Geológiai alakulás és kőzetek.
Geológiai alakulás és kőzetek.
Hont vármegye kőzetei, a melyek arany- és ezüsttartalmú teléreikkel a vármegye éjszaki részén, Selmeczbányán és vidékén, a földkerekség egyik legrégibb fémbányászatának szolgálnak alapul, már régóta magukra vonták a bányászati és geológiai szakkörök figyelmét. A bányászatról, a melyet külön fejezetben részletesen ismertetünk, már 1558-ban említést tesz Agricola György, de a szorosabb értelemben vett földtani irodalmi adatok is messze visszanyúlnak, különösen Selmecz vidékére vonatkozólag. Ines Esmark már 1798-ban szienitet ismer fel Hodrus-bányán és az arany-ezüsttartalmú vulkáni kőzeteket e szienit módosulatainak véli. Beudant-nak is a hodrusbányai összetett kristályos szilikátkőzet ötlik legelőbb a szemébe és azt gránitnak mondja. Ő alkalmazza a selmeczi kőzetekre a trachit nevet. Főleg Selmeczbánya vidékét tanulmányozta, melyről három kötetes nagy munkájához csatolt atlaszában külön geológiai térképet is nyújt, a mely délen Borfőig terjed; de a vármegye más helyein is megfordult és külön földtani szelvényt ad a Börzsönyi hegységről is Szalkán, Börzsönyön és Drégelyen át. Az első magyar ember, a ki Hont vármegyére vonatkozólag alapvető geológiai ismereteket közöl, Pettkó János bányaakadémiai tanár volt. Ő állapította meg Selmeczbánya uralkodó kőzetnemének posztnummulitos korát és részletesebb földtani képeket is közölt, de csak Selmeczbánya vidékéről. Az egész vármegyéről a bécsi földtani intézet geológusainak a hatvanas évekből való felvételi jelentései alapján kiadott földtani térkép (III. és VII. lapja) nyújt legjobb áttekintést. A fősúlyt e felvételek alkalmával is Selmeczbánya vidékére fektették, a nyugati részt Andrian, a keletit Korponáig Paul vette fel. A vármegye középső részén Foetterle, Raczkiewicz és Hinterhuber dolgozott és a déli részt Ipolyszakállostól a Dunáig G. Stache térképezte. Lipold Selmeczről külön részletes felvételt is készített. A bécsi geológusok jelentései újra ráfordították a szaktudósok figyelmét Hont vármegye földtani viszonyaira. Pettkó mindjárt »észrevételeket« tesz közzé és csakhamar külföldiek is felkeresik Selmeczbánya vidékét. 1872-ben Zeiler és Henry Francziaországból, 1876-ban Judd Angolországból, 1875. és 1877-ben G. v. Rath Németországból jön e vidék érdekes kőzeteinek tanulmányozására. Ugyancsak 1877-ben kezdi meg dr. Szabó József is Selmeczbánya geológiai tanulmányozását s a főbb petrografiai eredményeket már 1878-ban közli. 1881-ben Hussak bécsi egyetemi tanár közöl petrografiai tanulmányt, de Szabó is folytatja kutatásait Cseh Lajos és Gezell Sándor társaságában. 1887-ben nagyméretű geológiai térképen, 1891-ben testes kötetben adja közre a kutatások eredményét. Selmeczbányán befejezvén a munkát, a megye déli részének, a Dunabalparti trachithegységnek a részletes feldolgozásához fogott. E munkájában érte utól a halál; jegyzeteit Schafarzik adta közre 1895-ben. A munka azonban nem szünt meg. A magyar földtani intézet megbizásából Hont vármegye déli részén kezdte meg Inkey Béla 1896-ban a Kis Magyar Alföld agrogeológiai felvételét. Ezt a felvételt az Ipoly mentén Bél vidékéig Horusitzky folytatta. 1899-ben Nagymaros és 1901-ben Selmeczbánya vidékéről dr. Böckh Hugó tett közzé nagybecsű munkálatokat, a melyek új világot vetnek a vármegye e két legszélsőbb pontjának szövevényes földtani viszonyaira.
