Drégelypalánk.
Drégelypalánk.
Drégelypalánk, magyar kisközség, 305 házzal és 1492, jobbára róm. kath. vallású lakossal. A község vasúti állomás, saját postahivatallal és táviróval; továbbá körjegyzőségi székhely. Drégely és Palánk hajdan két község volt; az előbbi már az Árpádok korában fennállott, míg Palánknak csak századokkal később vetették meg az alapját. Drégely nevét 1274-ben Dragul, vagy Dráguly, 1438-ban pedig Dragoly és Drágely alakban említik az oklevelek. A XIII. század második felében Drégely földjét a nógrádmegyei Kacsics nemzetségbeli Szécsényi Marót, Mátyás fia, birtokolta; a mikor azonban Mátyás a lázongó kúnokhoz csatlakozott, IV. László király e birtokától megfosztotta és azt Hunt fiainak, Ders és Demeter testvéreknek, adta. A XIII. század elején Drégely még csak földként – terra – szerepel, de 1284-ben már falu, melyet a Dobák nembeli Dobáknak, a Dacsó és Luka családok ősének fiai: Demeter és Tiba, valamint ezeknek rokonai, Csapk és testvérei, Elek, Fülöp és Benedek, megvásárolnak. A beiktatás ellen a Kacsics nembeli Mikó fia, Biter, tiltakozott, azt állítván, hogy a falut ő vette meg 25 márkáért; Drégely azonban mégis a Huntfiak kezében maradt, mert 1285-ben Huntfi Demeter birtokában találjuk és ekkor már vára is fennállot Hont, Bernecze, Vecze, Szalatnya, Teszér, Hruso, Jabloncz és Podlusány tartozékokkal. Valószínű, hogy a Hunt nembeli Demeter az ekkor már pusztuló Hont vár helyett 1284–85-ben építette föl a drégelyi sziklavárat. Az 1311–1321. években Trencséni Csák Máté tartotta elfoglalva, azután királyi birtok gyanánt, az elpusztult Hontvár helyett, a vármegye fővédőhelye lesz és Hont vármegye főispánja és seregének parancsnoka egyúttal Drégely várnagya is. Ilyenképpen szerepel 1342-ben Moronchuk honti főispán. A következő század első negyedében Zsigmond király Drégelyt a Tary családnak zálogosítja el. 1423-ban Tary Rupert fia, Lőrincz, Drégely zálogos ura, és Konth Miklós drégelyi várnagy ellen az esztergomi érsek a nádori gyűlésen panaszt emel a jobbágyaitól szedett vám miatt. A drégelyi várnagy azonban tovább is folytatja hatalmaskodásait, mert 1432-ben Garai Miklós nádor is eltiltja, hogy az érsek népétől vámot szedjen. Úgy látszik, hogy a király az érsek szüntelen panaszai következtében váltja ki 1438-ban a zálogot és örök birtokként Palóczy György érseknek adományozza azt, Drégely és Hidvég mezővárosokkal és a Sipék helységbeli birtokrészszel együtt. Pálóczy utódja, Széchy Dénes bíboros, a gyermek László, utóbb V. László király híve, I. Ulászló trónkövetelő pártja ellen még jobban megerősíti a várat, mely a belviszályok lecsendesedése után a főpapnak és nagyúri vendégeinek szórakozási és vadásztanyája lett. A XVI. század elején Martonosi Pesthény Gergelynek, az utóbb Szapolyai János király kitűnő hadvezérének fia, Pesthény Gergelynek, az utóbb Szapolyai János király kitűnő hadvezérének fia, Pesthény András, ki 1522-ben halt meg, volt drégely várnagya. Ezideig Drégely csak a magyar érsekek nyaraló várkastélyaként szerepel; a vár tulajdonképpeni történelmi jelentősége a török betörések korában kezdőik. Ide menekül a mohácsi vész után Várday Pál érsek és kezdetben ő, utóbb pedig a király, állandó helyőrséget tartanak itt. 1534-ben, a mint az Várday érsek panaszából kitünik, Szapolyai török, rácz és magyar katonái Drégely mezővárosát fölégették és a lakosok marháit elhajtották. Esztergom és Nógrád eleste után, Várday érsek Szondy