királyi terület, mely a töröknek is adózott, közjogi elismerést és szentesítést nyert és e jellegét megtartotta az egész török korszakban.
