VII. Ferencz. | Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

VII. Ferencz.

Zichy Ferencz 1811 január 24-én Pozsonyban született. Középiskolai tanulmányait együtt végezte báró Eötvös Józseffel, a kivel együtt éveken át az osztály első tanulói közé tartozott. A jogot a pesti egyetemen hallgatta. Jogi tanulmányainak befejeztével, 1830-ban, aljegyzőként Pest vármegye szolgálatába, lépett. a hol 3 évig működött. Innen a magyar királyi udvari kanczelláriához került titkári minőségben. 1837-ben fiumei alkormányzó lett. 1840-ben felállíttatván Pozsonyban a váltótörvényszék, annak elnöke lett. Pozsonyi tartózkodása alatt számos közhasznú vállalatot alkotott. Ő alapította az Első Pozsonyi Takarékpénztárt; az ő kezdeményezésére épült a Pozsonytól Nagyszombatig terjedő lóvonatú vaspálya. Az ekkor alakult Középponti Vasúttársaság elnökeként, melynek évtizedeken át tevékeny biztosa volt, kieszközölte a szolnok–pesti vonal építését. 1847-ben a helytartótanács helyettes elnökévé nevezték ki , egyúttal a belső titkos tanácsosi méltóságot nyerte. Ez állásban, midőn egyúttal a pozsonyi országgyűlésen a távollevő nádort is helyettesítette, érték őt az 1848-iki márcziusi események, mely alkalommal a legnagyobb tapintattal járt el. A márczius 15-én Pesten támadt mozgalmakba nem avatkozott bele s midőn a pesti közcsendi bizottság tagjai, Nyáry Pál vezetése alatt, előtte megjelentek s az épen ülésező helytartótanács előtt bemutatták a pesti 12 pontot, gróf Zichy Ferencz még azon hevenyében maga fogalmazta meg az engedmények megadásáról szóló határozatot, a melyet a helytartótanács egyhangúlag elfogadván, a Pest városi tanácshoz intézett leírat alakjában adott át a küldöttség vezetőinek. Ugyancsak az ö érdeme volt, hogy a Budapesten levő katonaság nem avatkozott bele a mozgalmakba, miután biztosítékot nyert arra nézve, hogy a rend fenntartását külön e czélra alakítandó őrség szervezésével, maga a polgárság veszi át.

Az első független felelős minisztérium megalakulása után, április 10-én, odahagyta állását s gróf Széchenyi István közmunka- és közlekedésügyi miniszter államtitkára lett. Széchenyi visszavonulása után ő is elhagyta állását.

Az orosz beavatkozás után Paskiewich herczeg mellé cs. kir. országos főbiztossá nevezték ki, majd a világosi fegyverletétel után Szentpétervárra küldték, hogy az orosz segédhadak költségei ügyében az elszámolást eszközölje. 1851 április 13-án Szögyény Lászlóval együtt a birodalmi tanács tagja lett, de miután itt hiába küzdött a magyar érdekekért, csakhamar lemondott s 1854-ben az első osztályú vaskoronarendet nyerte. Midőn 1857 február havában Miksa főherczeget a lombard-velenczei királyság kormányzójává nevezték ki, annak főudvarmestere lett, mely állásától az 1860-ban kibocsátott októberi diploma után megválván, 1860 november 26-án az uralkodó Nógrád vármegye főispánjává nevezte ki. Az országgyűlés feloszlatása után azonban lemondott főispáni állásáról és birtokaira vonult vissza. A közgazdasági élet terén ekkor fejtett ki legjelentékenyebb tevékenységet. Nagy érdemeket szerzett a gyümölcskertészet okszerű fejlesztése, különösen pedig hazai borászatunk körül. A tudomány színvonalán álló szőlőművelés és borkezelés, a melyet érmelléki nagy szőlőbirtokain meghonosított, a diószegi pincze által messze külföldön elterjesztette a magyar bor hitelét és keletét. E mellett jelentékeny munkásságot fejtett ki a hazai közlekedésügy terén is. A Cs. Kir. Szab. Déli Vasútnak évek hosszú során át elnöke volt. 1865-ben a herczeg Esterházy-féle javak zárgondnokságát vállalta el. 1874-ben konstantinápolyi nagykövetté nevezték ki. Alig foglalta el e fontos megbízást, 1875 márczius havában lépéseket tett a szultánnál, hogy a romániai vasúttársaság székhelyét Párisból Bécsbe helyezze át. A szultántól erre vonatkozólag határozott igéretet is nyert, ámde az orosz és a francia nagykövetek 643közbelépése e terv keresztülvitelét meghiusította. Az 1877–1878. évi orosz-török háború alatt ő vezette a monarchia ügyeit Konstantinápolyban. 1879-ben megvált állásától s ekkor a Szent István-rend nagykeresztjét nyerte.