Hont vármegye geológiailag legérdekesebb része kétségtelenűl a vármegye éjszaknyugati csücske, Hodrusbánya és Selmeczbánya vidéke. A fentebb elősorolt szakemberek gneisz-gránitot és csillámpalát, aplitot és pegmatitot, szienitet (granodioritot) és dioritot, kvarczot, werfeni palát, mészkövet és dolomitot említenek a vármegye legelterjedtebb kőzetein, az andeziteken kívül. A gneiszot és a csillámpalát a régebb geológusok egyértelműen a legrégibb, archeikorú, kőzetnek vélték; dr Böckh Hugó ellenben sokkal fiatalabb kort állapított meg a szálláshegyen és a vihnyei völgyben. Bankával szemben, a Szálláshegy (Kohlberg) lejtőjén felfelé haladva, gneiszot, majd csillámpalát és végül werfeni palát találunk. A gneisz a csillámpalán át fokozatos átmenetet alkot a werfeni palába és csak ott található, a hol granodiorit, vagy aplit tör át a werfeni palán. A makroszkóposan gneisznak mutatkozó kőzet mikroszkóp alattt két kőzetből állónak bizonyúl: a világossárga, aprószemű kőzet, a mely orthoklászból, kvarczból és andezinből áll, aplit; a sötétebb, zöldesbarna kőzet, a melyben csillám, szillimanit, földpát és kvarcz ismerhető 5fel, átalakított werfeni pala. A vulkáni eredésű aplit áthatotta az üledékes werfeni palát és azt gneisz-szerűvé alakította. Az érintkezéstől távolabb a kontakt hatás kisebb, a kőzet csillámpalaszerű, a mely azután át nem változott werfeni palába megy át. A szálláshegyi werfeni palában bőven fordúl elő Myacites Fassaënsis és Naticella costata, a melyek e rétegek alsó triasz korát kétségtelenül megszabják. A rajtok áthaladó granodiorit és aplit pedig még fiatalabb. A granodiorit (dr. Szabó J. szienites orthoklasz trachitja) a II. József altáróban számos helyen áttör a biotitos amfibólos andeziten, tehát fiatalabb annál. A biotitos-amfibólos andezit azonban a vármegye több helyén az alsó mediterrán emeletbe tartozó anomiás homokon terült el, a felső mediterrán bázisát alkotva. Nyilvánvaló tehát, hogy a szálláshegyi werfeni palának gneisz- és csillámpalaszerűvé való átalakítása is csak a mioczén-korszakban történhetett. Ugyanilyen fiatalkorú az a gneisz is, dr. Böckh H. vizsgálatai szerint, a mely a Windischleuten-táró körűl észlelhető, de egészen más eredésű. Már makroszkóposan is eltér az előbbi gneisztól. Míg amaz aprószemű és szalagos, emez öregszemű és makroszkóposan az Alpok protoginjére emlékeztet. Mikroszkóp alatt tipusos kataklázos sztrukturát mutat: a földpátokat és a kvarczokat összetört részekből álló öv környezi, a mi nagy nyomásra vall. Biotitje kloritosodott, ortoklászát mikroklin járja át. Andezinje bontott és rovására kalczit és epidot képződött. E kőzet ásványos és vegyi összetétele teljesen megegyezik a granodioritéval, a melybe átmeneteket is mutat. Ez a gneisz tehát a granodioritnak nyomás következtében gneisz-szerűvé vált félesége. A vármegye éjszak-nyugati csücskén előforduló gneisz- és csillámpalaszerű kőzetek e szerint kétféle eredésűek: egyrészt a werfeni palák injicziált és kontaktmetamorfizált féleségei, másrészt dinamometamorf hatás következtében rétegessé vált kataklázos granódioritok és mind a két metamorfizált kőzet gneisz-, illetőleg csillámpalaszerű külsejét csak a fiatalabb harmadkorban, a mioczénban, nyerte. Ugyanilyen korú az aplit, a granodioritos magmatelér kőzete és a pegmatit, a melyet Szabó és Cseh is mindig a granodioritban leltek nagyszemű faciesként.
A szienitet is az ősi kőzetek sorába iktatta a legtöbb geológus. A nevet Esmark alkalmazta még 1798-ban és azt Beudant is, Pettkó is elfogadta. G. v. Rath kvarczdioritnak, Hussak dioritnak nevezi, de ők is öreg és aprószemű féleségről tesznek említést. Szabó az aprószeműt diallag-dioritnak nevezi és ő az első, a ki jóval fiatalabb korba, a mezozoiba helyezi; az öregszeműt Szabó szienites biotitortoklász-trachitnak mondotta s még fiatalabb korba, a felső eoczénba tette. Böckh H. az öregszeműt, a granodioritot a mioczéban tartozónak mutatta ki. Ezek szerint a Selmeczbányai hegységben nincs archéi-korú kőzet és az a »gneisz«-foltocska, a melyet Raczkiewicz Litva vidékéről említ, és az a csillámpala, a melyet Dr. Szabó József Felsőtur vidékéről az archéi korba tartozónak jelölt meg, minden valószinűség szerint szintén fiatalabb.
Legtöbb geológus magát a kvarczitot is nagyon régi, devon vagy általában paleozói korú kőzetnek tartotta. Dr. Szabó József a paleozóinak tartott kvarczitot a Dóczi hegyen (Kerlingen) jelölte ki a legnagyobb felületi elterjedésben. Nagyban szerepel a Szálláshegy és a Bukovecz között, magasra emelkedik a Vihnye és Hodrusvölgy befogta területen, a Szarvaskő-csúcsban, a Koncsjarban és Selmecz közvetlen közelében, a Kis Sobó hegy lejtőjén az ú. n. Heklsteint alkotva. A kvarczit aprószemű, szennyesfehér, vagy sárgás kőzet. Gyakran mutat palás szerkezetet és a palásság síkján sárgás, egészen fehéres csillámos, a miből Szabó a csillámpalával való rokonságra mutat és olyan csillámpala-féleséggel hozza kapcsolatba, a melyben a kvarcz a túlnyomó. A Dóczi-hegy kvarczitja azonban, dr. Böckh vizsgálatai szerint, elkovásodott granodiorit és az elkovásodást a posztvulkánikus hatások okozták. Van azonban a kvarczitnak más tipusa is. Már Pettkó említi, hogy a kvarczit egyes helyeken triaszmészkő elkovásodásából képződött. Ez az elkovásítás különösen olyan helyeken mehetett végbe, a hol az andezitmagmából kiszabaduló gőzök férkőztek a mészkőhöz. Ide tartozik minden valószínűség szerint a Heklstein kvarczitja. A szklenói völgyben levő mészégetőnél dr. Pálfy M. oly feltárást talált, a melyből kitünik, hogy az ottani kvarczit a triaszmész alá települt, tehát a werfeni pala és a felső triaszmész között foglal helyet s így valószínűleg a lunzi kvarczittal egykorú. Ez a kvarczit harmadik, legidősebb tipusa. Ehhez a tipushoz tartozik a Szálláshegy kvarczitja, a mely a Szálláshegy felső triaszkorú meszeinek a csapásában fekszik és a dőlése is megegyezik azokéval.