Györgyöt nevezte ki a drégelyi uradalom intézőjévé és a vár parancsnokává, a ki később hősies önfeláldozásával örökre emlékezetessé tette Drégely várát. György barátnak, a nagy államférfiúnak, 1551-ben történt meggyilkoltatása után, a török újra megkezdi hódító hadjáratát és Ali budai pasa, Veszprém bevétele után, a hontvármegyei várak ellen fordul. Drégely vára 1552-ben nagyon gyönge volt; falait megrongálta az a villámcsapás, a mely 1549-ben fölgyujtotta a puskaporos raktárt, lőszere pedig kevés volt. Várday halála után rendetlenül fizették a helyőrséget is, mely mindössze 146 emberből állott; ezek közűl 120 embert a király fogadott fel, 26 embert pedig Selmeczbánya város küldött Szondy segítségére. Bekefalvy Gergely, a vár alkapitánya, rendezetlen szolgálati viszonya miatt elhagyta a várat, úgy, hogy az egyedül Szondy és maroknyi csapata védelmére volt utalva. Ilyen körülmények között érkezett 1552. július hó 6-ának reggelén Ali 12,000 főnyi hadteste Nógrádon át, a drégelyi vár alatt elterülő és ma is Töröktábornak nevezett fensíkra. A sereg két hadosztálya (8000 ember) ott tábort ütött, a harmadik (4000 ember) Ipolyság és Balassagyarmat felől körülzárta a várat. Maga a pasa csak 39estére érkezett meg és nyomban felszólította Szondyt, adja fel a várat. A visszautasító válaszra a pasa fölgyujtotta a várat körülvevő fapalánkot, az ú. n. külső várat, és nagy küzdelemmel a sziklavárba szorította Szondyt. Július 7-én hajnalban a török sánczot emelt a vár alatt fekvő Várbérczen, három mozsárlövegét és hat taraczkját fölvonatta, azután lövetni kezdte a vár fővédőművét, a kaputornyot. Az ágyúzás két napon át tartott. Július 9-én a magas kaputorony beomlott és a vár arczéle rommá volt lőve. Ekkor Ali pasa elküldte Szondyhoz követségbe Márton nagyoroszi papot, beszélné rá a vár föladására; de Szondy erre is tagadó választ adott és a fegyverszünetet arra használta fel, hogy két hadapródját, a hontmegyei Libárdyt és Sebestyént, valamint két kiválóbb török foglyot, drága skarlátba öltözötten, elküldte Alihoz azzal az üzenettel, hogy a várat utolsó leheletéig megvédi és a török vezértől csak azt a kegyet kéri, hogy a két szabadon bocsátott fogoly életéért fogadja cserébe a két apródot és nevelje fel őket vitéz katonákká. A maga személyére pedig azt kérte Alitól, hogy temettesse el tisztességgel. Mialatt Szondy követsége ezt az üzenetet vitte, maga a hős védő minden butorát, ruháját és kincsét a vár piaczán máglyára rakatta, paripáit leszúratta, török foglyait kivégeztette és bajtársait az utolsó rohamra készítette elő. Szondy elutasító válaszára a pasa döntő csapással indult a vár ellen. A védőőrség, Szondyval az élén, a beomlott kapu romjain várta a fölnyomuló, nehány száz főnyi török csapatot. A harcz rövid volt, Szondy az első golyót a térdébe kapta, a másik azután kioltotta az életét; a kimerült és legnagyobbrészt sebesült magyar őrséget pedig a katonák egy szálig fölkonczolták. A vár elesett, de Ali pasa hősként ünnepeltette a vár védőjének holttestét; katonái előtt magasztaló beszédet tartott fölötte, díszes sírba helyezte Szondy tetemét és föléje kopját tüzött le. Drégely rommá lőtt sziklavárát azonban a hódítók nem használhatták többé és a várat föl sem építették. 