Konstantinápolyi nagykövetként meleg érdeklődéssel kísérte azokat a törekvéseket, a melyek II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak felkutatására irányultak; egyik fiát 1871-ben el is küldte Rodostóba, hogy a helyszínén tanulmányozza a bujdosóknak még fönnlevő emlékeit.

Nagyköveti állásától megválva, birtokain telepedett meg. Ettől kezdve ismét vezető szerepet vitt a közéletben. A főrendiház űlésein mindenkor részt vett, s különösen a vasútügyi törvényjavaslatok tárgyalásakor szólalt fel. Gazdag tapasztalatait és az ez ügyekben való avatottságát gyakran volt alkalma érvényesíteni az országgyűlésen. Az Orsz. Kertészeti Egyesület, melynek 1887-ig volt az elnöke, az ő vezetése alatt új életre ébredt. A delegáczió tagjaként rendesen elnöke volt a külügyi albizottságnak is, mely tisztét éveken át töltötte be. Midőn báró Sennyey Pál halála után, Szögyény-Marich László országbíró lett, helyébe 1888-ban tárnokmesterré nevezték ki s ettől kezdve a főrendiházban a zászlósurak között foglalt helyet. Az 1892–1896. évi országgyűlés alatt a pénzügyi bizottság elnöke volt. Nagy érdeklődéssel kísérte a Zichy család Oklevéltárának szerkesztését. A családi levéltár és e munka iránti szüntelen érdeklődése, áldozatkészsége, tette lehetővé, hogy e nagybecsű forrásműből 1906-ban a X. kötet is megjelenhetett. Meghalt 1900 július 17-én Kálozon. (Fejér várm.). Nejétől, Domblin Mária Klára de Ville őrgrófnőtől, a kivel 1837 november 25-én kelt egy be, négy fia született; közűlök József (szül. 1841. ) volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter, 1889–1892-ig Pozsony vármegye főispánja, a vaskorona-rend nagykeresztese, valóságos belső titkos tanácsos. Tivadar (szül. 1847.) a főrendiház tagja, 1896–1905-ig a bajor kir. udvarnál rendkívüli követ és teljhatalmú miniszter, a bajor Szent Mihály-rend I. osztályának vitéze, 1906-ban a magyar delegáczió elnöke. Ágost (szül. 1852.) 1883–1892-ig Fiume és a magyar-horvát tengerpart kormányzója, a Magy. Tud. Akadémia levelező tagja. 1875-ben József testvérével együtt nagy útat tett Kelet-Azsiába, a honnan Szibérián át utazott vissza. Útjáról a Földrajzi Társaságban több előadást tartott. Ferencz (Ágost ikertestvére, † 1883 április 18-án Rómában) hit- és jogtudor, pápai titkos kamarás, nagyváradi egyházmegyei áldozár és egyedi apát. (Wurzbach Const. Biographisches Lexicon LX. Magyarország és a Nagyvilág 1876. évf. 45. sz. Sturm Albert: Országgyűlési Almanach 1892–1897. Ország Tükre 1862. 28. Gracza György az 1848–49-iki Magyar Szabadságharcz Tört. I. 42. 130. II. 93., III. 316., V. 742.)