Életmód és foglalkozás.
Életmód és foglalkozás.
A lakosságnak csaknem kizárólag a földmívelés s a vele kapcsolatos állattenyésztés szolgáltatja mindennapi kenyerét. A vármegye földjének csak 6.2%-a 167terméketlen terület. A felsőgalla-vidéki szén- és almási kőbányák munkásai jórészben idegen beszármazottak. Erről, valamint a vármegye ipari állapotáról, úgy a multban, mint a jelenben, más fejezetben lesz szó. Itt csak a néprajzi szempontból is figyelmet kérő háziiparról emlékezünk meg néhány szóban. Ezek között elterjedtségénél fogva első helyen áll a kendertermelés és házi vászonszövés. Legtöbb kendert termelnek az udvardi járásban, azután a Csallóközben. Nagytanyon lengyár is van. Régebben az egész vármegyében általános volt a kendertermelés és fonás, a fonalat pedig falusi takácsok szőtték meg; ma azonban már rohamos visszaesés tapasztalható e téren. Naszvadon még szőnek a takácsok piros fonalas kendőket, vánkosfejeket, abroszokat, stb. A fehérnemű szükségletet, – különösen a nőkét, – a vásározó tótoktól és városi boltokból fedezik. Ezzel kapcsolatosan a női textilis kézimunka is erősen elhanyatlott s ma jóformán csak némely női ruhadarab – ing, kendő, zsebkeszkenyő – kivarrására és horgolására zsugorodott össze. A dunáninneni rész jobbmódú parasztházaiban a láda fenekén itt-ott még akad színes fonallal (piros színű) kivarrott vánkos, halotti lepedő, stb. Némi hírre tett szert a hetényi úgynevezett »varrottas,« házi használatra szánt áttört, vagy magyarosabban vagdalásos munka, mely azonban ízlés és kivitel dolgában jóval mögötte marad a már szintén mindinkább tömegárú szintjére sülyedt igazi varrottasnak, a kalotaszeginek. Népi foglalkozásból sarjadt Gútán, Martoson és Naszvadon a hálókötés, mely messze vidéken ismertté teszi különösen az első község nevét. Gyékényfonással Udvardon és Gútán, kosárkötéssel Hetényben, Naszályon s a Csallóközben foglalkoznak. Csekély jelentőségű fazekasipar van Neszmélyen, különben a vármegye dunáninneni részét Bars, a dunántúlit Fehér látja el cserépedénynyel. A népi foglalkozások közé tartozott régebben, mint érdekes speczialitás, a Csallóközben a Dunán űzött aranyászás (Fényes E.: Komárom vármegye, 1848.), melyet ma már csak a győrmegyei Ásványon folytat ősi jogon és soron néhány valódi »utolsó mohikán«.
Itt említjük meg, hogy a hagyma és zöldségtermeléséről híres Kamocsát már kétszáz év előtti írások [Acsády: Magyarország a pragmatica sanctio korában (1715-ben)] is ilyennek emlegették. Néprajzi, de közgazdasági szempontból is kiváló fontosságú volt – s részben ma is az, – Komárom vármegyében a halászat. Ezt bőségesen ismertette képekkel felékesítve Herman Ottó »A magyar halászat« czímű munkájában. Néhány komáromi halászati képet látunk az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« czimű műben is. Terünk, sajnos, nem engedi meg, hogy az előbbi munka nyomán részletesebben kiterjeszkedjünk az érdekes népi foglalkozás ismertetésére, mely mint specialiter magyar ősfoglalkozás művelődésünk történetéhez egész sereg becses adalékot szolgáltatott, mind a halászó szerszámok formáiban, mind a halfogás sokféle módjában. A vizek szabályozása s a szigorú halászati törvények itt is derékon törték az annyira ősi ízű kishalászatot.
Komárom vármegye községei, – nemzetiségi különbség nélkül; – nem tartoznak a csinos vagy rendezett külsejű községek közé, a minek általános és specziális okai vannak.