1575-ben a nógrád-drégelyi bég, a szécsényi és esztergomi bégek segítségével, Drégely község temploma körül árkot ásván, erős fapalánkot épített oda körülbelül kétezer lovas számára és ezentúl a kezdetben Új-Drégelynek, később Palánknak nevezett erőd lett a hont-nógrádi törökök hadivállalatának kiindulópontja. Az új török erőd helyőrsége, a nógrádi törökkel együtt, már 1575. július havában megtámadja Korponát, majd Bakabányát és az egész környéket megsarczolja. Csak 1593-ban, deczember 6-án, sikerült Pálffy érsekújvári generálisnak Majthényi László zólyomi, báró Thanhausen Honorius véghlesi és Pogrányi korponai főkapitányok segítségével, visszaszerezni Drégelyt és Palánkot a töröktől; a vár védelmére azután Nagy Ferencz volt lévai viczegenerális maradt Drégelyen. A török azonban nem soká hagyta háborgatás nélkül Drégelyt; már a következő hónapban, 1595 januárban, négy zászlóalj török katona termett Drégely és Palánk alatt; de a magyar helyőrség elűzte őket. Ettől fogva egyre sürűbben támadott a nógrádi bég Drégely ellen, de minden támadása kudarczczal végződött. Nemsokára azonban a drégelyi és a palánki várak őrsége zsold híján annyira megfogyott, hogy 1595 deczember havában mindössze csak tíz ember volt ott és a tíz is csak Palánkot védte; így azután az ipolymenti községek rendre meghódoltak a töröknek. Úgy látszik, Drégely nem is kapott többé őrséget, mert ilyértelmű följegyzést nem találunk; később sürgették ugyan a vár kijavítását, de az sem történt meg. Annál jobban megerősítették azonban az 1596. évi mezőkeresztesi vereség után Palánk őrségét, mely a következő évek harczaiban számos alkalommal kitüntette magát. Az 1604. évi XVIII. t.-cz. elrendeli, hogy Drégely és Palánk megerősítésére Hont vármegye közmunkája fordíttassák; ámde Drégelyt nem erősítették meg, sőt 1612 után már a nevével sem foglalkozik a törvényhozás; csak Palánkot állították helyre 1615-ben. Drégelypalánkot 1605. deczember 23-án Bocskay István hadvezére, Rhédey Ferencz, elfoglalta és a bécsi békéig meg is tartotta a fejedelem számára. 1619-ben Bethlen Gábor fejedelemnek hódol meg a vár és ekkor nehány békés esztendő következett a község lakosaira. 1630-ban a palánki főkapitányság már oly előkelő állás, hogy akkori főparancsnoka, Bakich Péter, aranysarkantyús vitéz és királyi főpohárnok volt. Az ő idejében, 1632-ben, a törökök újabb támadást intéztek Palánk ellen és helyőrségéből 26 embert levágtak. Ez évben a vármegye kétszáz gyalogost küldött a várba. 1638-ban Pogrányi Ferencz volt a palánki főkapitány. 1649-ben a bányavárosok környékén pusztító törököket visszatértökben gróf Forgách Ádám újvári generális Palánknál körülfogta és szétverte. Az ez évi 86. t.-cz. Hont vármegye közmunkáját Drégelypalánk 40erősítésére rendeli. Az 1655. év III. t.-cz. pedig kétszáz lovast és kétszáz gyalogost rendel ide. 1662-ben, Strozzi alatt, egy század német gyalogság volt itt; de a drégelypalánki várnak ekkor már meg voltak számlálva a napjai. 1663-ban Érsekújvár, nyitra, Léva elfoglalása után, nagy török had közeledett Drégelypalánk megvételére; a kis számú magyar és német helyőrség, nem mervén szembeszállani az erős ellenhaddal, a vár ágyúit a határban elásta, magát a várat pedig fölgyujtotta és elhagyta. Ezzel Palánk történelmi szerepe véget ért. A palánki ágyúkat (három ágyút és egy hírlövő mozsarat) 1679-ben, Esterházy nádor parancsára, Koháry István kiásatta és Csábrág várába szállította. A község földesura 1848 előtt az esztergomi érsekség volt és ma is annak van itt a legnagyobb birtoka. A r. kath. templom 1734-ben épült. A községhez tartoznak a Babát- és Deszkáspuszták, Öregmajor és Szondymajor.
