A kurucz világ vége.
A kurucz világ vége.
1710 november 5-én, hosszú szünet után, együtt találjuk a vármegye rendeit Hollókőn, Bossányi Ferencz kinevezett alispán elnöklete alatt. A közgyűlés főtárgya volt őrgróf Cusani Jakab tábornok hadainak az ellátása, mely czélra 18554 dica után egy forintot vetettek ki. A deczember 9-én Divényben tartott közgyűlés, a melyen Feja János II. alispán elnökölt, arra szorítkozott, hogy örömét fejezze ki Eger várának a császáriaktól történt elfoglalása felett és a császári tábornokok kívánságainak a hadélelmezés ügyében eleget tegyen.
Az 1710. évben a pestisjárvány a vármegyében is óriási mértékben pusztított; Bossányi Ferencz kinevezett alispán is áldozatául esett; egész helységek, így Endrefalva, Iliny, Maskova (Maskófalva), Miksi kihaltak.
Az 1711 január 13-án Alsósztregován tartott közgyűlésen, felsőbb utasításra, összeírták a vármegye nemességét, négy csoportban, a szerint, hogy a szabadságharczban minő magatartást tanúsítottak. Az első csoportba azokat sorozták, a kik Rákóczihoz szítván, elhagyták a vármegye területét. A második csoportba azokat, a kik a háború folyamán, akár sebeik következtében, akár természetes halállal kiszenvedtek. A harmadik csoportba azokat, a kik még az 1709. év június havában megnyílt országgyűlésnek Rákóczit és Bercsényit proscribáló határozata előtt tértek a király pártjára, ezek közé tartozott Feja János és Bossányi Ferencz. Végül a negyedik csoportba azokat, a kik otthon, maradtak s nem vettek részt a nemzeti küzdelemben, vagy pedig a proscribálás után tettek hűségesküt.
1711 január 13-án még távol voltak, tehát Rákóczi tántoríthatatlan híveiként szerepeltek a következők: Török András, Ráday Gáspár, Ráday Pál, Darvas János, Bulyovszky Dániel, Gyürky Ferencz, Kántor István, Koromszay István, Pelargus Gábor, Pelargus György, Nagy János, Dobay László, Litassy György, Litassy Pál, Somogyi Péter, Dovaly Gáspár, Bulyovszky László, Bulyovszky Imre, Kandó Zsigmond, Pápay Kristóf, Niczky Pál, Paksy Mihály, Feja András, Géczy Zsigmond és neje Bezzegh Anna, a ki az első férjétől, Mocsáry Györgytől származott gyermekeit is magával vitte, Batta András, Groczky István, Kis János, Ebeczky Sámuel, Berthóthy Zsigmond, Vajda András, Géczy László, Géczy Sándor, Ficsor Pál, Batta Adám, Szombathy András, Balás János, Kozáry Mihály, Kopcsányi Bálint, Sámboki István, Bene András, Bene György, Jeszenszky Ferencz, Jeszenszky István, Paczolay István, Szilassy György, Kókay Márton, Farkasdy Pál, Disznósy György, Disznósy János és Szigyártó István.
A szabadságharczban elestek vagy a hadjárat közben meghaltak: Darvas, Ferencz, Gyürky Ádám, Szilassy András, Koromszay János, id. Litassy György, Kanizsay Sándor, Bende János, Király András, ifjú Király Mátyás, Bulyovszky Ferencz, ifjú Balogh Mihály, Földváry László, Pápay István, Tolvay Ferencz, Szalatnyay András, Nagy-Vilkey István, Kajaly Pál, Batta Zsigmond, Battik László, Boldogházi Kiss András, Füleki Nagy András, Voxith Horváth László, Mocsáry Ferencz, Dúl Mihály, Bukovinszky András, Török György, Bobor Mihály, Bobor Tamás, Bika Mátyás.
Nógrád vármegye méltó büszkeséggel tekinthet vissza a nemzeti küzdelemre. A miként Nagy Mihály alispán az 1905-ben tartott szécsényi emlék-ünnepen önérzetesen kijelentette, Rákóczi szabadságharczának egyik legkitartóbb oszlopa Nógrád vármegye volt. »Tekintsünk – úgymond – a vármegye czímerére: egy talpig vasbaöltözött vitéz jobb kezében kivont kardot tart, balkeze az ország czímerével ékített pajzsot fogja. Világos az értelme, ennél szebben egy vármegye czímere sem beszél. A haza, a magyar alkotmány védelmére fegyverrel kezében áll készen mindenkor a pánczélos vitéz: a vármegye. Így találta készen Nógrádot Rákóczi zászlóbontása két évszázad előtt, így találja készen minden oly támadás a jövőben, a mely évezredes alkotmányunk fennállását veszélyeztetni meri«.
