Orczy Lőrincz.
Orczy Lőrincz.
Orczy Lőrincz báró. A magyar irodalom történetében a francziás iskolának egyik számottévő tagja, 1718-ban született. Fiatal korában karddal védte a porosz háborúkban Mária Teréziát. Nemcsak mint jeles dandárvezér a szász és porosz földön, különösen gróf Hadik oldala mellett Berlin megrohanásakor aratott hírnevet, de mint áldozatra kész hazafi is, a ki 1756-ban a maga költségén egész ezredet szervezett: a Nádor-huszárokat, maga felé fordította a fejedelmi figyelmet. A béke megkötése után tábornoki ranggal lépett ki a hadseregből, 1764-től polgári hivatalokban szolgálta hazáját s mint Abaúj vármegye főispáni helytartója, majd főispánja, a Tisza és Bodrog szabályozásának királyi biztosa, szerez érdemeket és közbecsülést. Elöregedve, 1784-ben lemondott főispáni hivataláról, ezután részint Pesten, részint Tarnaörsön lakott. Meghalt 1789-ben. – Első verseit Barkóczy Ferencz egri püspök buzdítására írogatta s ki is akarta már nyomatni gyűjteményét, mikor Barkóczy meghalt, mire a költő teljesen elhallgatott. Csak 1772-ben veszi le újra „pókhálós lantját” szögéről, mikor Bessenyei Györgynek, az irodalmi megújhodás vezérének verses üdvözletére költői levéllel felel. Bessenyei ettől kezdve hathatósan ösztönzi s Orczy új munkásságra buzdul. Czikkei, beszédei, levelei és költeményei a M. Hírmondóban, az Orpheusban, a M. Múzeumban s az Új M. Múzeumban jelennek meg. Összegyűjtött költeményei Révai Miklós gondozásából jelennek meg: Költeményes holmi egy nagyságos elmétől… Pozsony, 1787 és Barcsay Ábráhám műveivel együtt: Két nagyságos elmének költeményes szüleményei, Pozsony, 1789. – Énekeinek múzsája Mária Terézia, ki kegyeivel halmozta el, a kit az emberi nem gyönyörűségének, országok dicsőségének nevez. De ihleti a magyar nemzet, a magyar nép szeretete is. A nemzeti érzésből kivetkezett főurak helyett a parasztságot magasztalja a maga egyszerű természetességében. Fajára, hazájára büszke a rajongásig. Életfilozófiára a boldog középszer. Korképeiben, melyeket a városi estélyről, a magyar szépekről, az asszonyok természetéről, a bugaczi csárdáról rajzol, javító, feddő törekvése szeretetreméltóan jelenik meg. Vidor és mégis gúnyos, játszi és mégis komoly.
